A szem a lélek tükre. Sokan azt mondják, hogy ha nem vagy biztos valakinek az őszinteségében, akkor csak nézz bele mélyen a szemeibe, és ha jó a megfigyelő képességed, akkor rájöhetsz arra, hogy hazudott-e az illető, vagy sem. Azonban ez a taktika, sok másra is választ adhat. Mindenki szemében ott a jele annak, hogy vajon jó ember-e, avagy pont az ellentéte. Csak tudni kell észrevenni, a jeleket.
De most mégis azt kell hogy mondjam, hogy ez az úgy nevezett taktika, teljes mértékben hatástalannak bizonyult, Stefan-al szemben. 
Azt nem tudom, hogy ő mit olvashatott ki az enyémből, de azt viszont igen, hogy én, az égvilágon semmi pozitívat nem láttam, az övében. Ettől eltekintve, ez nem azt jelenti, hogy ő ne lenne jó ember. Pusztán csak lelni lehetett belőlük, hogy egy mosolygósan, barátságos arc mögött, egy rideg, megtört lelket rejtegethet. Azonban lenne egy-két kérdésem, amik nem igazán illenek, az utóbbi gondolatmenetemhez. Vajon hogyan termett mellém, olyan hirtelen ő? Hogyan volt képes, olyan könnyedén elkapni?
Nem lett volna, valami sok időm a teóriák gyártására, szóval bele sem kezdtem. Erős karjai, óvatosan leraktak a földre. Aggódó pillantásaival gazdagon ellátott, és figyelte minden mozdulatomat, végül egy kérdést intézve hozzám, tovább fürkészte arcom. 

-Jól vagy?- Szemmel láthatóan, már furcsállhatta, hogy olyan bambán néztem rá, így hát rögvest elkapva róla tekintetem, a földre szegeztem látásom.
Egyszerűen nem értem. Hogyan volt képes, pont az utolsó pillanatban megjelenni, és megmenteni? Na és miért kockáztatta, a saját testi épségét, az enyémért? 

-Jól vagyok persze, és köszönöm!- A megszeppent, szerény köszönetnyilvánítás után, megrohamoztak a többiek, hogy ők is kimutathassák, az aggodalmukat felém. A barátnőim azonnal átöleltek, majd később Stefan-t is megölelte Molly, hogy kinyilvánítsa neki, a háláját. Ezt követően kérdőre vonta őt, helyettem is. 

-Ezt hogyan csináltad Stefan? Előbb még mellettem álltál, sőt mi több, még válaszoltál is a kérdésemre, majd a másik percben, már Emily-t tartottad, a karjaidban.- Olyan különössé vált a hangulat, miközben a döbbent, válaszokat váró pillantások cikáztak, a mellettem állóra. 
Hát ez engem is érdekelne, hogy őszinte legyek!

-Pusztán csak jól időzítettem!- Zavartan elnevette magát gyengén, végezetül elnézést kérve, elviharzott. 
Mindannyian értetlenkedve néztünk utána, azonban Matteo arcán, nem csak az említett arc kifejezés volt jelen, hanem mintha valahol, féltékeny is lett volna arra, hogy Stefan került, a középpontba. 

[...] 

Az utolsó simítások után, elégedetten végig néztünk a lányokkal, a termen. 

-Most már nekünk is haza kellene menni!- Szólalt fel Elise, miközben lehajolt a táskájáért, hogy a vállára vehesse. -Már elmúlt nyolc óra is. Anyu ki fog térni a hitéből, hogy még csak fel sem hívtam.- Unottan megforgatva szemeit, elindult a tornaterem kijárata felé, amin sorban szálingoztak kifelé, a diákok. Jómagam visszanéztem Molly-ra, aki pusztán csak némán nézett a plakátokra, szemmel láthatóan, elgondolkodva valamin. 

-Minden rendben?- Kicsit aggódva, a vállára tettem kezem, cserében megnyertem magamnak a pillantását, egy gyenge mosolyával egyetemben. 

