Másnap 6:30 óra.

Hulla fáradtan, de már az étkezőben üldögéltem. Egyszerűen képtelen voltam az alvásra, mondhatni megtagadta magát tőlem. Így hát már hajnali ötkor, fenn viribültem, de legalább így mindenre volt elég időm!
Örömmel öltöttem magamra az ünneplő ruhámat, elvégre anyu gondoskodó kezei készítették elő, a számomra. Hálám jeléül pedig, miután megmosakodtam, és halványan kisminkeltem magamat, lebattyogtam az említett helyiségbe, és csináltam reggelit. Ezúttal csokiszirupos gofrit sütöttem, elvégre már olyan rég ettünk ilyent.
Most viszont csak bambán nézek a tányérom tartalmára, már szinte félig alszom. Egyszerűen annyira aggaszt anyu állapota! Tudom hogy azt mondta, hogy csak félre nyelt, és csak azért kapta el a köhögési roham, de számomra nem úgy tűnt. Nagyon nem!
A már félig alvásból, lépés hangok hoztak vissza. Tekintetemet pedig, az étkező ajtajára vetettem, amin elég kómás állapotban, de Apám vánszorgott befelé.

-Jó reggelt!- Rám sem nézve köszönt, majd egyből a konyhapultot célozta meg, a kávéfőzőt megtámadva.

-Neked is!- Feleltem, majd kicsit meglepetten nézett rám, ugyanis kávét is főztem, de nem fűzött hozzá különösebben semmit. Pusztán levett egy fehér színű csészét, az egyik felső polcról, és töltött magának belőle.
Mint már a nyaraláson egyszer mondtam, nem haragszom Apámra! Pusztán csak csalódott vagyok, amiért csak úgy kiszakított minket, a megszokott környezetünkből.
Elnézve őt, a hangulata egy cseppet sem változott, amióta itt vagyunk Mystic falls-ban. Ugyanolyan távolságtartó, és nyers. Néma csendben leült velem szembe, közben nyomogatni kezdte a telefonját, a kávéja fogyasztása mellett. Azon gondolkodom, hogy hogyan is törhetném meg, ezt a kínos csendet.
-Na, és akkor hogy lesz a mai nap?- Kérdőre vontam, egy szerény mosoly kíséretében. Azonban ő, csak egyszerűen felnézett rám, a csészéjéből.
Nem mostanában éreztem, ilyen távol magamtól Aput. Látszik rajta, hogy hallja és érti amit mondok, de egyszerűen hidegen hagyja. Úgy viselkedik, mintha megbántottam volna, és azt várná, hogy én kérjek tőle bocsánatot.

-Fél nyolckor indulunk, a téren pedig felvesszük a barátnőidet, akikről anyádnak meséltél.- Adta tudtomra a tervet, de nem nézett fel, a telefonjából.
Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék még neki.
Jobbnak találtam, ha csak elkezdem enni, az előttem lévő gofrit.

7:52 óra.

Alig hogy kiszálltunk a Gimnáziumnak a parkolójában, az autóból, a lányok már lelkesen köszöngették Connor-nak, azaz apámnak, hogy őket is elhozta, az évnyitóra. Szemmel láthatóan, velük sokkal kedvesebben bánt, mint velem.

Beálltunk a suli előtt tornyosuló tömeg mögé, kivéve aput. Ő előre ment, a többi tanárhoz. Alig hogy eltűnt szemeim látóköréből, a két oldalamon álló barátnőim, nyomban faggatni kezdtek arról, hogy mi ez a viharos hidegség Apa és én köztem. Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék nekik, mert ha őszinte akarok lenni magamhoz is, akkor azt kell hogy mondjam, nem tudom! Fogalmam sincs, hogy miért ilyen rideg velem.

9:05 óra.

A hosszú évnyitói beszéd után, bemehettek az első évesek a gimnáziumba, hogy körbe járhassák az iskolát. Igaz, jómagam nem voltam már elsős, de a lányok erőltették, hogy hadd mutassák meg nekem az iskolát, hogy azért nagyjából tudjam majd, hogy mit merre találok.
Hát mondjuk, nem lenne hülyeség megtalálni, azt a kis terem szerűséget, ahol majd holnap kiadják az órarendemet.

[...]

Már egy ideje battyogtunk a folyosókon, Molly pedig lelkesen nyitogatott be, szinte minden terembe, hogy felsorolja, hogy hol milyen órák lesznek. Természetesen figyeltem rá, de valahol mégis máshol járt az eszem.
Sohasem gondoltam volna, hogy majd egyszer azért imádkozok, hogy ne az Apám legyen az osztályfőnököm. Hát nem ironikus?

-Remélem, majd abba az osztályba kerülsz, amiben mi vagyunk!- Lelkesen tapsikolt előttem, az energia bomba leányzó, amire pusztán csak mosolyogni tudtam.

[...]

