Lara Isabelle Jones egy teljesen átlagos lány. Teljesen átlagos szőke haja és teljesen átlagos acélkék szeme van, teljesen átlagos arcát nem lehet gyönyörűnek nevezni, átlagszépségű. Tanulmányi eredményei sem különösebben egetrengetőek, középen helyezkedik el. Bár népszerűnek számít, talán ez is csak legjobb barátnőjének, a sulikirálynőnek, Charlotte Rednek köszönhető, aki természetesen mindig reflektorfényben van. Lara szerette az életét, soha semmi problémát nem talált, amiért mondjuk változtatni akart volna. Csodásan egyezett a szüleivel is, akik mindketten viszont szerették őt. Édesapja idegsebészként, édesanyja pedig geológusként dolgozott, így anyagi problémáik sem nagyon voltak. Nem! Larának virágzó élete volt, a jövője is gyakorlatilag biztosítva volt. Katonának készült, ezért remek erőnlétnek örvendett, viszonylag hajlékonynak mondhatta magát. Eszébe sem jutott, hogy bármi tönkreteheti ezt a paradicsomot.

.......................................

Lara ásítva nyújtózkodott lila forgószékében. Lassan le kéne feküdjön, hiszen holnap iskola. Rápillantott az órára és kishíját leesett a székről. Fél tizenkettő. Aludnia kell. Aludnia kell vagy holnap zombiként fog a folyosókon járkálni. Felállt a székből és a fürdőszoba felé vette az irányt. Megmosta a fogait, majd pizsamába bújva bemászott az ágyba. Magára rántotta a babakék paplant, ráhajtotta fejét az ugyan olyan színű párnára és szinte azonnal elnyomta az álom.

Lara katonaöltözékben feszítve állt a pódiumon. Hosszú haja szigorú kontyba csavarva a tarkóján. Végig nézett az alatta álló tömegen és szeme megakatt a szülein. Mindkettejük arca büszkeségtől sugárzott. Nem messze tőlük Charlotte állt, vörösre festett bubifrizurája a szemébe lógott. Lara nem is vette észre eddig, hogy ennyire jól áll neki a borvörös. Barátnője felemelte az eddig kezében tartott, fekete iPhone telefont és készített róla egy képet. Lara szívesen mosolygott volna, de nem lehetett. Ekkor egy szigorú tekintetű, őszülő férfi sétált fel a pódiumra egyenes tartással. Kezében királykék bársonydobozkát tartott, amit elé érve kinyitott. A lány tisztelgett és felemelte az állát. A dobozban egy aranyozott kitüntetés feküdt. A férfi kivette a jelvényt és Lara ruhájára tűzte majd a szemébe nézve ő is tisztelgett. A lány nemrég megmentette a várost a behatolni készülő ellenségtől. A tömeg teljesen egyszerre emelte magasba a kezeit és tapsolni kezdtek. A tenyerek egyenletes összeütődéséhez egy ébresztő óra recsegő üvöltése vegyült. El kellett teljen néhány másodperc, mire Lara szeme kipattant. Morcosan realizálta, hogy az ágyában fekszik hason és, hogy nem volt semmilyen kitüntetés. Sőt, még katonának sem mondhatja magát. A lány felmordult, majd ránézett az átokverte ébresztőre, ami mindig leggyönyörűbb álmaiból ragadja ki. Hat óra tíz perc. A lány felmordult. Ez a második beállított időpont, ha az elsőre nem kellne fel. Összesen hármat állított, nehogy el késsen. Felült, megtörölte acélkék szemeit és kikászálódott az ágyból, hogy aztán a székére kikészített ruháihoz csoszogjon. Mára egy ciánkék trapéznadrágot és egy testhez álló, szoros, fekete, a vállára lecsúszó blúzot választott ki. Hosszú-de nem olyan hosszú, mint álmában-haját egy szintén fekete scrunchie-vel kötötte lófarokba a feje tetején. Nyakába akasztott öt arany színű bizsu nyakláncot, ujjaira is gyűrüket húzott. Egyiket nagy méretű pentagram díszitett, amit két felöl egy-egy csontváz kéz fogott közre. Ezt mutató ujján viselte. Mivel a falon lógó óra mánusa vészesen közelített a 45 perchez, nem kezdett el sminkelni. Inkább felvett egy szobájában felejtett világos, krémszínű kabátot, hátára kapta rohadt nehéz táskáját, zsebébe süllyesztette rózsaszínes iPhone telefonját és kiviharzott a szobájából. Lerohant a növénnyel befuttatott falépcsőn és oda köszönt az épp reggeliző anyjának.                                                                                        

