*Stefan szemszöge*

Utamat Emily után vettem, egy adag zacskó vérrel az ingem alatt. Azonban érdekesnek találtam, hogy az eddig napsütötte ég, egy pillanat alatt borús felhők mögé bújt. Ekkor találkozott tekintetem, a feldúltan sietős lépteit tevő bátyáméval. Egy szót sem szóval viharzott el mellettem, de én reflexből megragadtam karját, magyarázatot várva. Íriszei lassan felém vették irányukat, heves lélegzet vétele kíséretében.

-Bátyám!- Aggodalom szűrődött ki számon.

-Engedj el Stefan! Ha nem akarod hogy bajod essen, szót fogadsz!- Sziszegte alig hallhatóan, értetlenkedő arcomba.

-Mit tettél Damon?- Kezdtem ingerültté válni pillantásait látván, de az ő arca habozás nélkül eltorzulni látszott.

-Hogy én mit tettem?- Több sem kellett számára a kiboruláshoz, mit sem törődve a diákokkal, a torkomtól fogva nekinyomott a falnak. -Elvetted az egyetlen értelmet az életemből!- Hatalmas haragjából kifolyólag gyomron vágott, a vértasak pedig szivárogni kezdett. A vér látványától a diákok sikoltozva rohanni kezdtek. -Hagytad őt magadból inni Stafan! Ezzel elvetted tőlem azt az egyetlen személyt, akiért volt értelme léteznem!- Tekintetéből áradt a csalódottság, és a mérhetetlen harag.

-Állj le bátyám!- Letéptem magamról kezét, azonban ő ismét torkon ragadt. -Eszem ágában sem volt elvenni tőled! Ha nem evett volna, akkor miszlikre szedte volna a busz diákjait, akik most éppen tőled menekülnek!- Kába tekintetét a tanulók felé vetette. -Figyelj bátyám! Felejtsd el az imént történteket! Ne fogd fel ilyen tragikusan, már a modern korban élünk! Nem vettem el tőled, de ha továbbra is a vihar szerepét fogod játszani, nem hogy csak nem szeret beléd, még meg is gyűlöl! Ezt akarod?- Szavaim hallatán ismét arcomra szegezte tekintetét, azonban már nem volt annyira haragos.

-Nem!- Vágta rá egyhanguan, de hirtelen magához húzva megfordított, kezeit pedig nyakam törésére készítette. -De ezt megérdemled!-

-Stefan!- Emily könnyes szemekkel tűnt fel az épület falának a takarásából, amit bátyám is észrevett. Majd azzal a lendülettel eltörte a nyakamat.

*Emily szemszöge.*

-Mit tettél?- Rémülten kiabáltam tanáromnak, aki hagyta a földre borulni az öccse testét. Nem felelt, pusztán csak nézett rám, érzelemmentes arcát mutatva. -Ő csak jót akart!- Könnyeimet nem szégyellve, rohantam Stefan testéhez.

-Mia! Segíts összeszedni a kölyköket!- Elkiabálva magát, ott hagyott minket. Azonban Elise és Molly, rögvest Stefan-hoz futva letérdeltek.

-Ne aggódj Emily!- Lihegve a vállamra tette kezét Elise. -Magához fog térni! Halhatatlan! Emlékszel?- Szavaival igyekezett nyugtatni, azonban az én fejemben pusztán az ismétlődött, hogy "ez az én hibám.,, Felültettük testét, a falnak dőntve.

*Mia szemszöge.*

-Na de Damon!- Suttogva magamnak, csóváltam fejemet, az öccse láttán. -Már félelmetes a féltékenysége!- Sóhajtásomat, a diákok megbűvölésének folytatása követte.

[...]

Az utolsó diákot is megigézve, a buszra küldtem. Azonban ekkor észrevettem Damon-t, ahogy a jármű hátuljának dőlve, a borús eget kémlelte némán, amit ő maga idézett elő. Hátra pillantottam a lányokra, akik tiszta inget vittek Stefan testének. Utamat a féltékeny bátty felé vezettem, csendben szintén a busznak dőlve.

-Te már tényleg nem az a Damon vagy, akit én megismertem több mint harminc éve! Az a Damon akit nekem mutattál, ő kerek perec kimondta amit érzett, de nem fajult tetlegességig. Mi lett veled?- Kérdő pillantásaimat felszegeztem arcára, de ő nem nézett énrám.

-Nem akarok erről beszélni!- Érzelmeit elrejtve adta válaszát, ezzel egyidőben kikerülve magamra akart hagyni, de én megragadtam alkarját, aminek láttán rám vetette semmitmondó pillantását. -Látom hogy meghalnál a lányért! Látom hogy soha véget nem érő szerelem sújtja lelked. De ha valóban szereted őt Damon, akkor hagyd hadd lássa meg benned azt a szépet, amit több mint száz évvel ezelőtt látott meg! Mert ezzel a viselkedéssel nem érsz el mást, mint hogy ő is menekülni fog tőled, egyenesen Stefan karjai közé! Tisztában vagyok azzal, hogy engem egy percig sem szerettél, de nem hiába fordítottam én is hátat neked anno. Annyira belefeledkeztél a fájdalmadba Damon, hogy észre sem vetted, de csak az emberek utálatát nyerted el! Ezen gondolkozz el!- Látszólag megértette mondanivalómat, aminek köszönhetően magára hagyva odamentem a lányokhoz, hogy segítsek nekik.

*Emily szemszöge.*

Elise és Molly segítségével, levettük Stefan-ról a véres ingét. Lepillantottam a fűbe, de nem találtam sehol a tiszta ruhadarabot. Azonban ekkor két veszkó csizma állt a látóterembe. Lassan felnéztem a gazdájára, aki felém tartotta az összehajtott ruhadarabot. Arcáról lelni lehetett, a megbánást és a sajnálatot. Igyekeztem elnyomni magamban a haragot, és elvettem kezéből a fehér gombos inget. Visszafordulva Stefan élettelen testéhez, bele bújtattuk az említett szövetbe. Néma csendben gomboltam be gombajit, azonban egy idő után szemeivel nézhettem szembe, ahogy fürkészte arcom. Könnyes mosolyommal fogadtam visszatérését, ezt követően indulataimon uralkodni nem tudva, átöleltük egymást. Erőtlen karjai próbáltak hátamon maradni, de tudtam hogy vérre van szüksége. Így rápillantottam Molly-ra, aki már nyújtotta is neki.

-Köszönöm!- Hangjából hallható volt a hála, amiért nem hagytuk magára.
Hogy is tehettem volna? Hisz olyan jó hozzám!