Egy egész óceánnal arrébb, egy átlagosnak tűnő pár sétált végig egy skót utcán. A vöröshajú nő és a magas, szőke férfi azonban nem tartozott a hétköznapi emberek sorába. Wanda Maximoff és Vízió utolsó óráikat töltötték együtt, hisz ahogy teltek a percek, egyre közelebb kerültek a pillanathoz amikor a férfinek repülőre kell ülnie. A párnak azonban feltűnt egy kép, az egyik kirakat televíziójában.

- Megtámadták New Yorkot? – Kérdezte Vízió. – Mennem kell!

- Várj! Vízió, ha ez igaz, akkor talán most nem jó ötlet odamenni.

- Wanda, én... - Kötelességtudó vallomás járt a férfi fejében, de mielőtt egy szót is kiejthetett volna, aranyozott penge hatolt át a testén. Hátulról támadták meg, és a sérülés nyomán Vízió elhagyta emberi formáját. Felfedte vörös bőrét, és fájdalomtól kiáltva bucskázott a földre. A lény, melyet se Wanda, se Vízió nem tudott volna beazonosítani, lándzsájának íves pengéjét a férfi homlokán csillogó kőbe döfte. Az elmekő ereje hatalmas villanással küzdött a penge ellen, és ez nem is kis fájdalommal járt a gazdatestnek.

Ezekben a pillanatokban az űrhajó egyre csak távolodott a Földtől. Miközben Tony a szakadozó kapcsolat miatt utolsó szavait intézte Pepper Pottsnak, Peter és Alex megtalálták útjukat a hatalmas gépezet belseje felé. Mindkettőjüknek újdonság volt a Vasember típusú felszerelés. Már egy ideje tudták, hogy Tony raktárában porosodik egy-egy páncél nekik is, de a Keselyűvel lefolytatott balhé után mindketten visszautasították. Azóta két év telt el, és a két Vaspók páncél változtatásokon ment keresztül, főleg Alexé. Számtalan új funkciót tett lehetővé nekik, többek között azt is, hogy még a lélegzetüket se lehessen hallani, amikor a hatalmas pilótafülke plafonján bujkáltak. Hideg szellő utazott a teremben, ahol minden fekete, vagy épp fémszürke volt.

Tony egy magas pontról kémlelte a színt, és gondolkodott hogyan tudna közbeavatkozni. Strange hűséges, saját életet élő köpenye csatlakozott hozzá, mire a férfi meg is ijedt.

- Te aztán hűségesen követed a gazdádat. – Peter és Alex ekkor érezték a legjobbnak belépőjüket. Peter fejjel lefelé ereszkedett Mr.Stark szemmagasságába, Alex a fiú hálóra kapaszkodó lábára állt, és megkapaszkodott a hálóban, így várta a fejmosást.

- Ha már a hűségről van szó... - Peter szólalt meg, és talpát földnek vetve fordult fejjel felfele, Alex pedig lecsúszott a hálón, mintha csak kötelet mászna. – Tudom mit fog mondani.

- Nem kéne itt lennetek!

- Haza akartunk menni, de olyan magasan voltunk! – Folytatta Alex.

- Nem érdekel!

- Eszembe jutott maga, Alex pedig tette, amit szokott és... itt vagyunk! – Fejezte be Peter.

- Az űrben...

- Igen, pont ott, ahol nem kéne lennetek! Ez nem egy New York-i osztálykirándulás, innen nem megyünk haza! Halljátok? Nekem ne mondjátok, hogy átgondoltátok, mert biztos, hogy nincs így!

- Pedig átgondoltunk. – Mondta Alex.

- Tényleg, Rogers kisasszony? És a bátyáddal mi lesz? Apád ki fog nyírni, ha megtudja, hogy az űrbe hoztalak. És a te csini nénikéd? Szerinted most mit mondana? Tuti, hogy nem gondoltátok át!

- Hogy legyek a barátságos és közkedvelt Pókember, ha nincs köz, aki kedveljen? Jó ez elég értelmetlenül hangzott, de tudja mire gondolok.

- Rendben. Akkor itt a következő feladat. Ott a varázsló cimboránk, épp bajban van. Mi a terv? – Alex és Peter is elgondolkodott a dolgon. Természetesen a lány terve valahogy úgy nézett volna ki, hogy ő, a Strangetől tanult mágiával megvédi a férfit a tűktől, közben Vasember frontális támadást indít, de Peternek kreatívabb ötlete volt.

