3:01 óra.

*Emily szemszöge.*

Miután visszatértünk a faluba, hatalmas meglepetésünkre egy zsákkal várt minket a falkavezér. Egy árva szót sem szólva, belerakta bátyám kezébe, ezt követően pedig egy slusszkulcsot dobott Mr. Damon-nek. Christopher széthúzta a zsák száját, amiből vámpírok elleni fegyvereket szedett elő, meglepett arccal.

-Amíg elvoltatok táplálkozni.- Kezdett bele a vezér monológjába, közben lassan sétálgatott előttünk, fürkészve minket. -Elgondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy nem csak hatvan fő, farkastagot engedek szétszóródni a kastélyt körülvevő erdőben, hanem még fegyvereket is adok nektek! Verbéna golyókkal, kardokat, karókat, plusz egy kétszemélyes platós furgont. Szerintem nem kell elmagyaráznom, hogy mit is kell tennetek. Páran elég tapasztaltnak tűntök, szóval már csak sok szerencsét kívánok nektek!- Utoljára végig mért bennünket, végül hátat fordítva elment.

Bátyám szétosztotta a fegyvereket. Mi lányok, tokokban lévő kardokat kaptunk, amiket fel csatolhattunk derekunkra. A srácoké lettek a verbéna töltetű fegyverek, de mindannyian kaptunk még, fejenként öt darab vasfüves injekciókat, egy szintén övekre felcsatolhatós tartókban.
Lassan körbenéztem a minket körül álló farkasokon, akik sorban változtak át, és egyenesen az erdő irányába futottak.
Feszülten idegesen dolgoztam fel az eddig történteket, de igyekszem ledobni magamról, ezeket az érzéseket. Próbálok teljesen átszellemülni, az elkövetkezendő harcra, aminek bármi lehet a vége. Erre felkészülni nem lehet, azonban haladni az árral, igen! Hát akkor induljunk!

[...]

Christopher, Mia, Elise, Molly, Harman, és én, felugrottunk a kocsi platójára. Damon és Stefan pedig, beültek a vezetőfülkébe, ezt követően megkezdődött utunk, az Allard kastély felé.
Bármi is történjen, én a végsőkig harcolni fogok!

[...]

Pontosan már nem is tudom, hogy mennyi ideje voltunk úton, amikor tekintetem hirtelen összefutott, a velem szemben ülő bátyáméval. Íriszeiből áradt a szeretete, és a remény afelé, hogy mind túléljük a csatát. Lassan végignéztem a többieken is, akik szintén a saját gondolatukba voltak belemélyülve. Azonban nekem hirtelen támadt egy rossz előérzetem. Nyomban felálltam mint a villám, hátat fordítva bátyámnak, és a felém száguldó karót egy kézzel elkaptam.
Egy pillanatra fel sem fogtam hogy mi történt, csupán meredtem a kezemben lévő fegyverre, de visszahúztam magam a valóságba, nyomban felszólaltam.

-Mindenki feküdjön le!- Adtam ki utasításomat, végül magam is úgy cselekedtem. -Számítottak ránk!- Lihegve néztem végig, az éber barátaimon. -Akkor valószínűleg már találkoztak a farkasokkal is!- Váltogattam tekintetem szemükben.

-Még szép!- Határozottan helyeselt Harman, közben lassan felemelkedve, körbenézett. -És valószínűleg sorba tépik szét az Allard szolgákat!- Vissza fekve adta tudtunkra, a véleményét.
Legyen úgy!

[...]

*Stefan szemszöge.*

-Biztosan tudod, hogy merre kell menni?- Vontam kétségbe bátyám úticélját, amit nem igazán vett jó néven. Nem sokkal később, megállt az erdő szélén, majd rám nézett.

-Kiszállás! Innen gyalog megyünk!- Határozottan mondta arcomba, és kiszállt.
Hát akkor hajrá!

[...]

Két perce sem száguldottunk az erdőben, amikor utunkba került egy Allard szolga. Se szó se beszéd, nyomban nekünk támadt. Harman elénk állt, így a vámpír is megállt dermedten.

-Csatlakozz Bolton! Légy erősebb Allard bűbáján! Dobd le az átkot, és harcolj az oldalunkon! Harcolj a felszabadulásért, és az elrabolt lányért!- Igyekezett hatni rá, de ő csak némán nézett ránk egy darabig, majd hirtelen fütyülni kezdett. Harman abban a pillanatban, kihúzott övéből egy karót, amit rögvest az ellenség szívébe döfött. -Akkor halott vagy!- Megvetően motyogta, a földre boruló férfinak.

-Hát azt hiszem, hogy mindjárt mi is!- Jegyezte meg bátyám, lassan körbenézve a fák között. Nyomban körbe vezettem magam is pillantásom, és ha nem termett körénk legalább húsz szolga, akkor egy sem.
Ó a francba!

