–Elveszve a végtelenben–
II.

~••°°••––*––••°°••~

[A figyelmeztetések ide is érvényesek... :3]

Másodszor minden világos volt, de továbbra is ijesztő. Alec meglepetten vette észre, hogy közben reggel lett, s ő még mindig életben van. A sebei továbbra is elviselhetetlenül fájtak, s tulajdonképpen semmi erő nem maradt benne, talán még annyi sem, hogy valahogy felálljon és tovább menjen. Túl sok volt a fény, Alec szinte úgy érezte, hogy megvakul, azonban a szemét sem mert becsukni, mert félt, hogy akkor nem nyitja ki többé. Bármennyire is csábító volt a sötétség és béke, Alexander félt tőle, s valójában egyáltalán nem akart meghalni, főleg nem egyedül valahol a semmi közepén. Végül egy hosszú órával később eljutott odáig, hogy összekapart magában annyit erőt, amivel ha nehezen is, de talpra tudott állni. Szerzett magának újra egy botot, s lassan tovább indult abba az irányba, amerre a lehetséges tábort vélte. Nagyon imádkozott azért, hogy biztos tényleg a jó irányba menjen. Ha esetleg valami miatt mégis az ellenséges területekre jutna, akkor semmi esélye sem marad az életre.

Össze-vissza botladozott, ahogy a romok között próbált haladni, s sajnos egyre többször fordult elő az, hogy egy-egy lebombázott fal mellett megállt pihenni, mert egyszerűen képtelen volt tobább menni. Mindene fájt, főleg a sebei és addigra már folyamatosan szédült, időnként pedig össze is esett, ha nem talált időben magának valami biztos támasztékot. A fáradtság újult erővel hatalmasodott el rajta, s minden egyes lépés nehezebbnek tűnt az előzőnél. Alecnek gyakran eszébe jutott az a gondolat, hogy egyszerűen csak feladja, s nem indul el megint. Ott marad, lefekszik a porba és a sorsra bízza az életét. Lényegében feladja.

De Alec kitartott. Ugyan minden izom a testében együttesen tiltakozott, ő mégsem állt meg. Tette egyik lábát a másik elé, s közben reménykedett abban, hogy hamarosan a bázisra ér, ahol végre megpihenhet. Egy dologban addigra már teljesen biztos volt, s tudta, hogy nem is fogja megváltoztatni a döntését. Ha valamilyen csoda folytán életben marad, akkor végleg hazatér. Nem fog számítani addigra, hogy mit szól hozzá majd az anyja, szeretve várja-e a húga, Alec egyszerűen nem akart ott maradni. Tulajdonképpen félt mindentől, még a legkisebb bokortól is, ami mellett elhaladt útközben, mert attól tartott, hogy valami majd kiugrik a levelek közül, s megtámadja.

Egy újabb fájdalmas óra elteltével, jó pár elesés és ezernyi sóhaj után, Alec azt hitte, hogy örömében elsírja magát. Szerencsére jó irányba indult el, s mikor felnézett az előtte elterülő tájra, meglátta a bázist, illetve ha nagyon megerőltette a szemét, akkor felfedezte a falakon álló embereket is, meg a kiküldött felderítőket. Megpróbálta összeszedni az összes megmaradt erejét, s tovább ment, de addigra már inkább kúszott. Szerencsére pár bajtársa kiszaladt hozzá, s segítettek neki, Alec mégis addigra elvesztett mindent. Elfáradt, s minden reményét elhagyta az utolsó pillanatokra.

Haloványan érezte, hogy erős karok fogják az ő kezeit, s tartják állva, hogy ne essen vissza a földre. Ők is szinte húzták, vonták a bázis felé, de nekik jóval könnyebben ment ez, mint Alecnek teljesen egyedül. Később valami egészen puhára és kényelmesre fektették, de a fiú háta itt-ott eléggé megsérült a folyamatos elesések és egyebek miatt, így hát annyira nem tudott örülni annak, hogy végre ágyban pihenhetett. Fájt és hasogatott mindene, valamint az összes izmot a testében külön-külön pontként érzékelte.