- Van az a bazi régi film, a Bolygó neve halál.

A kék fény misztikus csillogást vont a hajszálvékony tűkre, melyek a maguk változatos, a kulcsétól a horgászbotig terjedő méretükkel gyülekeztek a terem minden pontjából. A nem emberi alak, aki szürke bőrével, szokatlan magasságával és elegáns higgadtságával felsőbbrendű lény látszatát keltette. Középen egy sokkal emberibb alak lebegett arccal a padlót kémlelve, keserű fájdalommal a szemében. Dr. Steven Strange – bár nem vallotta volna be – ekkor már megbánta vak hősiességét, és valóban úgy vélte, elmenekülnie kellett volna a kővel, mintsem ezüsttálcán adni az ellenségnek1. A legkellemetlenebb tény az volt, hogy esetünkben az ezüsttálca maga Dr.Strange volt. A tűk kristályos fénye még szép is lett volna, ha nem közeledtek volna veszélyes gyorsasággal a doki teste felé.

- Régóta szolgálom már Thanost. – Kezdett monológjába az idegen. Zavaró közelbe lépett, Strange már tüzetesen végig tudta vizsgálni visszataszító vonásait, mint a torz ráncok, az orrtalan arc hiányosan sima közepe, vagy a kékesen ősz hátra hulló gyér haj. – Sose csalódott bennem. Ha úgy érkeznék a találkánkra a Titánon, hogy az időkő még mindig a kissé bosszantó testeden fityeg, akkor bizony kikapnék. – Az első tű elérte Dr.Strange arcát, aki akkor még keserű fintorral, de némán tűrte a belehasító kínt. – Kérem a követ! – Elérte a második tű is, és minél több szót ejtett ki a lény, annál több helyen hatolt fájdalom a testébe ezer külön ponton. A férfi kínokkal teli kiáltást hallatott. – Fájdalmas, igaz? Mikrosebészetre tervezték őket. – Ekkor lendült támadásba a három földi harcos. Vasember fegyvert szegezett a lényre, aki higgadt nevetésben tört ki. – Egy pillanat alatt megölné a barátodat.

- Nem vagyunk barátok. Ez csak afféle szakmai szívesség.

- Nem tudod megmenteni. A képességeid eltörpülnek az enyémek mellett.

- Ja, de a kölyök többet jár moziba. – Vasember tűzerejét nem az idegen felé vetette be, hanem a hajó fala felé, ami nagy lyukat robbantott a szerkezetbe. Vákuum keletkezett, a tűk fogpiszkáló módjára reppentek el Dr. Strange közeléből, Alex röpdeszkájával lendületet gyűjtve lökte a lényt a lyukba, Peter pedig hálójával tartotta a dokit, amíg Tony befoltozta a lyukat az idegen kirepülése után. A vákuum megszűnt, és a négy földi, meg a köpeny, egyedül maradtak.

- Muszáj visszafordulnunk. – Mondta lihegve Dr.Strange.

- Jah, most meg menekülne. Micsoda hős maga doki! – Gúnyolódott Tony.

- A követ akarom védeni.

- Én meg egy köszönömöt szeretnék hallani.

- Mégis miért? Mert majdnem kirepített az űrbe?

- Ki mentette meg, Hókuszpók? Én.

- Kész rejtély, hogy hogyan fér, de a nagy arca a sisakjába.

- Csak a rend kedvéért, Peter találta ki. – Alex laza törökülésben kényelembe helyezte magát deszkáján, míg Peter ugyanilyen helyzetben ült fejjel lefele a deszka alján. Amikor Alex kimondta a nevét, kínos mosollyal integetett.

- Ismerje be, hiba volt beszállni a buliba. A maga arca sem épp kicsi, mert csak az egója miatt nem hallgatott rám.

- A maga egója miatt. Maga körül talán minden ember kiskirálynak tartja, de nekem nem maga mondja meg hogy mit tegyek.

- És emiatt most egy repülő fánkon vagyon. Gratula! Messze a Földtől, erősítés nélkül.

- Mi itt vagyunk! – Jelentkezett Peter.

- Ti potyautasok vagytok, kuss legyen gyerkőcök a felnőttek beszélnek.

- Pillanat, nem világosak a viszonyok, ki maga a fiúnak, a gyámja?

- Nem, csak a mentorunk. – Válaszolt Alex.

- Amúgy Peter Parker vagyok. – Nyújtott kezet a fejjel lefelé lógó fiú.