  -Szia!-édesanyja-név szerint Isabelle Jones-visszaintett neki és beleivott reggeli kávéjába. Lara kisietett az ajtón, át futott az udvaron és kilépett a kertkapu elé. Előhúzta telefonját és hívott egy taxit. Szerencsére gyorsan talált autót. Általában ilyenkor mindegyik foglalt az iskolába és munkába igyekvő emberkék miatt. Ahogy a taxi megérkezett, már ugrott is be. Elhadarta a sóförnek csodálatos és fantasztikus iskolája nevét. A kopaszodó férfi rátaposott a gázra és végigszáguldott a városon. Még öt perc. Úgy el fog késni, mint annak a rendje. Fizikával kezdenek, így már magának tudhat egy hiányzást. A taxi 8:00-kor fékezett le a gimnázium boltíves kapuja előtt. Amíg Lara fizetett eltelt még két perc, amíg bement még kettő. Van még esélye. Hátha a tanár késik. Amíg a tanáriból elér az osztályba...Lara már rohant. Az osztálya ajtaja csukva volt, bent csend honolt. Tehát vagy bent van a tanár, vagy hirtelen mindenki néma lett. Lara az elsőre tippelt. Kihúzta magát, felemelte az állát, hogy magabiztosságot sugalljon és bekopogott. Majd benyitott. A tanár épp a címet írta fel, de most megfordult. Egyenesen a lány szemébe nézett.                                                                                                                                                                   
-Elnézést kérek a késésért, tanár úr!-kezdte Lara, miközben az egész osztály felé fordult.-bejöhetek órára?                                                                                                                                             
-Foglaljon helyet, Miss Jones! Magának tudhat egy igazolatlan hiányzást.-biccentett a férfi és miközben visszafordult a táblához, megigazította kék nyakkendőjét. Lara átverekedte magát a padok között és lehuppant az ablak melletti helyére a hátsó sorban. Charlotte volt a padtársa természetesen. Haja tényleg vörösre volt festve, mint emlékezett, de nem bubifrizurája volt, hanem vállon alul érő. Még csak tervezi levágni. A bor színe remekül talált vöröses-barna szemszínével. Eredetileg sötét barna haja volt, de mindig is utálta, túlon túl közönségesnek tartotta, pedig Larának tetszett.                                                                                                    

-Csak nem elaludtál?-vigyorgott barátnője. Ez a gunyoros mosoly is jól állt neki. Mint úgy amúgy minden más arckifejezés. Charlotte gyönyörű volt, talán még annál is szebb. Lara sosem látott még ennyire szép lányt.                                                                                        
-Későn feküdtem.-suttogta a lány és elővette a füzetét.

Nem volt egy szerencsés nap. Lara felelt matekból, úgy, hogy nem tanult semmit. Ahhoz képest még jó is lett a jegye. Ezen kívül viszont-ami jobban zavarta-elvesztette egyik gyűrüjét. Pont azt, amit a szüleitől kapott ajándékba egyik karácsonyra. Szerencsére a hozzá tartozó karkötő még a csuklóján volt.                                                                                                                     
-Hol a jó, büdös francban hagytam el?-mordult fel a lány, miután osztálytársaival végig kutatták az egész udvart és nem találták. Nagyon összetartó osztálya volt, ezért, amint kijelentette, hogy elvesztette az ékszert, kivétel nélkül mindenki felállt és segített keresni.                                                   

-Hogy is néz ki?-kérdezte egy göndör, barna hajú és szemű fiú, Daniel.                                                       

-Egy ezüst sárkány, ami a saját farkát harapja. Nem félreérteni!-tette hozzá Dan szélesedő vigyorát látva. Lara nyelvet öltött rá, majd elfordult, hogy tovább keresse az eltűnt ékszert.

Nem találták meg. A lány még ebéd közben is morcos volt. Anyjának fel is tűnt, hogy valami nincs rendben.

-Mi a baj?-kérdezte Isabelle.

-Elvesztettem azt az ezüst, kígyós gyűrüt, amit tőletek kaptam.-panaszolta Lara.

