Nem is olyan régen, kaptam egy privát üzenetet, amiben jött egy különleges kérés. Azt kérte tőlem, az egyik kedves olvasóm, most hogy lassan meg lesz 100 részes a könyv, hogy írnék-e egy különkiadást. Átgondoltam a kérdést, és arra a döntésre jutottam, hogy eleget teszek, a kérésének! ☺️❤️
Arra gondoltam, hogy én ezzel a résszel búcsúztatom, a nyarat.
A következő, nyári különkiadásnak, semmi köze az alap sztorihoz. Ez egy teljesen idegen sztori, ami pusztán csak egy részes lesz. Próbáltam egy kicsit viccesebbre formálni, remélem tetszeni fog nektek!
A külön kiadás ötlet adója: Rezike20
Kellemes olvasást, mindenkinek! ☺️❤️

Texas. Augusztus. 12:49 óra.

Hogy mi, illetve ki, a legbosszantóbb személy az életemben, vámpírként? Hát még a kérdés megfogalmazása is, tiszta időpocsékolás! Nyilvánvalóan, hogy Damon Salvatore, a legidegesítőbb, legfárasztóbb vámpír, a gyermekkorom Texasi bányatavának környékén, sőt mi több, az egész földön!
Eljöttünk a skacokkal a nagyszüleimhez, hogy így búcsúztassuk el, a nyarat. Molly, Elise, Christopher, Stefan, én, na és persze, az idegeimen táncoló Damon. Na de térjünk is a lényegre. Nyilvánvalóan mindenkit az érdekelhet, hogy mi is lehet a bajom, azzal az ütődött vámpírral.
A történet kimerül annyiban, hogy előszeretettel készülődtek a többiek arra, hogy eljöjjenek a tóhoz, pancsolni egy kicsit. Ezzel baj nem is volt, jómagam is lejöttem velük, annyi különbséggel, hogy én nem terveztem fürdeni. Sokkal inkább szerettem volna, a parton olvasni a könyvemet, de ebben Damon elég rendesen meggátolt! Ő úgy gondolta, hogy milyen vicces lenne, ha elvenné a napfény nyakláncomat, ha már egyszer nem akarok pancsolni velük. Igen ám, de a szerencsétlen beleejtette a vízbe, és most mindannyian azt keresik. Na és a legrosszabb az egészben az, hogy én még segíteni sem tudok nekik, ugyanis el vagyok foglalva azzal, hogy elkerüljem a napot, ami vészesen közeleg felém, hiába próbálok a fák lombjaiban húzódó árnyékokba menekülni. De mindezeknek fejében, még a gúnyosan röhögő képét sem tudom felképelni! Pedig, mit megadnék most azért!

[...]

*Stefan szemszöge*

Kiúsztam egy pillanatra a partra, hogy egy kicsit megpihenjek. Majd ekkor tűnt fel, hogy fivéremnek nyoma veszett.
Biztosra vettem volna, mintha az előbb, a tó északi része felé láttam volna lemerülni. Most viszont sehol sem látom. Tudom értékelni bátyám poénjait, de ez most tényleg nem vicces!
Molly és Elise, elindultak a közeli kis boltba, hogy keressenek valamilyen Ametiszt láncot, vagy pedig egy egyszerű sima ékszert, hogy Elise, tudjon készíteni, egy új napfény ékszert. Christopher pedig, hevesen folytatja a búvárkodást, velem egyetemben. Igaz most meg pihentem egy kicsit, de már folytatom is!

*Emily szemszöge*

Még én szégyellem magam a történtekért, pedig nem is én tehetek róla!

-Esküszöm, ha a kezem ügyébe kerül..- Morogtam a magamét, egészen addig a percig, amíg közbe nem vágott, az a pofátlan.

-Akkor mit teszel?- Gúnyosan vigyorgott rám, a hátam mögött, miközben felém lépkedett, hátra tett kezekkel.

-Kinyírlak!- Sziszegtem haragosan, azonban ekkor hirtelen, egy hatalmas zsákot húzott elő maga mögül, amit nyomban rám is rakott.

-Damon!- Elüvöltöttem magam, de mire leverekedtem volna magamról a tárgyat, már a vállán találtam magam.

*Molly szemszöge*

-Hát ilyen nincs!- Fújtatva szálltunk ki az autóból Elise-el, ugyanis Emily papájának a furgona, egy tapodtat sem mozdult. -Mi a fene baja lehet?- Ingerülten felnyitottuk a motorháztetőt, majd a bent látottak, elnémítottak mindkettőnket, de végül a mellettem lévő döbbent lány, mégis csak közölte velem gondolatát.

-Hát az autó motorja nélkül, nem hinném, hogy egy centit is tudnánk előre gurulni.- Pislogott velem egyetemben, a hatalmas üres térre. Nekem több sem kellett, nyomban rájöttem, hogy ki állhat a dolgok hátterében.

-Damon!- Elüvöltve magamat, lecsaptam a motorháztetőt.

