– Tükörkép –

~••°°••––*––••°°••~

Magnus talán sosem látott szebbet, mint akkor, mikor Alec mellett állt a naplemente vörösében és narancssárgájában fénylő tengerparton. A férfi örült, hogy hosszas kérleléssel ugyan, de el tudta csalogatni az ő kék szemű angyalát arra a helyre. Alec eleinte ugyanis erősen tiltakozott, s nem is igazán akart kimozdulni a házból, mert úgy az emberek nem látják a gyengeségét. Magnus valahogy mégis rávette erre az egészre, s talán végül egyikük sem bánta meg.

Minden olyan csodás, s szinte tökéletes volt. Nem esett az eső, a szél csendes szellőként táncolt végig a part sziklái között és a nap csak egészen lassan kúszott lefelé, mintha nem akarná túl gyorsan átadni a helyét a sötétségnek. Magnus sosem érzett még ilyen tiszta és kellemes békét. A világ hangjai eltűntek, a problémák szertefoszlottak, s helyette boldogságot érzett végre a lelkében. Egy dolog rontotta csak el a kedvét, egyetlen aprócska porszem.

Alexander Lightwood szomorú volt.

Magnus először nem vette észre, ugyanis Alec mosolygott. Nevetett vele, a mozdulatai teli voltak élettel, s nem bújt vissza minden egyes másodpercben az üveghegye mögé, ahogy korábban tette. Talán részben nem is akarta észrevenni, hogy valami mégsem volt rendben. Annyira jól esett az a várva várt nyugalom, hogy Magnus Bane talán nem is akart gondolni erre.

Aztán meglátta, hogy Alec hol halvány, hol pedig széles mosolyosa sosem érte el a fiú kék szemeit. Az öröm nem csillant fel azokban a különlegesen gyönyörű íriszekben, s Magnus szinte azonnal aggódni kezdett. Miért volt Alec boldogtalan? Valamit elrontott volna? Nem tetszett neki a tengerpart? Esetleg még mindig nem érezte elég jól magát ehhez a délutánhoz?

– Szomorú vagy – mondta ki végül Magnus, kissé félve attól, hogy vajon hogyan fog rá Alec reagálni.

– Sajnálom – sóhajtott fel a fiatalabb, s Magnus megdöbbent. Tény, hogy nem erre a válaszra számított.

– Ugyan miért kérsz bocsánatot? Nem tettél semmi rosszat!

– Elrontom a hangulatod, Magnus – mosolygott rá szomorúan Alec egy pillanatra, aztán a tekintetét visszavezette a naplementére. – Pár napja Jace-nek rémálma volt.

– Sajnálom – felelte Magnus óvatosan, mert nem egészen értette, hogy ez miért hatott ki ennyire Alecre is. Mármint persze, testvérek és szeretik egymást, de nem Alec tehet róla, hogy rossz volt az éjszakája, nem igaz?

– Miattam volt – suttogta halkan a kék szemű, mintha csak kitalálta volna Magnus gondolatait.

– Miért gondolod ezt?

– Nem sokat tudtam kiszedni belőle, mert Jace nem igazán akart róla beszélni, de annyira magamtól is rájöttem, hogy valami rossz történt az álmában. Valami rossz velem. Mikor bejött a szobámba az éjszaka közepén, s felkeltem rá, úgy szorított magához, mintha biztosítaná akarná magát arról, hogy életben vagyok, vagy nem tudom.

– De ez még nem a te hibád – rázta meg a fejét Magnus. – Erről nem te tehetsz, Alexander.

– Ha nem megyek vissza másodjára a frontra, akkor nem történne ez.

– Talán – vonta meg a vállát Magnus. – Se te, se én, se senki más nem tud visszamenni az időben. Nem mondom, én is szívesen megtenném egyszer-kétszer, de sajnos nincs ilyen képességem. Egyikünk sem látta előre, hogy ez lesz. Nem tettél semmi rosszat, rendben?

Alec pár pillanatig csak tanácstalanul meredt rá, de aztán bólintott egyet némán, majd szorosan magához ölelte Magnust. Talán még mindig nem hitte el igazán, hogy tényleg nem hibás, s idővel majd minden rendben lesz, de abban a pillanatban tudott reménykedni.

Hiszen hogyan harcolhatna az ember a rossz álmok ellen?