*Emily szemszöge.*

Szapora lélegzet vételeim közepette, rémülten ránéztem, a mellettem álló bátyámra. Tekintete hamar arcomra talált, a hajnal homályában.

-Szeretlek!- Suttogtam őszintén, ő pedig megragadta kezem, ezzel bátorítani igyekezett.
Visszanéztünk a tömegre, végül hagytuk hogy úrrá legyen rajtunk a gyűlölet, ezt követően eltorzult arcunk.

[...]

*Molly szemszöge.*

Üveges tekintettel néztem körbe, a fák közt harcoló barátaimon. Karók, golyók repültek, ezzel igyekezve megsemmisíteni az ellenségeinket. Jómagam csak reszketve álltam kardommal kezemben, majd ekkor hirtelen rám pillantott Damon.

-Molly vigyázz!- Üvöltötte mögém nézve, de amire hátra vetettem tekintetem, szembe találtam magam, a karót fogó Fiona-val, aki egyenesen felém szaladt. Azonban Christopher hirtelen átölelve, rám vetette magát, ebből kifolyólag elvágódtunk a fűben. Megmentőm hirtelen felnyögött, közben lassan elszürkült és kieresedett arca.

-Chris ne!- Remegett hangom, miközben nyakamba borult feje.

-Ne!- Ordított fel teli torokból Emily, szívszaggató keserűséggel.

-Istenem!- Elszörnyülködött Mia is, kétségbeesetten.

*Emily szemszöge.*

Az érzés amikor megszűnik körülötted minden, és csak egy dolog marad életedben semmi más. A kínkeserves fájdalom!
Lelassulni látszott az idő, amikor láttam bátyámból kiszállni az életet. Arcom égető könnyeimben úszott, és az őrjítő fájdalom marta egész testemet. Tekintetemet Fiona kaján vigyora vonzotta magára, aminek köszönhetően mérhetetlenül hatalmas gyűlöletemet, kardom előrántását, és ordításomat vonta maga után. Mint a villám úgy teremtem elé, egy óriási csapással lefejezve őt.

*Stefan szemszöge.*

Azt hittem hogy már mindent láttam, az eddigi életem során, de ez felülmúlhatatlan volt!
Pokoli gyász ült le a közelgő viharral, aminek hála szédelegve kezdtek tántorogni a szolgák, bár magam sem értettem hogy mi történt.
Oda siettem a többiekkel, Christopher testéhez.

*Emily szemszöge.*

A lélegzetem egyszerűen megszünt, a szívemet szinte már nem éreztem dobogni, a halott bátyám láttán. Kitéptem hátából a karót, és le fordítottam a lányról. Térdre rogyva testéhez, eláztatták arcát könnyeim. Majd ekkor egy hatalmas mélyről jövő ordításomat küldtem a hajnalnak, és ráborultam egyszem bátyám mellkasára. -Chris!- Ismételgettem de teljesen hatástalanul, azonban ekkor megéreztem Damon kezét, a hátamra simulni. De abban a percben az sem segített! -Meghalt Damon!- Zokogva néztem fel együttérző íriszeibe, pusztán csak egy pillanatra. Hamar visszaszegeztem tekintetem bátyám hófehér arcára, amit megsimogattam. -Szeretlek!- Remegett hangom, és egyszerűen nem bírtam a fájdalmat tovább elviselni.

-Kapcsold ki!- Sétált hozzám Harman, és letérdelt mellém, vállamra téve kezét.

-Még véletlenül se!- Szólt közbe riadtan Damon, de egyiköjükre sem néztem fel, pusztán behunytam szemem.

-Emily! Kapcsold ki, az emberséged!- Utasított Harman, de én nem feleltem. Belémnyilalt a tudat, hogy többé már nem láthatom bátyámat! Végigszaladt szemeim előtt, minden közös emlékünk, amik mégjobban miszlikre szaggatták mellkasom. Széttéptek az emlékek, a tudat hogy mindennek vége, és hogy innentől nem maradt szinte senkim!

*Damon szemszöge.*

A fölénk gyűlöl vihar egyre inkább felerősödött, aminek hála az Allard szolgák is erőtlenül a földre estek. Még az ütő is megállt bennem, amikor Emily szemei démonian elsötétültek, közben lassan rám vezette őket.
Már értem, hogy miért nem kapcsolta ki sohasem az emberségét, több mint száz évvel ezelőtt.

-Visszatudjuk hozni Emily!- Szólt közbe hirtelen Elise, letérdelve barátnőjéhez, de a lány pusztán csak rászegezte gyilkos tekintetét. Kezével lökött egyet Elise-en, aki rögvest neki repült Mia-nak. Ekkor ismét rám vetült pillantása, végül gondolt egyet, és mire egyet pislogtam, már el is tűnt előlem. Kétségbeesetten ránéztem öcsémre, akivel pontosan egy dologra gondoltunk.
Nagy szarban vagyunk!