15:01 óra.

*Christopher szemszöge*

Szinte már majdhogynem, hogy a végkimerültségig búvárkodtam, de Mama képes volt kisétálni a partra, hogy szóljon nekem és Stefan-nak, hogy menjünk be enni valamit, és pihenjünk egy keveset.
Nagyi nem tudja, hogy miért is olyan fontos az a lánc, ugyanis még csak nem is sejti, hogy az unokája, egy vérbeli vámpír. De hát nyilván, addig jó. Nem de?

*Emily szemszöge*

Nagy duzzogva ültem, egy hatalmas fának az árnyékában, a lábaimat ölelgetve, miközben az állam, a térdeimen pihent. Egy apró pillantást sem vetettem, a szintén mellettem ülő Damon-re, aki csak némán nézte, a mérföldekre elnyuló, elsivatagosodott pusztát.
Minden agyi sejtemmel azon gondolkodom, hogy mit is tehetnék, illetve hogyan is juthatnék vissza a házba, annélkül hogy megégnék.
Már az eszemet sem tudom, hogy mennyi ideje ülhettünk, a fáknak a takarásában, amikor hirtelen gondolt egyet a napom elrontója, és felállt a földről. Fél szemmel ránéztem, és kicsit nyugtalanítónak találtam, amikor észrevettem, hogy őnagysága, éppen elsétálni szándékozott. Ingerülten követve példáját, magam is felálltam, végezetül kérdőre vontam őt, aminek hála megállt, bár nem fordult irányomba.

-Most mégis hová mész? Itt akarsz hagyni?- Türelmetlenkedve vártam válaszát, közben felé vettem lépteimet. Azonban egy jó darabig, nem méltatott megszólalni sem.
Lehet hogy egy cseppnyi rémület is kiszürődhetett a szavaim közt megbújva, de azt egyáltalán nem úgy értettem, ahogy az hangzott.

-Ezt akartam hallani.- Suttogásának tartalma arra késztetett, hogy felvonva szemöldökeimet, értetlenkedésbe kezdjek.

-Mondd. Miért szórakozol velem Damon? Mit akarsz tőlem? Ennyire zavar téged, hogy ilyen jól összeállt a baráti csapat? Vagy hogy igen is létezik, emberek és vámpírok közti barátság?- Szavaim hadarásának közepette, igen csak úgy tűnt, hogy már csak magamat bőszitettem, a teóriákkal.
Idegesít hogy nem tudom, a viselkedésének az okát! Amióta szakítottunk Stefan-al, nagyon utálatos lett velem. Jó persze ezt valahol megértem, elvégre én is nehezteltem valahol Molly-ra, amikor szakított a bátyámmal, mindenféle ok nélkül. De Stefan és az én szakításomnak, igen is meg volt az oka! Ugyanis hagytuk kihűlni a kapcsolatot, ami hatalmas nagy hiba volt, mind a kettőnk részéről. A végére sokkal inkább voltunk barátok, mint szerelmesek. Hogy fáj-e ez számomra? Már nem! Igaz hazudnék ha azt mondanám, hogy nem jelent már semmit sem nekem ő, elvégre Stefan volt az, aki megtanított ilyen szörnyeteg módon is, de élni. Segített vegetáriánus vámpírrá válnom, ami sokban megkönnyítette a létezésemet. Elvégre most már nem akarok inni a szüleimből, sem a nagyszüleimből! De ismételten hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak ennyi lenne az egész. Számomra Stefan egy olyan férfi, aki mindig is több lesz mint egy barát, de kevesebb mint szerelem!
Teljesen megszüntetve köztünk a távolságot, mögé állva a vállára tettem a kezem, hogy magam felé fordíthassam őt. -Hogy értetted azt, hogy ,,ezt akartad hallani?"- Hogy őszinte legyek, egy kicsit meglepődtem. Amikor sikerült elérnem, hogy felém forduljon, a szokásos gúnyos vigyorát, vagy az érzéstelen arcát vártam. Azonban most, valamiért máshogy nézett rám. Elvettem róla végtagom, közben továbbra is próbáltam tartani, a határozottságomat.

-Tudni akarod, hogy mit hallottam ki, a szavaidból?- Tekintete szokatlan mód, arcom fürkészésébe kezdett. Igyekeztem tartani magamat, az eddigi arckifejezésemhez, de mégis kezdtem kicsit zavarba jönni, elvégre nem láttam még őt, így nézni senkire. -Hogy szükséged van rám!- Utolsó szavát, karja mozgása kísérte, ahogy megtámaszkodott, a mögöttem lévő fának, a törzsében. Jómagam azonnal zavart nevetésbe kezdtem, terelve a témát.

-Haha, csak szeretnéd!- Kicsit lekezelően megveregettem a bal kezemmel, a jobb vállát, amolyan ,,gratulálok, a téves hallásodnak," és kiszándékoztam kerülni őt, de ő nem túl erősen, a csuklóm után nyúlt, én pedig ránéztem.