-Persze! Menj csak előre, majd utánatok megyek!- A megszokottnál is szerényebbnek tűnt, ami számomra, eléggé újdonságnak számított. -Nyugi!- Elnevette magát. -Csak még egy két simítást végzek, hogy azt már ne kelljen. Azt szeretném, hogy holnap már csak, a lámpákkal, és a hang berendezéssel legyen munkánk. Szóval menj csak előre. Oké?- Várakozó pillantásokat mért rám, amire nehezen, de bólintottam. Így hát Elise után szaladtam, de az ajtóban még egyszer utoljára vissza pillantottam, a terem közepén állóra. 

[...]

Már félúton jártam, amikor a semmiből feltűnt, hogy nem volt nálam, a fekete pulóverem, amit még Kate-től kaptam, a tavalyi karácsonyra. Így hát Elise után szóltam, aki már az aulában várt ránk. Egy bólintással tudatta velem, hogy meg fog várni, szóval így visszafelé véve irányom, sietősebbre fogtam a dolgot, a már üres folyosón. 

*Molly szemszöge*

Egy hatalmasat sóhajtva, lehajoltam a táskámért, amit a terem ajtaja mellett hagytam. Azonban ekkor hirtelen, lekapcsolódott a világítás. Ijedten felegyenesedve, megfordultam. 

-Hahó!- Visszhangzott hangom, a már felettébb nem barátságos helyiségben. -Van itt valaki?- Nyeltem egyet, közben tekintetemmel lassan körbe néztem, a már félhomályosnál sötétebb teremben. 

*Emily szemszöge*

Riadtan megálltam a hosszú folyosón, amikor lekapcsolódott a fény. 
Biztosan csak a gondnok kapcsolta le. Elvégre lassan, ő is hazamegy. Csak miattunk maradt bent, ilyen sokáig! 
Folytattam utamat, de ezúttal lassabban, ugyanis az orromig sem láttam. 
Alapjáraton nem félek a sötétben, de még sohasem voltam, egy ekkora épületben, ilyen későn. 
Elővettem zsebemből a telefonomat, majd bekapcsolva vakujának a fényét, megvilágitottam vele, a már egyre félelmetesebbnek tűnő, véget nem érő folyosót. Szinte alig léptem egyet kettőt, amikor hirtelen úgy tűnt, mintha a bal szemem sarkából, láttam volna egy sötét ruhás alakot. Azonnal odavilágitottam, de nem volt ott senki. 
Nyugi Emily! Csak túl sok horror filmet néztél, azok pedig csak filmek! Nem kell ennyire parázni! 
Nyugtatgattam magamat, közben folytattam az utamat.

*Christopher szemszöge* 

Teljesen átadtam magam a szernek, aminek hála, gondtalanul magunk mögött hagytuk az éttermet Fiona-val. Pontosabban fogalmazva, hamarabb bezártunk, mi pedig elmentünk kocsikázni, a temető felé. 
Nem kellett sokat győzködnie, a mellettem ülőnek hogy vezessek, ugyanis lehet hogy nem volt jogosítványom, de vezetni tudtam. Papám nagyon sokat tanított a furgonján, minden nyáron.
Elég hamar megbántam, hogy a sofőr ülésbe ültem, mert pont félre állítottak minket, a rendőrök. Azonnal beparáztam, amikor a külső visszapillantóban láttam a férfit, felénk közeledni. 

-Mi a fenének álltál meg?- Teljesen kifakadt Fiona, én pedig kábultan néztem rá

-Jön a rendőr.- Csak ennyit tudtam kinyögni, mert a mellettem ülő bezsongott lány, azonnal egyesbe rakva a sebváltót, rányomott a gázra. Nagyra nyílt szemekkel néztem vissza az útra, és már akkor éreztem, hogy nincs visszaút. Nagy bajban voltunk, és csak még nagyobba kevertük magunkat, de akkor abban a pillanatban, pusztán csak haladtam az árral. A fánk zabáló, hangosan utánunk kiabált, de mi vissza sem nézve, röhögve tovább hajtottunk. 

*Molly szemszöge*

Elnyomva magamban a félelmem, a terem ajtaja felé fordulva, már-már majdnem elhagyva a helyiséget, felcsendült egy hang, a hátam mögött. 