Egy darabig még kószálgattunk a hatalmas épületben, és haladtunk az évnyitónak köszönhető árral. De amint haza lehetett menni, mi visszamentünk a parkolóba, hogy az Apámra várjunk. A lányok szinte azonnal beszélgetésbe elegyedtek, az évfolyamtársaikkal, jómagam csak egy szerény mosollyal figyeltem őket, miután engem is bemutattak, a velünk szemben álló fiúknak, lányoknak. Azonban egy bő tíz perces várakozás után, Apu írt nekem egy sms-t, hogy bent kell maradnia, mert hogy tanári gyűlés lesz, és hogy menjünk haza gyalog. Nem igazán akartam megzavarni a lányokat, így hát arra a döntésre jutottam, hogy ha majd ismét figyelnek, akkor majd közlöm velük, hogy gyalog kell hazamennünk.

[...]

Karba font kezekkel, és hátast neki dőlve az autónknak vártam, közben csak néztem kifelé a fejemből. Azonban hirtelen, egy elég erős szél kapta fel fürtjeimet, amiket az arcomba is vándoroltatott. Igyekeztem, az egyik kezemmel eltűrni őket, de ekkor egy pillanatra meg kellett lepődnöm. Ugyanis a távolban lévő, egyik fánál, mintha az égszínkék szemű férfit láttam volna, zsebre tett kezekkel, a fatörzsnek dőlve állni. Csak egy másodperc volt csupán, de magamon éreztem, a tekintetét. De mire ismét oda néztem, már nem volt ott.
Ez kezd egyre hajmeresztőbb lenni! Egyre többet gondolok rá, most pedig magam elé halucinálom? Ez már beteges. Lehet ki kellene vizsgáltatnom magamat!

-Na? Miújság?- Mellém lépett Elise, ott hagyva a beszélgető partnereit.

-Van egy rossz hírem!- Sóhajtva lepillantottam, a kezemben lévő telefonomra. -Hiába várjuk Apámat, nem fog jönni. Írt egy üzenetet, amiben az áll, hogy tanári gyűlés lesz, szóval menjünk haza gyalog.- Vissza pillantottam arcára, amin egy apró meglepettséget véltem felfedezni.

-Értem. Te pedig itt vártál, hogy abba hagyjuk a beszélgetést, és hogy elmondhasd nekünk ezt. Nem igaz?- Egy halvány mosoly jelent meg, a szája szélén.

-Fogalmazhatunk így is.- Kicsit bátortalanul feleltem, majd azonnal feszült lettem hirtelen. -De.. de nem baj! Szívesen vagyok veletek!- Tettem hozzá gondolatmenetemet, amin egy kicsit elkuncogta magát.

-Ha egyszer, lenne még ilyen hasonló, akkor nyugodtan szólj közbe Emily! Nem szabad ennyire félénknek lenned!- Megsimogatta a vállamat.

-Rendben!- Viszonoztam mosolyát, majd ekkor felemelve hangját, szólt a barátnőnknek.

-Molly gyere! Indulunk!- Alig hogy végig mondta, az említett személy meglepetten, nézett hátra ránk. -Mr. Connor-nak, részt kell vennie, a tanári gyűlésen. Emily pedig ma még menni fog dolgozni, szóval nem ér rá!- Hála a magyarázatának, kicsit zavarba jöttem. Ugyanis minden szempár, rám szegeződött.

-Oké!- Felelte mosolyogva, végül visszafordult a többiek felé. -Akkor majd holnap beszélünk. Sziasztok!- Amint elköszönt tőlük, mellénk lépett. -Indulhatunk!-

10:15 óra.

Hazatérésem után, egyszerűen csak lezuhantam, a nappaliban lévő kanapéra. A fáradtságom kezdett úrrá lenni rajtam, de nem aludhattam el.
Nem értem magamat. Miért nem tudok önmagam lenni Elise-ékkel szemben? Miért nem vagyok képes megnyílni nekik? Látszik rajtuk, hogy már maximálisan elfogadtak, de én akkor miért nem tudok közeledni feléjük?

*Christopher szemszöge*

Egy hatalmas ásítás közepette ültem fel, az ágyamban.
Jaj ne már! Kettőkor már megint vár a munka.. Ilyenkor irigylem Emily-t. Neki csak háromra kell bemennie, és csak hatig kell dolgoznia. Míg én nekem, ma este tízig bent kell maradnom. De mondjuk még mindig jobb ez így, mintha egész nap csak henyélnék.
Mielőtt le támolyogtam volna az emeletről, előtte magamra kaptam egy pólót, végül célba vettem az étkezőt. Azonban leérve a nappaliba, észrevettem Emily-t, ahogy a kanapéra dőlve aludt.
Mi van vele? Nem aludt az éjjel?
Nem sokat foglalkozva vele, betértem az említett cél helyiségbe, hogy igyak egy csésze kávét, és egyek valamit.
Amint véghez vittem a tervem első felét, megpillantottam, a mosogatóban lévő mosatlanokat.
Csak egy csésze?
Egy kicsit rosszat sejtettek velem, a látottak, ebből kifolyólag visszamentem az emeletre, majd megálltam anyuék hálószobája előtt. Kopogtattam egyet kettőt, de nem igazán érkezett válasz, így hát benyitottam. Meglepetten fogadtam, hogy anya még mindig aludt. Lassan oda caplattam hozzá, végezetül leültem az ágya szélére.
Mi a baj anyu? Nem szoktál te ilyen sokáig aludni.
Aggodalmam csak még inkább fokozódott, amint elkezdett köhögni. Óvatosan a homlokára tettem a kezem.
Nem lázas, de mégis rosszul fest. Ezt nem értem!