- Dr.Strange. – Mondta komoran, kézfogás nélkül a férfi.

- Oh, a hősnevekkel villogunk... Akkor Pókember. – Alex a tenyerébe temette a homlokát, Peter pedig kellemetlenül leeresztette a kezét. A két felnőtt egymásra nézett, és mintha meg sem hallották volna Petert, folytatták a vitatkozást.

- Robotpilóta irányít. – Mondta Tony.

- Bele tudunk avatkozni? Haza kell jutnunk.

- Nem biztos, hogy jó ötlet.

- Nem vihetjük el az időkövet Thanosnak. Nem hiszem, hogy érti, mi forog itt kockán.

- Nem, maga az, aki nem érti, hogy minden gondolatom Thanos körül forog 6 éve, akkor támadta meg New Yorkot. És nem tudom, hogy hol jobb vele szembe szállni, nálunk, vagy nála. Láttuk, hogy mit műveltek és hogy mire képesek. Thanos a saját bolygóján nem számít ránk. Azt mondom, küzdjünk meg vele nála. Benne van, doki?

- Én igen. – Mondta Alex, mire minden szem rá szegeződött. – Mármint, szerintem is ez a legjobb ötlet. Lehet, hogy kevesen vagyunk, de ha hazavinnénk a balhét, akkor kétszerannyi erőt és figyelmet venne el az, hogy megvédjük a lakosságot, mint hogy legyőzzük őt. – Strange látva Alex magabiztosságát, elgondolkodott az ötleten.

- Igazad van Alex. – Természetesen semmi pénzért nem adott volna igazat Tonynak. – Menjünk oda. De tisztázzunk valamit. – Nézett a doki Mr.Starkra. – Ha meg kell mentenem magát, a srácot vagy az időkövet, gondolkodás nélkül hagyom meghalni magukat.

- Helyes. – Mondta Tony.

- Ne aggódjon Mr.Stark, majd mi megvédjük a fém seggét. – Nevetett Alex.

- Rendben. Megbeszéltük. Kölykök! – Lépett a deszkán üldögélő páros elé Mr.Stark, mire mindketten felálltak. Tony a kezével megérintette mindkét fiatal először az egyik, majd a másik vállát. – Bosszúállók vagytok. – A Bosszúállóvá ütés után mindketten büszke mosollyal húzták ki magukat.

- Bonyolult ez a sztori. Vegyük át még egyszer. Miután Steve lefagyott, Tony apja egy kísérlet keretében megalkotott téged, meg a húgodat, és Steve régi szerelme volt az anyátok.

- Igen. – Bruce és Lucas már a Bosszúállók központi létesítményében beszélgettek, amíg James Rhodes megbeszélésen ült.

- Már csak egy kérdésem van. Howard Stark a kor legnagyobb elméje volt. Hogy a fenébe csinált teljesen véletlenül ikreket? Ez szinte lehetetlen. Legalábbis lehetetlen nem észrevenni.

- Howard mérnök volt, nem biológus. És akkoriban ez nem volt túl egyszerű. Már egy baba is vívmány lett volna. De örülök, hogy ketten vagyunk. Nem tudom mihez kezdtünk volna egyedül.

- Vár a hadbíróság! Jó látni Kapitány! – Kintről Rhodey hangját hallották, aki makacsul véget vetett konferenciájának a vendégek láttán. Kezet fogott Steve-el, megölelte Natashát, és barátságos mosolyt küldött a Víziót segítő Samnek és Wandának. – Hát... Elég szarul néztek ki. Húzós volt az elmúlt pár év?

- Nem épp öt csillagos szállodákban dekkoltunk. – Nevetett Sam.

- Szerintem jól néztek ki! – Bruce és Lucas csatlakoztak a társasághoz. A fiúnak elég megszokott volt a csapat látványa, hisz rendszeresen látogatta bujkálásra kényszerült családját, de Bruce látványa tapintható feszültséget árasztott a szobába. Amíg Lucas magabiztosan lépett apjához egy ölelésért, Natasha szeme megragadt a férfin, így észre sem vette, amikor a fiú felé fordult ölelésért. Lucas nem erőltette az elvarázsolt nőt, gondolta majd bepótolják, így inkább kezet fogott Sammel, és átvette tőle Víziót, aki fájdalmas szisszenések között nehezedett a fiú vállára. – Öhm... Visszatértem.

- Szia Bruce... - Motyogta Nat.