-Hazudnék ha azt mondanám, hogy sajnálom a szakításotokat, az öcsémmel!- Az elhangzott mondata, csak még nagyobb döbbenetbe taszított. -Tudod miért?- Kezdett idegesítően, ellágyulni hangja.

-Miért? Talán mert utálod, ha az öcséd boldog?- Szemmel láthatóan, belefáradt a dolgokba.
Nem vagyok hülye, tisztában vagyok azzal, hogy mire is megy ki a játék! Azt akarja elérni, hogy azt mondjam, hogy én is érzek iránta, hogy aztán majd később, ezzel szekálni tudjon! Volt időm kiismerni őt, ebben a pár évben. De akkor sem fogok eleget tenni, az akaratának!
Ez átlátszó volt igaz? Ezzel sikerült elárulnom magam. Még a vak is látja, hogy szerelmes vagyok Damon-be, ugye?
Mindegy hogy én mit érzek! A lényeg az, hogy ezt nem tudhatja meg, mert az örökké valóságik szekálni fog vele, az pedig egyenlő lenne, a pokollal!
Unottan fújtatva, kihúztam végtagomat a kezéből, végül visszasétáltam a zsákért, hogy magamra terithessem.

-Emily!- Hiába szólított nevemen, nem fordultam hátra.

-Hagyjuk Damon!- Hiába akartam érzelemmentesen reagálni, sajnos ki lehetett hallani a hangomból, a csalódottságot. -Vissza megyek, a többiekhez.- Utolsó mondanivalónak szántam a szavaimat, azonban ekkor, mögöttem állva, elém lógatott egy szivecskés medálos Ametiszt nyakláncot, aminek a sima fém színű oldalába, bele volt gravírozva egyetlen szó, amit suttogva fel is olvastam magamnak, bár ő is hallotta. -Szeretlek!- Amint elért a tudatomig, a szónak a jelentése, könnybe lábadtak szemeim. -Ne szórakozz velem Damon!- Remegni éreztem hangom, de mire egyetlen egyet is pisloghattam volna, ő maga felé fordított, a vállamtól fogva. Már vártam a gúnyos arc kifejezését, de nem azt kaptam. Arcomra téve kezeit, lassan megcsókolt. Nagyra nyílt szemekkel néztem rá, végül megkockáztatva az életem, további nyugodt részét, nehezen, de átadtam magamat, a pillanatnak.
Csak ő, és én! Gyermekkorom legszebb helyén, legszebb fája alatt, és a legszebb tája előtt állva, osztottam meg vele, a már régen elnyomott érzéseimet, amiket utálatomba bújtattam, vele szemben. Pedig az igazság az, hogy sohasem utáltam Damon-t, egyetlen egy percig sem! Mindegy hogy miket tett, vagy miket is mondott, én mindig ugyanúgy szerettem, minden percben, másodpercben. Ezt pedig pontosan jól tudta, hiába is titkoltam.
Lassan eltávolodó ajkai után pillantva, még csak elrejteni sem tudtam volna, a már arcomra kiült érzelmeimet. Félve vezettem tekintetem íriszeibe, de mégis megtettem. Egy kis idő elteltével, kedves kis mosolyra húzva ajkait, eltávolodott tőlem egy kicsit, amíg fel rakta nyakamra, a tőle kapott ékszert. Nem szólva semmit, csak jómagam is elmosolyodva néztem rá.
Majd ekkor, derült égből villámcsapás.

-Amúgy szándékosan akartam beledobni a tóba a láncodat, de nem tettem meg, két okból kifolyólag. Az első az, mert édesanyádtól kaptad, a második pedig az, mert azt akartam, hogy hadd keressék a többiek, teljesen feleslegesen!- Egy önelégült vigyor ült arcára, ami nem sok jót sejtetett velem.

-Akkor hova tetted, a láncomat?- Kérdésem közepén, fogta magát, és elindult az erdő sűrűjébe. -Hallottad, amit kérdeztem?- Utána igyekezve vártam válaszát.

-Ha kedves leszel hozzám, akkor talán megmondom!- Hamar rá kellett jönnöm, hogy a régi Damon, ismét visszatért.

-Damon! Hol van a láncom?- Szedtem utána a lábaimat, hogy utolérjem őt.

-Ha egy napig kedves leszel hozzám, akkor talán megmondom!- Elnevetve magát, folytatta az idegeimen való táncolgatását.

-Te meg ha egynapig nem húzol fel, akkor meggondolom, hogy kedves leszek hozzád!- Fújtatva karba font kezekkel, sétáltam mellette, de csak egy darabig. Ugyanis ő kivette karomból a kezemet, amit megfogva, összekulcsolta ujjainkat.
Legyen bármilyen idegesítő is egy alak, én akkor is szeretni fogom őt! Mert ő, az én vámpírom!

Ha tetszett, és ha szeretnétek még hasonlókat, akkor azt tudassátok velem, kommentben, vagy privátban. ☺️❤️