-Na döntöttél?- A mélyen dörmögő férfi hangja, azonnal eszembe juttatta, a több mint egy héttel ezelőtti, találkozásunkat. -Segítesz nekem? Cserében én is segítek, ahogy azt ajánlottam. Meggyógyítom a Mamádat. Neked csak annyi a tehendőd, hogy kézre adod, a kis barátnődet.- Meg sem fordulva meredtem, a kilincsre. Mély szomorúság fogott el, ugyanis döntenem kellett.
Vagy feladom a barátnőm szabadságát, a Mamám rákjának a megszüntetésének az érdekében, vagy pedig hagyom meghalni, Emily pedig szabad maradhat. 
Némán elidőzött tekintetem, az említett tárgyat kémlelve. Bár pár perc múlva, már egyre homályosabban láttam azt. Könnyeim úsztatták látásom, miközben harcot vívtam magamban. 

-Nem tudom hogy ki maga, és hogy mit akar a barátnőmtől, vagy hogy egyáltalán hogyan gyógyítaná meg a Mamámat, de inkább jobban teszi, ha távol tartja magát tőlünk!- Szavaim befejezése után, egy hangos csörömpölés hallatszott, a folyosóról. Határozottan fordultam, a férfi irányába, de ő már nem volt sehol. 

*Emily szemszöge* 

Fájdítva a térdemet, kapkodva álltam fel a földről, mert sikerült elesnem futás közben.
Mint már egyszer mondtam, én nem félek a sötétben! De úgy éreztem, mintha valaki követett volna, egészen ez idáig, és teljesen beparáztam. 
Egy kicsit sántítva, de folytattam az utam, majd egy kis idő elteltével, ismét azt éreztem, mintha valaki a nyomomban lett volna. 
Kezdek hallucinálni? 
Idegesen, és félve forgolódni kezdtem, végezetül hatalmas rémületem akkor érte el tetőfokát, amikor valaki hátulról befogva a számat, behúzott a takarító szertárba. Szívem olyan hevesen vert, azt hittem hogy ott fogok szörnyet halni, egészen addig, amíg az elrablóm, nem suttogott valamit a fülembe, szinte alig hallhatóan. Azonban a hangját, nyomban felismertem. 

-Maradj csendben!-

*Christopher szemszöge* 

Mire sikerült lehagynunk a zsernyákot, addigra már el is hagytuk Mystic falls-ot is. A biztonság kedvéért, lehajtottam az út mellett lévő, kis erdő ösvényére, hogy még véletlenül se találjon ránk. 
Egy hatalmasat sóhajtottam, a megkönnyebbültségtől, de a mellettem lévő, pusztán csak nevetett egy jót. 

-Nem is vagy te olyan beszari.- Jegyezte meg, miközben egész testtel felém fordult. Ennek hallatán, egy kicsit meglepett nevetés, hagyta el a számat. 

-Hát, az lehet. De ettől az adrenalin túltermelődéstől, még a fű is kiszállt belőlem.- Nyugodtabban, a fejtámlának döntve a fejem, behunytam szemeimet, egy pillanatra. 
Utoljára talán, még a Gimiben volt részem, hasonlóban. De azért biztosan nem fogtak volna bent, éjszakára. Most viszont ki tudja, hogy mit kaphattunk volna ezért!
Gondolataim gyűjtögetése közben, egy apró simogatást kezdtem érezni a combomon, aminek hatására lenéztem, az ágyékom felé haladó kézre. Felvont szemöldökökkel pillantottam, a kacér tekintetű lányra

-Azon gondolkodom..- Kicsit közelebb húzódva hozzám, folytatta mondanivalóját. -Hogy mit is csinálhatnánk, amíg várunk arra, hogy feladja a zsernyák, a keresésünket.- Mire ismét lenéztem, addigra pont kigombolta, a farmernadrágom gombját. -Neked van ötleted?- Kérdése hallatán, megfeszülve tekintettem rá, végezetül a már nadrágomban mocorgó barátom, hadi üzenetet hirdetve, átvéve az uralmatagyamon, cselekvésre bírt. Tétlenkedés nélkül odahajolva hozzá, megfogva bal kezemmel arcát, megcsókoltam őt. 
Ha már így kérdezi, lenne pár ötletem!