- Ez kínos. – Súgta Sam Lucasnak, és megtörve a pillanatot, inkább mind abba a társalgó szobába vonultak, ahol eddig Bruce és Lucas beszélgettek.

- Vissza fognak jönni. És meg tudnak találni. – Kezdte Wanda, miután beszámolt a támadásról, és miután Lucas is elmesélte a New Yorkban lefolyt harcot.

- Minden lehetséges emberre szükség lesz. Hol van Clint?

- Az egyezmény körüli zűr miatt Scott és ő vádalkut kötött. Háziőrizetben vannak.

- Ki az a Scott? – Kérdezett vissza Banner.

- A hangya.

- Mi? – A kapitány válasza nem volt kielégítő Brucenak, egyre csak azt érezte, hogy veszélyesen sok dologról maradt le. – Van hangyánk és pókunk is? Thanosnak van a legnagyobb hadserege az univerzumban, nem tudjuk legyőzni hangyákkal és pókokkal. Fix, hogy nem fog leállni, amíg mind a hat kő nála nem lesz.

- És abba beletartozik Vízióé. – Vágta rá Lucas.

- Ami azt jelenti, hogy meg kell védenünk őt. – Mondta Nat.

- Nem. – Vízió hangja jégcsapként tört a beszélgetésbe. – El kell pusztítanunk. Sokat töprengtem ezen az alkalmatosságon a fejemben. A természetéről, az összetételéről... Úgy vélem, ha ki lenne téve egy megfelelően erős energiaforrásnak melynek hasonlóak a tulajdonságai, felbomlana a molekuláris egysége.

- Ebbe bele se menjünk. – Válaszolt gondolkodás nélkül Wanda.

- Talán... Talán lenne más lehetőségünk. – Vágta rá Bruce.

Banner megoldása messzire vitte az épp csak hazatért Bosszúállókat. T'Challa király, a maga különleges országában hirtelen kapta a hírt, de azonnal cselekedett, megtette a szükséges előkészületeket. Amikor a repülő áthatolt a védelmi vonalon, a király már tudta, vendégei közelednek, elit őrségével karöltve fogadta őket.

- Amikor azt mondtad Wakanda kitárja kapuit a világ előtt, egyáltalán nem így képzeltem el. – A király személyes testőre és barátja, Okoye szeretett hangot adni egyet nem értésének. A nő csodás afrikai pigmentje tökéletesen illett népének képébe, mint a többi testőrnek, a feje csillanásig volt borotválva, kezében lándzsával kísérte az ifjú királyt.

- Miért, mit vártál? – Kérdezett vissza nevetve T'Challa.

- Egy Olimpiát. Talán egy Starbucksot.

A gép leszállt, az ajtó kinyílt, és a király elé járult a csapat. Steve, Natasha és Lucas álltak az élen, utánuk jött Sam Rhodey, Bruce, Wanda és Vízió.

- Úgy érzem folyton hálálkodom magának. – Fogott kezet a Kapitány a királlyal.

- Mekkora támadásra kell felkészülnünk? – Kérdezte T'Challa, miközben bekísérte a csapatot.

- Elég nagyra! – Kiabálta hátulról Bruce.

- Hogy állunk? – Kérdezte Nat.

- Megkapnak mindent, amink van. Nagy hadsereg áll a rendelkezésükre. És persze...

- Van még itt egy labilis 100 éves fickó. – A sok fekete wakandai között kitűnt a hosszú barnahajú fehér férfi, aki meglehetősen békés mosollyal lépett Steve felé. A két régi barát megosztott egy ölelést.

- Hogy vagy Buck?

- Hát... Ahhoz képest, hogy vége a világnak. – Ezután Steve fia vállára tette a kezét.

- Azt hiszem ti még nem találkoztatok. Ő a fiam, Lucas. Kölyök, ő a legjobb barátom, Bucky Barnes. – Lucas a kezét nyújtotta, apjától rengeteg történetet hallott a híres Buckyról, olyan érzés volt mintha egy régi legendával találkozhatna.

- Azta, Steve. – Bucky kezet fogott a fiúval, és erős marokkal ölelésbe rántotta.

- Reméltem, hogy Alexet is bemutathatom, de... Történt egy kis komplikáció.

- Alex már bemutatkozott nekem pár éve. Tehetséges lány. Gondolom te is az vagy. – Nézett Lucasra.

- Merem remélni.

