–Karácsonyi csoda–

~••°°••––*––••°°••~

Magnus Bane újfent Alec ágya mellett ült, s továbbra a fiú enyhén hideg, bekötött ujjait szorongatta, hátha egyszer megérez egy apró rándulást, vagy valami hasonló. Jace és Izzy nem voltak akkor mellette, mivel őket húzta a munka, ellenben Magnus lemondott minden találkozót és beszélgetést a többi betegével, s tulajdonképpen egy pillanatra sem mozdult el a fiatal Lightwood mellől. Nem akarta, hogy Alec egyedül ébredjen fel, már ha egyáltalán volt még arra esély, hogy újra kinyitja majd a szemeit.

– Már csak pár nap van hátra, Alexander – suttogta halkan Magnus, fáradtan lesve Alec mellkasának emelkedését és süllyedését. – Mindjárt karácsony, s te még mindig nem tértél magadhoz. Talán nem is fogsz?

Magnus hinni akart. Hinni és reménykedni abban, hogy csodák még léteznek. Hogy van esély Alec ébredésére. Magához fog térni, kinyitja a szemét, újra mosolyog és minden rendben lesz. Egyszerűen csak hinni kellett benne. De túl sok idő telt el. Túl sok óra követte egymást, s Magnus egyre jobban félt. Mi lesz akkor, ha csodák mégsem léteznek? Ha Alec már örökké csak feküdni fog, s soha tobbé nem ébred fel?

– Kérlek! – Magnus újra és újra összetört. Gyenge volt, fáradt és kimerült a démonaival való folytonos harctól. – Ne csináld ezt velem, Alexander! Gyere vissza hozzám!

Megint semmi. Egy apró mozdulat sem, ami végre megnyugtatta volna a férfi reszkető szívét. Semmi más, csak az ijesztő némaság, s távolabbi szobákból kihallatszó gépek monoton csipogása. Magnus nagyon közel állt a töréshez. Nem akarta feladni, ó dehogy! Szíve szerint küzdött volna tovább addig, míg a világnak vége nem szakad, de fáradt volt. Az ereje elhagyta szinte teljesen.

– Annyira hiányzol! – suttogta megtörve Magnus, újra eleresztve a könnyeit. – Csak egy apró mozdulatot! Valamit, bármit! Tudnom kell, hogy van még remény, s újra vissza fogsz térni hozzám...

Talán csodák nem léteznek, talán minden csak a véletlenek sorából történik, de akkor Magnust senki sem tudta volna eltéríteni attól a gondolatától, hogy az égiek végre meghallották a számtalan könyörgéseinek egyikét. Eljutott, el egészen oda fentre, s értették is az ő keserves panaszait, amit a kedves szél szálított fel hozzájuk. Igen, ez történt, ugyanis mikor Magnus már kész lett volna minden feladni, akkor történt meg a csoda. Apró volt, gyenge és szinte érzékelhetetlen, de ott volt.

Alec ujja megremegett.

Mióta visszahozták a a frontról, egyszer sem történt változás. Csak feküdt abban a túl fehér szobában, s egyedül a mellkasa mozgott ütemesen, de lassan és fáradtan. Magnus mindig csak arra tudott gondolni, hogy egyszer ez is megszűnik majd, s Alec feladja a harcot.

– Alexander? – kérdezte reménykedve a férfi, valahonnan újabb erőt gyűjtve magához. Azonnal felegyenesedett a székben, s úgy figyelte az ágyban fekvőt, mintha azzal fel tudná ébreszteni. – Ugye most már visszajössz? Kinyitod a szemeidet? Gyerünk! Már nem sok kell!