-Rá se ránts!-legyintett Isabelle.-majd veszünk ujjat.
Lara felmordult, de nem mondott többet. Báránypörköltje elfogyasztása után feltrappolt a szobájába és leült tanulni. A királynő tudja mikor csinált utoljára matek házit. Legutáltabb tantárgya volt a fizika mellett. Gyakorlás híján nem is ment túlzottan egyik sem, de Lara elég okos volt ahhoz, hogy átmenjen. Charlotte természetesen osztály első volt. Barátnője szuper okos, szuper szép, szuper csinos, szuper vicces és jófej volt. Továbbá mindenkivel kedves. Na ezért volt ő a sulikirálynő és nem más. Természetesen voltak még szép lányok, de neki a kisugárzása is olyan volt...A fiúk a feljebb osztályokból mint utána jártak. Lara sem volt csúnya, de Charlotte mellett...Természetesen neki is volt már barátja, de eddig egyik kapcsolata sem volt túl hosszú életű. Néhány hónap csupán. Lara sosem volt különösebben féltékeny Charlotte-ra, hisz ő is elég népszerű volt, de néha elgondolkodott azon, hogy milyen lenne barátnője bőrébe bújni. Tudni a mateket...

Természetesen ugyan akkor került ágyba, mint múlt éjjel. Megint el fog késni. Tele van igazolatlan hiányzásokkal és még nem mert a szüleitől igazolást kérni. Majd félév végén igazolja őket. Lara ásított egyet és a párnájára hanyatlott. Takarójába burkolózva aludt el. Álmában megint a pódiumon állt. Körülötte mindenki nevetett, de nem rajta. Mindenki boldog volt. Lara is nevetett, büszke volt magára, hogy végre itt állhat. A vidámságnak azonban véget vetett egy durva zaj. Mintha betörtek volna egy ajtót. A lány felugrott. Ez nem álom volt. Valaki tényleg betörte a ház ajtaját. Lent valaki felkiáltott, talán anyja.

-Kik maguk és mit akarnak? Takarodjanak vagy hívom a rendőrséget!-üvöltötte az apja. Nevetés volt a válasz. Egy mély, érdes hangú férfihoz tartozott.

-Álljanak félre!-parancsolta egy másik, Lara valószínünek tartotta, hogy az utasítás a szüleinek szólt.-a lányukhoz jöttünk.

A lányt átjárta a jeges rémület. Tessék? Miért keresik őt? Mit tett? Csinált valami rosszat? Dulakodás hallatszott lentről. Lara kiugrott az ágyból és az ajtóhoz rohant. Elfordította a kulcsot a zárban, de átvillant a fején, hogy talán segítenie kellene a szüleinek. Újra a kulcs után nyúlt, de mégsem nyitotta ki az ajtót. Mit tudna ő segíteni? Hallhatóan többen vannak és érte jöttek. Vagy talán egy félreértés lenne? Igen, nagy valószínüséggel összetévesztik valakivel. De ez jelenleg akkor sem segít rajta. Az ajtó alatt felvillanó, zöld fény szűrődött be, majd el is tűnt. Édesanyja velőtrázó sikolyát halotta. Lara szájára tapasztotta a kezét, nehogy felzokogjon a félelemtől. Felkapta a földre hajított kabátját, amiben ma iskolában volt, íróasztalához ugrott, elővette fiókjából  a pénztárcáját és egy sarokban hagyott hátizsák után nyúlt.

-Menekülj-hallatszott Isabelle zihálása közvetlenül az ajtaja elől.

-Anya!-kiáltotta a lány és az ajtóhoz akart rohanni, hogy kinyissa azt és beengedje anyját, de ő újra megszólat.

-Nagyon szeretlek, Lara!-majd újabb zöld villanás és egy súlyos test puffant a földön. Az ajtó alatt beszűrődő fényt eltakarta egy hosszú árnyék. Mintha valaki feküdne az ajtó előtt.