Hallotta a rengeteg kérdést, amiket neki mondtak, de képtelen volt megérteni őket, s még válaszolni is rájuk. A látása is nagyon homályos volt, minden kavargott előtte színekben meg feketén, aztán újra olyan volt neki minden, mint egy szivárvány. A fájdalmas valóság gyengén, de még hívogatta, mégsem tudott olyan könnyen visszatérni. Ott nem érezte jól magát, egyszerűen csak maradni akart a fekete csendben, ahonnan talán nem volt visszaút.

~••°°••––*––••°°••~

Magnus nem mozdult, már hetek óta. Nem fogadott senkit, nem beszélt senkivel és a telefont sem vette fel senki kedvéért sem. Hiányzott neki Alexander. Nagyon... Minden percben és órában azt várta, hogy a fiú egyszercsak megjelenjen az ajtóban, ugorjon a nyakába, vagy szimplán csak egy levelet kapjon tőle, amiből tudja, hogy még életben van. Magnus úgy kelt fel reggel, hogy várta az utolsó csapást. Várta a pillanatot, mikor Jace vagy Izzy bekopog az ajtón, s elmondják neki, hogy Alec nem fog hazatérni. Nem fog, mert meghalt. Egyedül, valahol a semmi közepén és félve. Magányosan.

Aztán eltelt egy hónap, s nem történt semmi. Se Jace, se Izzy, se Alec nem jelent meg, nem érkezett hívás és levél. Az aggodalom és félelem haraggá alakult, s Magnus már képtelen volt megbocsátani a fiúnak. Elhagyta őt, minden szó nélkül elszaladt azon a távoli reggelen, s csak Jace szólt neki később, mikor Magnus érdeklődni kezdett, hogy mit is tett Alexander. Ha rágondolt, a düh azonnal elöntötte a lelkét, s szomorúság vegyült a szívébe, hiszen a fiú már nem akart törődni vele. Nem is szerette igazán, s nem jutott eszébe a világ másik felén, legalábbis Magnus ezt hitte. Annyira elvakította a fájdalom, hogy nem tudott rendesen gondolkodni.

Hetek teltek el, s végre új hang hatolt a némaságba. Magnus a konyhában ült, a lakása ajtaja előtt pedig valaki erősen ráfeküdt a csengőre. A férfi egy darabig nem mozdult, nem akart odamenni és megnézni, hogy ki lehet az. Aztán végül csak feltápászkodott – akkor, mikor már megunta a magas, irritáló csörgést –, kinyitotta az ajtót, ami mögött egy zaklatott, fáradt és nagyon ideges Jace álldogált.

– Remek, van rajtad ruha! – kezdett bele Jace köszönös helyett, majd beengedte önmagát a lakásba. – Látom, kávét is ittál már, szóval kapj fel egy cipőt, vedd magadra a kabátod és gyere velem. Azonnal!

– Menj innen, Jace! – Magnus csak ennyit felelt, ezt is morogva.

– Igen, veled – biccentett a szőke, majd megelégelve a várakozást, lekapta a fogasról a fekete szövetkabátot, s nemes egyszerűséggel Magnushoz vágta. – Vedd fel!

– Elmondanád, hogy mégis miért?!

– Alec itthon van – sóhajtott fel Jace, mire Magnus elsápadt, s össze is esett volna, ha nincs mögötte egy szék.

– Tessék?

– Itthon van – felelte újra Jace, de a hangja furcsán szomorúan és megtörten csengett.

– Mi a baj? – kérdezte halkan Magnus, erősen gyanakodva. – Ugye nem...?

– Még nem – rázta meg a fejét Jace, s egy vékony könnycsepp kiszabadult a szeméből. – De nagyon rossz állapotban van még így is, hogy már elvileg több az esélye, mint mikor megtalálták. De majd mindent elmondok, ha a kórházba értünk, rendben?

– Rendben – biccentett Magnus, de egyáltalán nem volt biztos abban, hogy menni akar. Milyen lesz újra látni Alexandert?

~••°°••––*––••°°••~

Hey!

Tudom, nem jött olyan hamar, bocsánat. Itt a félév, plusz nekem is sok más dolgom van, de azért igyekszem.

Nem tudom, hogy ez mikor fog kikerülni, mert nálunk most szörnyen rossz a net, szóval nagyon reménykedem benne, hogy nem fogja törölni a részt a Wattpad. Ha igen, akkor mérges leszek...

...