Már több mint egy órája várjuk, hogy Elise és Harman magához térjen. Ez az idő, vagy legalább is a fele, felért egy ezer évvel, ugyanis azóta ébren van Mr. Damon. Hogy miért is mondtam ezt? Jómagam az említett személy ágyán ülök a falnak dőlve, testvéremet kémlelve, ahogy beszélgetnek. Azonban Mr. Damon félig fekve a hátán engem néz, de szünet nélkül. Látom rajta hogy tetszik neki, hogy ez engem zavar!
Tényleg igyekszem odafigyelni bátyámék beszélgetésére, de úgy elég nehéz, ha valaki szinte megállás nélkül, egy gyenge piszkálódós mosollyal az arcán, lyukat éget mindenemre a tekintetével.

-Éhes vagyok!- Szólalt fel nyüsszögve Mia, erre egyből reagált Christopher.

-Stefan-al átpakoltunk mindent a kocsimba, benne van a hűtőtáska is. Gyere, vegyünk ki belőle pár tasakkal.- Végig sem mondva, felállt a földről, Mia-val egyetemben. Azonban az említett személy Stefan felé tartotta a kezét.

-Gyere te is!- Mosolygott rá.

-Én is megyek!- Vágtam rá rögtönözve, azonban Mr. Damon megragadta a csuklómat, aminek hála rögvest ránéztem.

-Te itt maradsz!- Adta tudtomra akaratát, egy "hadd szekáljalak még mosollyal.,, Mire visszanéztem a többiekre, már hűlt helyük volt, így sóhajtva vissza akartam dőlni a falnak, azonban Mr. Damon a kezemtől fogva, szavak nélkül, gyengéden maga mellé húzott, ezzel arra késztetve, hogy mellé feküdjek. Olyan zavarban voltam, de valamiért nem ellenkeztem. Fejemre téve kezét, a mellkasára dőntötte azt, később pedig elkezdett játszani a hajammal, aminek köszönhetően kiborsóztam.

Némán feküdtünk így, az eszemet sem tudva, hogy mennyi ideig. Hallgattam kellemesen ritmusos szíve dobogását, később arra lettem figyelmes, hogy a mellkasán pihenő kezemet, szabad kezével gyengéden megfogta, majd összekulcsolta ujjainkat. Egy halvány mosollyal fürkésztem tettét, így szépen lassan elmúlt a zavartság, és az arcom is visszanyerte eredeti hulla sápadt színét.
Gondoltátok volna, hogy egyszer a saját tanárom mellett fogok feküdni? Mert én nagyon nem! Annyira hihetetlen nekem minden! Az a bizonyos hajnal amikor meghaltam, de egy rejtélyes idegen életre keltett, pontosabban Mr. Damon. Na és milyen érdekes, hogy pont abba a suliba kerültem, ahol ő tanít! Már az első tanításinapon leszóltam a tantárgyát, de ő mégis viszonylag kedvesen, bekísért a terembe. Kiderült hogy ő a történelem tanárom, és az osztályfőnököm is egyben. Szemmel láthatóan nem igazán kedvelt, ahogy persze én sem őt! Na de a leghajmeresztőbb az egészben az, hogy ez mind megvolt írva, egy olyan történelem könyvben, amit csak a szellem boszik láthatnak. Na és ha belegondolok abba is, hogy több mint száz évvel ezelőtt, a régi Emily, illetve Sarah, pont az ő kedvese volt, az eléri az elmém olyan határát, amin túl nem vagyok képes gondolkodni. Azonban a legfelfoghatatlanabb mégis csak az, hogy most itt hallgatom a szívverését, miközben a kezünket kémlelem, egy idétlen levakarhatatlan mosollyal az arcomon. Ha eddig nem mondtam volna még, akkor most megteszem! Az életem, maga a furcsaságok sorozata!
Lassan az arcára néztem, és az eddig testem alatt lévő kezemet kiszabadítva, az állam alá tettem, a mellkasán. Kérdő pillantásokkal látott el addig a percig, amíg fel nem tettem neki egy kérdést.

-Szóval, akkor már nem vagyok halott a számodra?- Pislogtam rá kíváncsi tekintettel, amire egy halvány mosolyt kaptam.

-Sohasem voltál!- Mélyebbnek tünő hangon adta válaszul, majd rápillantott a számra, amin elidőzött egy darabig. Lassan visszapillantott, a még mindig arcát fürkésző szemeimbe. -Mi az?- Kedvesebb mosolyra húzta ajkait.

-Csak nem tudom elhinni, hogy a tanárommal vagyok kettesben, egy farkasokkal tömött faluban, egy ágyon vele!- Gyengéden elnevettem, ő pedig követte a példám.

-Isten útjai kifürkészhetetlenek!- Lágyabb hangja csendült fel.

*Stefan szemszöge.*

Visszafelé sétáva a házba, nevetgélések csapták meg fülemet, amik bátyámtól áradtak. Megálltam az ajtó előtt, egy halvány mosollyal az arcomon, de mégis valahol fájt!
Tudom hogy bűn, de nem tudok ellene tenni! Fáj hogy érzek Emily iránt, de tudom hogy ez az érzés viszonzatlan marad. Hogy őszinte legyek, amikor felvetült Elise elméjéből a gondolat, hogy Emily kezdett belémszeretni, kellemes érzéssel töltött el! Most viszont úgy állunk, hogy egy nagyon jó barátot lát bennem, ahogy pontosan több mint száz éve! Régen jómagam is barátként tekintettem rá, de most.. Bár ne éreznék így! Hatalmas bűntudatom van, és ez ellen nem tudok tenni semmit!

-Minden oké?- Lépett mellém Mia, egy "Sajnálom! Tudom hogy most fáj neked,, mosollyal az arcán. Nem kívántam érzéseimbe belevezetni, így hát egy viszonzott mosolyt adtam.

-Hagyjuk most őket kettesben.- Jelentettem ki, egy sóhajtásomat követően, aminek láttán Christopher is rám nézett. -Sétáljunk egy kicsit, később pedig megnézzük, hogy felébredtek-e már Elise-ék!- Tettem hozzá, közben kibontva egy tasakvért, elsétáltam az említett dolgot kortyolgatva.
Amint vége lesz ennek az egésznek, elhagyom Mystic falls-ot, és keresek magamnak egy új célt! A bátyám meg lesz nélkülem is, ez már kétségtelen!