-ANYA!-sikította a lány és hangosan felsírt. De azért csak az ablakhoz rohant, kabátzsebébe süllyesztette tárcáját és kitárta az üvegrészt. Felállt a párkányra és nem gondolva a magasságra ugrott. Ahogy ellökte magát, az ajtaja nagy robajjal bevágódott. Lara a talpára esett, de rögtön behajlította térdét és elgurult oldalra, hogy ne roncsolódjon szét a bokája. Így, bár fájt a lába, nem szenvedett különösebb károkat. Felnézett és még épp látta, ahogy három alak fordul vissza az ablakból, nyilván a lépcső fele sietnek, hogy elkaphassák őt. A lány nem gondolkodott sokat, átugrott a kerítés fölött és rohant. Fogalma sem volt hova mehetne, de futott, ahogy csak a lába bírta. Hálát adott az égnek a sok edzésért. Hátizsákja kissé lassította, a táska állandóan kilengett oldalra és nem is lehetett túlzottan könnyűnek nevezni. Nem volt annyira nehéz, mint az iskolatáskája, de pakolt bele néhány fontos holmit, pont azért, ha egyszer menekülniük kell valami miatt, esetleg kitör a háború. Most nagy hasznát vette a felkészültségének és túlzott paranoiájának. Nem állt meg, az ösztönei vitték. Megérzéseire hagyatkozva vágott át parkokon és futott végig szűk utcákon. Nem jutott eszébe egyetlen egy hely sem, ahova mehetne és nem is akart senkire bajt hozni. Kezdett eltévedni. Még soha életében nem járt a városnak ezen részén. Nem hallott maga mögül lépteket, valószínüleg lerázta az üldözőit. Ekkor megakadt a szeme egy ütött-kopott, elég rossz állapotban lévő kocsmán. A cégéren ez állt: ,,Foltozott üst''. Lara furcsálta a névválasztást, de ez volt a legkisebb problémája. A hely elég lepukkantnak tűnt, ahhoz, hogy oda meneküljön. Nagyon remélte, hogy még nyitva van. Sietős léptekkel haladt a kocsma felé, lenyomta a kilincset és megnyugodva tudatosult benne, hogy az ajtó nincs bezárva. Benyitott majd bement. Meglepetésére viszonylag sokan ültek a koszos, fából készült asztaloknák. Arcába húzta kabátja kapucniját és a söntéshez lépdelt. Egy unott képű, fogatlan kocsmáros fogadta.

-Jó estét!-köszönt illedelmesen a lány. Válaszul egy nemtörődöm biccentést kapott.-Szobára lenne szükségem. Van szabad?-újabb biccentés.

-Két galeon, tíz sarló!-mondta a férfi. Lara kissé megdöbbent. Nem ismerte ezt a pénznemet.

-E-elnézést, de nekem csa-csak fontom van.-dadogta a lány. Úgy tűnt a kocsmárost meglepte a válasza.

-Mi az, hogy csak fonja van?-kérdezte durván, Lara megszeppent.-Honnan jött, ki maga?

-A nevem Lara...-megfordult a fejében, hogy talán nem kéne elmondja a teljes nevét, lévén, hogy valakik üldözik.-...Adams. Nem a környéken lakok, pont ezért lenne szükségem szállásra.

-Azzal nem fizethet.-mordult rá a férfi.-azt javaslom, hogy távozzon, ha nem akar bajba keveredni. Menjen haza! Nem biztonságos sötétedés után kint mászkálni.

-Ne ijeszgesd szerencsétlent, Tom!-szólt oda egy fiatalabb férfi az egyik közeli asztaltól.-Csak nem hiszed el, amit Potter mond? Hogy Tudjukki visszatért?

-Jobb elővigyázatosnak lenni.-vetette oda neki Tom.- Csak figyelmeztettem.

-Az egyetlen veszély, ami fenyeget, lány - fordult Larához, aki összerezzent - az, hogy a szüleid csíkosra verik a hátad, hogy ilyenkor kint járkálsz.

Lara melkasába iszonyatos fájdalom hasított. Lelkében hatalmas üresség tátongott, ahol egykor a szülei voltak. Nem látta ugyan, de sejtette, hogy megölték őket. Anyja az ajtaja előtt esett össze, pont a zöld villanás után. A lány feltételezte, hogy az első fény jelezte édesapja halálát. Mellkasa újra összeszorult és hirtelen írtózatos düh lett úrrá rajta.

-Amíg nem tudja, miért járkálok kint ilyenkor , ne szóljon bele!-sziszegte összeszorított fogakkal a lány. Az idegen hátrahőkölt.-Gyűlölöm, ha teljesen random felnőttek úgy gondolják, hogy megmondhatják nekem mit csinálhatok és mit nem, úgy, hogy azt sem tudják, milyen szabályokat állítottak fel a szüleim.- a szóra elszorult a torka és szeme megtelt könnyel. De nem hagyta kifolyni az ezüst cseppeket. Nem! Most erősnek kell tűnjön. 