Az apró mozdulatot sok másik követte. Először csak Alec feje billent oldalra, mintha reagálna Magnus hangjára, majd a szeme is megrándult, bár még csukva maradt. Néha valamiféle halk nyöszörgés is kiszabadult belőle, ami azt a hatást keltette, hogy igenis küzdött az ébredésért. Valamit motyogott is időnként, de nem lehetett tisztán érteni a szavait. Magnus számára kicsit olyan volt, mintha Alec álmodott volna, de fogalma sem volt arról, hogy mit tehetne. De nem is kellett.

– M-Magnus?

~••°°••––*––••°°••~

Jace aggódva szaladt végig a kórház folyosóján, miután megérkezett az épülethez. Ahogy megkapta Magnus üzenetét, miszerint a testvére végre magához tért, azonnal eldobott mindent a kezéből, s már rohant is hozzá, nem vesztegetve egy másodpercet sem. Nem is figyelt arra, hogy kinek ment neki a nagy sietségben, csak futott tovább, egy pillanatra sem megállva. Félt, hogy az egész csak egy túl szép álom, vagy mire Alec szobájához ér, addigra a fivére már újra aludni fog úgy, mint napokkal és hetekkel korábban.

Az ajtóban azonban boldog látvány fogadta. Magnus mosolyogva – bár kissé könnyes arccal – figyelte a bágyadt Alec minden apró rezdülését, s egy percre sem eresztette el a fiú összetört kezét, amit Alec nem is bánt. Jace látta, hogy a testvére még nagyon gyenge volt, s talán fel sem fogta, hogy hol van és mi történt vele. Azonban ébren volt, s ez akkor többet jelentett Jace-nek mindennél. Alec kék szemei nyitva voltak, a szája mosolygott, az arcára pedig visszaköltözött az élet. Tényleg velük volt.

– Alec – sóhajtott fel megkönnyebülve Jace, majd pár kissé botladozó lépést követően már a fiú ágya mellett volt, s félénken megfogta a fekete hajú vállát, ezzel is biztosítva magában a tényt, hogy nem csak álmodik.

– Jace – csillant fel enyhén Alec szeme, mikor fáradtan felpillantott rá. – Magnus épp most mondta, hogy hamarosan te is itt leszel. Izzy?

– Nem engedték el, én pedig mondtam neki, hogy inkább maradjon, s majd munka után eljön. Gondoltam, nem akarnád, hogy elveszítse a munkáját.

– Jól döntöttél – felelte halkan Alec, egyre laposabbakat pislogva.

– Pihenj addig nyugodtan – mosolyodott el Jace. – Jót fog tenni neked. Látom ám, hogy mennyire fáradt vagy.

– Itt lesztek, ha felébredek? – Alec hangja vékony és gyenge volt, s felcsillant benne némi félelem.

– Kérned sem kell – szólalt meg Jace helyett Magnus. – Itt maradunk végig.

– Akkor jó – sóhajtott fel a kék szemű, majd lassan újra elmerült az álmok világában, azonban akkor senki sem aggódott nagyon. Tudták, hogy hamarosan újra felébred majd, s később egyre jobban lesz, végül aztán teljesen rendbe jön.

– Ti voltatok az első kérdése – suttogta halkan Magnus, miután biztos volt abban, hogy Alec nem fog felkelni a hangjára.

– Igazán? – nézett fel meglepetten Jace, s közben a boldogságtól kiszökött könnyeit törölgette.

– Igazán – bólintott Magnus. – Tudni akarta, hogy jól vagytok-e.

Jace hitetlenkedve nevetett fel. – Ő van szinte teljesen összetörve, s irántunk érdeklődik! Semmit sem változott – rázta meg a fejét mosolyogva a szőke.

– Reméljük nem is nagyon fog – sóhajtott fel Magnus, majd megnyugodva dőlt hátra a székben. Most már minden rendbe fog jönni.

Bizonyára...

~••°°••––*––••°°••~

Ehh... Csak olvassátok, jó? Nem a legjobb, de legalább össze tudtam kaparni valamit a mai nap folyamán, miután öt napja lényegében hozzá sem nyúltam.

Még élek! ^-^