A családias csevegés egy pillanatra feledtette a jelenlévőkkel helyzetüket, egészen addig, amíg be nem értek Shuri, a király húgának laborába. A lány szkennelte Vízió testét.

- Polimorf szerkezet?

- Igen, az idegsejteket nem szekvenciálisan csatlakoztattuk. – Válaszolt Bruce.

- Nem értem, miért nem programozták át a szinapszisokat, hogy együttműködjenek.

- Mert akkor ez... Nem jutott eszünkbe.

- Biztos siettek.

- Meg tudja csinálni? – Kérdezte az aggódó Wanda.

- Igen, de több mint kétbillió idegsejtje van. Elég egyet elrontanom, és áramköri hibák egész sorát válthatja ki. Idő kell.

- Mennyi? – Kérdezte Steve.

- Amennyit adni tudnak. – Szinte végszóra érkezett a hangos sziréna. Behatolást jelzett. Valami belépett a légkörbe.

Messze onnét egy hűvös fennsík nyugodalmát zargatta két alak. A felhős, vizes bolygó kékes-lilás fényben úszott, a kisebb dombok, melyek a sekély, de gyakran előforduló tavacskákból emelkedtek ki utat alkottak a láthatár egyetlen magasabb pontjához, ami egy meredek sziklahegy volt. Egy nagy, és egy kisebb alak rótta ezt az utat. A nagyobbik egy férfi volt, erős, testes felépítésével és a maga konok arcával szigorú jelenség volt, lilás bőre elveszhetett volna a bolygó fényében, aranyló kesztyűje megcsillant a vízről visszatükröződve. Mellette egy majdhogynem feleakkora lány állt. Széles lépéseket kellett tennie, hogy tartsa nevelőapja iramát. A lány kicsit sem hasonlított rá. Élénkzöld bőre, és vörös hajfürtjei voltak, bőrruhája megfeszült minden lépésnél. A lányban ezer érzelem vegyült, bűntudat, fájdalom, düh. Ahogy a páros elérte a szikla tetejét, és harmadik alak tűnt fel. Vörös bőrrel, kopasz fejjel, koponyára emlékeztető arccal állt eléjük. Földig érő fekete csuklyát viselt.

- Üdvözöl a Vormir, benneteket. Köszöntelek téged, Thanos, Alars fia. És téged, Gamora, Thanos leánya.

- Ismersz minket?

- Az a dolgom, hogy mindenkit ismerjek, aki ide jön.

- Hol van a lélekkő.

- A kőnek szörnyű ára van.

- Én kész vagyok megfizetni.

- Eleinte mind ezt gondoljuk. Súlyos tévedés. – Az alak egy szakadékhoz kísérte a párost.

- Hogy hogy ilyen jól ismered ezt a helyet.

- Egy örökkévalósággal ezelőtt én is a kövek nyomában jártam. Egyet még a kezembe is fogtam, de az eltaszított és száműzött ide. Amit keresel, itt van előtted, akárcsak az, amit rettegsz. A lélekkő különleges, még a végtelen kövek sorában is. Lelket, lélekért. Az ára, egy áldozat. Hogy megszerezd, el kell veszítened valamit, amit szeretsz. – Gamora kacagni kezdett, egyfajta ironikus nevetés volt ez.

- Jaj, mennyit álmodoztam én a napról, amikor végre elbuksz. Amikor elnyered méltó büntetésedet. Sokáig vártam, de most... Gyilkolsz, sanyargatsz, és szívből hiszed, hogy ez kegyelem. Azt vártad, hogy az univerzum megjutalmazzon, de máshogy ítélt. Eléd rakta a követ, de nem tudod megszerezni. Tudod miért? Mert nem szeretsz senkit és semmit.

- Nem... - Thanos szembe nézett a lánnyal, a szemeiből könnycseppek fakadtak.

- Most komolyan sírsz? Ennyire keservesen érintett a bukásod?

- Nem. – Ismételte Thanos. Gamora megértette apja könnyeit, és hátrálni kezdett.

- Ez nem szeretet. – A nő készen állt feláldozni az életét, de nem apja céljáért. A hasába döfte saját kését, de amikor az a bőréhez érhetett volna, porrá lett.

Thanos megragadta a lány csuklóját, és akármennyire is ellenkezett, hiába menekült minden erejével, az óriás lelökte őt a szakadékból. Thanos arcára sokk fagyott. Gyűlölte magát. Abban a pillanatban megértette, hogy mibe is került számára a nagy álma.