-Nicsak, milyen nagyszájú valaki!-állt fel a férfi, ittas állapotban lehetett, mivel kissé imbolygott, de tekintete tiszta volt, vészjósló. Lara hátrált egy lépést.- Hol vannak a szüleid, lány? Nem tanítottak meg viselkedni?

Megint ez a szó. Újra meg újra. A ,,szüleid''. Nem engedte el. A szó magával ragadta és lehúzta őt magával a mélybe. Újra meg újra anyja sikoltása és apja kiabálása csengett a fülében. Annyira, de annyira szerette őket. Minddenki másnál jobban. Charlotte volt az egyetlen, aki olyan volt neki, mint a szülei. De ő is messze volt most, Lara pedig nem akarta rá vinni a bajt.

-FOGJA BE A SZÁJÁT!-sivította a lány magán kívül. Nem érdekelte, hogy az egész kocsma őt figyeli, nem érdekelte, hogy nem ez a legjobb, amit tehet, nem érdekelte, hogy ennek következményei lesznek, nem érdekelte semmi. Semmi, de semmi, azon kívül, hogy a szüleivel akart lenni. A szüleivel, akik már nincsenek, akik valahol messze járnak már, valahol, ahova nem követheti őket.

Az idegen hirtelen mozdulattal egy vékony tárgyat kapott elő a farmerja zsebéből. Lara először azt hitte, hogy egy vékony kés az, de nem. A férfi kezében egy fapálcát tartott. Egyenesen rá szegezte. Lara hátrahőkölt.

-Csillapodj!-kiáltott rá. A kocsmában mozgolódni kezdtek.

-Hagyd a francba, Ethan.-szólt rá ugyan attól az asztaltól egy másik férfi, talán kicsivel idősebb, mint, az, aki egy pálcát fogott Larára.

-Te hallod, hogy beszél, Henry?-mérgelődött Ethan.-Valaki kicsit meg kéne tanítsa, hogyan kell féken tartani a nyelvét.

-Akkor ne adjon okot rá, hogy így beszéljek!-Lara köpte a szavakat.

-Nem mondtam semmit.-mordult fel a férfi.-Tűnj innen, amíg szépen mondom!-útasította a lányt.

-Vagy mi lesz?-villantotta ki fehér fogsorát Lara. Nem számított, hogy mi lesz. Verekedni akart. Le akarta vezetni valahogy a fájdalmat. Gyűlölte a helyzetet. Meg akart ütni valakit, hogy másnak is fájjon. Fájdalmat akart okozni valakinek, teljesen mindegy volt, hogy ki az.

-Elég ebből!-csattant fel Ethan. A többiek úgy nézték a kibontakozó jelenetet, mintha színházban lettek volna. Még a fogatlan kocsmáros, Tom is levetette magáról unott ábrázatát és érdeklődve figyelt.-Három másodprced van, hogy elkotródj! Különben is az iskolában kéne lenned. És ne merj pálcát rántani rám, mert itt és most elátkozlak.

Lara szava elakadt. Úgy nézte a férfit, mintha az megbolondult volna. Nem teljesen értette miről beszél, de sejtette, hogy köze lehet a szervezetében lévő alkoholhoz.

-Tedd el a pálcát, Ethan!-hallatszott egy nyugod, mégis kemény hang. Magas, izmos férfi lépett elő az emberek közül. Válláig érő, fehér haját összekötve hordta, szemei világoskéken ragyogtak. Oda sétált Larához, megragadta a karját és húzni kezdte kifelé.-Te, pedig velem jössz!

A lány rángatni kezdte kezét, de az idegen erősen tartotta.

-Engedjen el!-kiáltotta Lara, de a férfi, mintha meg sem hallotta volna. Senki nem lépett közbe, tekintetükkel végig követték őket.

-Leckéztesd majd meg!-szólt útánuk Ethan, de a fehér hajú nem fordult meg, csak kivonszolta Larát a kocsmából. Mikor kiértek, a lánynak végre eszébe jutottak az önvédelmi leckék. Kicsavarta csuklóját, amit a karja többi része is követett. Szabad keze élével, rávágott a férfi alkarján feszülő izomra. Az idegen elengedte és felé fordult. A tiszta égre emlékeztető szemében még a sötétség ellenére is látszot a határozottság.

-Nem bántani akarlak!-kezdte, mély hangján.