~••°°••––*––••°°••~

– Tudod, most már nem érzem olyan jó tervnek ezt az egészet, mint reggel – sóhajtott fel Jace aggódva, mikor ő és Izzy megálltak a szüleik háza előtt.

– Én sem, de nincs más választásunk. Anyának semmi joga nem volt ahhoz, amit tett – felelte a lány mérgesen, majd minden további nélkül benyitott a kapun, s csak a bejárati ajtónál állt meg, hogy kopogjon. Jace némán követte őt.

– Maryse – erőltett magára egy gyenge mosolyt Jace, mikor a nő megjelent előttük a küszöbön. Látszott rajta, hogy nem számított rájuk, de sejtette, hogy miről fognak beszélgetni.

– Talán jobb lenne, ha ebbe nem ártanátok bele magatokat – mondta Maryse mindenféle köszönés helyett.

– Alec a testvérünk – morogta Izzy halkan. – Azt hiszem, ez bőven feljogosít minket arra, hogy most itt legyünk.

– Ahogy akarjátok – vonta meg a vállát az anyja, majd végül csak beengedte őket. Mikor az ajtó bezárult mögöttük, Jace váltott egy gyors pillantást a húgával, majd a kistestvérük, Max keresésére indult. Tudta jól, hogy Izzy tudja kezelni a helyzetet, s abban is biztos volt, hogy jobb, ha ő nincs ott a beszélgetés elején.

Max szerencsére a szobájában volt, bár nem éppen olyan hangulatban, mint azt Jace remélte. A gyermek összegömbölyödve feküdt az ágyán, s a szőke pár perccel később eszmélt rá, hogy a fiú halkan sírt.

– Max? Mi a baj? – kérdezte aggódva Jace, majd óvatosan leült a gyermek mellé, s finoman a karjaiba húzta, hogy megnyugtassa.

– Valami nagy baj t-történt Aleckel, i-igaz? – suttogta Max remegve. – Hallottam, m-mikor anya beszélt valakivel t-telefonon, de nekem n-nem mondott semmit.

– Alec már jól van, rendben? – mosolyodott el halványan Jace, s kicsit meg is nyugodott. – Beteg volt, de már semmi baj nincs. Nem kell félned, vigyázok rá, oké?

– Rendben – bólintott párszor Max. – Izzy is itt van?

– Igen. Gyere, menjünk oda hozzá – felelte Jace, majd óvatosan a karjaiba vette a kistestvérét. Csendesen mentek vissza, éppen arra, hogy Izzy dühösen meredt az anyjukra, Maryse pedig nem tett semmit, csak állt egyhelyben.

– Max – enyhült meg Izzy arca hirtelen, ám mikor meglátta az öccse könnyes szemmeit, az aggodalom ránca szaladt végig rajta. – Mi a baj?

– Csak pár rossz gondolat – felelte halkan Jace. – Ne aggódj, Izzy!

– Szeretném látni Alecet – motyogta Max szipogva, s úgy nézett a testvéreire, mintha ők egy intéssel a bátyjához tudnák vinni.

– Szó sem lehet róla! – szólt közbe Maryse, s Jace eddig bírta, nem tovább.

– Nem elég, hogy a saját fiadat a halálba küldöd, de még Maxtől is megtagadod, hogy láthassa őt? Hallotta, mikor beszéltél az orvossal, s azóta csak aggódik folyamatosan! Szerinted mi játszódik le a fejében, ha nem rosszabbnál rosszabb képek?

– Igaza van, anya – szólt közbe Izzy is, miközben az egyik kezét végig a kisöccse fején tartotta. – Joga van látni Alecet, ha szeretné, mi pedig most elvisszük hozzá. Ne, ne aggódj. Estére én magam fogom visszahozni, ezt megígérem.

A lány nem várta meg Maryse válaszát, hanem óvatosan kiterelte Jace-t az ajtón. Meg sem fordult, még csak nem is köszönt. Minél hamarabb otthon akart lenni, s lehetőleg elfelejteni mind azt, amit az anyja mondott neki abban a pár percben, amíg kettesben maradt a nővel.

~••°°••––*––••°°••~

Hey!

Wow, milyen produktív lettem hirtelen... Nem, szimplán csak jött egy pillanatnyi ihlet, én pedig lecsaptam rá. Ezzel viszont elértem magamban azt, hogy újabb fejezettel toltam el a véget... De már a közelben van, oké?

^-^

Funfact: nem értek az érzelmekhez! :c