*Emily szemszöge*

Feszülten néztünk a főnökre, miután a három srác, elhagyta az éttermet.
Meg sem akartam várni a végszót, szóval már indultam volna a cuccomért, a konyhából vezető öltözőbe, ugyanis meg voltam győződve arról, hogy most biztosan ki leszünk rúgva. Azonban ekkor, az utamat állta, egy fekete ingbe bújtatott mellkas. Nagyra nyílt szemekkel néztem a testrészre, de végül feltekintettem az illető arcára, de ő nem nézett le rám, pusztán csak szóra nyitotta száját.

-Nem ők kezdeményezték!- Csak ennyit mondott, de még mindig nem vetette rám pillantását. Igaz számomra, még így is kielégítő kilátást biztosított magára.
Ezek a szemek.. Igen! Biztosan ezek voltak! Ezeket az égszínkék íriszeket láttam, az álmomban!
Még csak meg sem tudtam neki köszönni, hogy kiállt mellettünk, mert egy szó nélkül kikerülve engem, elhagyni készült a helyiséget. Jómagam csak némán néztem utána, azonban volt egy olyan belső érzésem, hogy utána kell szólnom.

-Várjon!- Egy hangyányit feszültté váltam, pláne miután láttam, hogy nem szándékozott megállni. Így hát gondolkodás nélkül, utána igyekeztem.
Meg kell neki köszönnöm!
Alig hogy kitértem, a már félhomályba burkolózott utcára, a rejtélyes idegennek, hűlt helye volt.
Hova tűnhetett?
Értetlenkedve kajtatták szemeim őt.

[...]

18:09 óra.

Fáradtan battyogtunk hazafelé Christopher-el, miközben én, csak némán kémleltem az előttünk elhúzódó járdát.

-Rendes volt a főnöktől, hogy nem rúgott ki minket. Nem?- Kicsit lelkesen kérte véleményemet, a zombi módban sétáló.

-De igen! Bár mi nem csináltunk semmit.- Adtam válaszul, még mindig az utat fürkészve. -De ha jobban belegondolsz, ha az az idegen, nem állt volna mellénk, akkor biztosan elvesztettük volna, a melót.- Sóhajtva felpillantottam az égre, ami már szinte teljesen sötét volt.

-Hát az fix!- Helyeselt. -Tényleg! Megtudtad neki köszönni?- Hangjából hallható volt, a kíváncsiság. Ekkor rá vetült tekintetem, de csak egy pillanatra csupán, ugyanis eltűnődtem.

-Nem tudtam. Úgy tűnt el, mintha jelen sem lett volna.- Ismételten az útra vándorolt, elbambult látásom.
De vajon hogyan tűnhetett el, olyan rövid idő alatt? Alig volt köztünk pár méter, a bejárattól számítva. Ezt nem értem!
Na de mindegy is, ha majd legközelebb látom, akkor biztosan meg fogom neki köszönni, a segítséget!

[...]

Megfáradtan támaszkodtam az alkarjaimmal, a zuhanykabinnak a csempéjére. Csak hagytam a sajgó hátamra folyni, a kellemesen meleg vizet.
Ha azokra a szemekre gondolok, akkor olyan érzésem van, mintha az álmom, nem is álom lett volna.
Gyengén felkacagtam.
Milyen buta gondolatok ezek! Nem is értem magam. Miért gondolok ennyit, arra a rejtélyes idegenre? Ez már kezd kicsit hajmeresztő lenni!

[...]

A kellemes zuhanyzás után, magamhoz vettem, a kabin melletti csempére felszerelt fogasról, egy fehér törölközőt. Alaposan megtörölközve, kiszálltam az említett dologból, végül egy száraz törölköző segítségével, megtöröltem fürtjeimet is. Turbán formát öltöttem vele fejemen, végül betértem a szobámba. Ugyanis ez a kis mosdó, a szobához tartozott.
Az említett helységnek az ajtajával szemben, helyezkedett el a gardróbom, amihez éppen sétáltam. Kinyitva ajtajait, kiszándékoztam venni egy egyszerű pizsamát, azonban meg kellett hogy lepődjek.
Anyu kivasalta az ünneplő ruhámat?
Óvatosan kiemeltem az említett dolgot, a ruha karnisról, a vállfával együtt. Gondosan rá volt készítve, a fehér blúz, és a térdig érő fekete szoknya.

19:21 óra.

Serényen segítettem anyu mellett állva, tálalni a vacsorát, a konyhapultnál.

-Na és milyen volt a napod?- Mosolygósan, de mégis olyan fáradtan nézett rám.

-Hát, lehetett volna jobb is! Majdnem kirúgtak Christopher miatt..- Fújtatva meséltem, közben magamhoz vettem, az utolsó üres tányért, hogy abba is szedjek a rizsből.
Azon gondolkodtam, hogy elmeséljem-e neki, a történteket, de jobb ha inkább nem teszem. Ugyanis nem szeretnék eljönni a Grilltől. De ha már egyszer elmesélném anyának, akkor tuti, hogy bele jutna apu fülébe is, és biztosan eltiltana attól a helytől, mondván veszélyes.
Egy sóhajtással, elnyomtam magamban, a majdnem feltörekvő mesélésemet. -De ettől eltekintve, nem volt vészes!- Mosolyogva pillantottam vissza, arcára. -Amúgy köszönöm, hogy kivasaltad az ünneplő ruhámat!- Szemmel láthatóan, jól esett neki, hogy észrevettem.

-Ugyan! Ez a legkevesebb!- Megfogott két teli tányért, hogy az asztalhoz vigye. -Amúgyis! Te dolgozol, és még a fizetésedből is szándékozod segíteni, a családot.- Már fordult volna az ételekkel a kezében, amikor hirtelen erősen köhögni kezdett.

-Jól vagy anyu?- Aggódóan mellé léptem, majd átvettem tőle a tányérokat, és leraktam. Kihúztam egy széket, hogy le tudjon ülni, de a köhögése nem igazán akart csillapodni. Visszalépve a konyhapulthoz, levettem a felső polcról egy poharat, amibe engedtem egy kis vizet, végül odaadtam neki. De még így sem lett jobb a helyzet.

-Nyugi! Meg vagyok!- Nehezen de közölni tudta velem, amit szeretett volna. -Csak félre nyeltem!- Zavartan nevetni kezdett, amint csillapodott, a roham.

-Biztos?- Még mindig aggódva, guggoltam le hozzá.

-Persze, ne aggódj!- Mosolygott. -Szólj a többieknek, hogy kész a vacsora!- Utasított kedvesen, de jómagam nehezen akartam magára hagyni. -Meg vagyok! Menj csak!- Ismét zavartan nevetett.
Nagyon remélem!