12:42 óra.

*Emily szemszöge.*

Lesokkolva néztem végig, a kanapén ülő Elise-en, édesanyján Madison-on, a mellettük ülő bátyámon, és a szintén velük szemben álló Stefan-on, és Mr. Damon-on, de még az értetlenkedő, de számomra valahonnan felettébb ismerős Aria-n is.

-Szóval akkor azt mondjátok, hogy ti boszorkányok vagytok, és azért vagytok itt, hogy levegyetek rólam egy bűbájt, ami Elise-hez köt, amit a boszi szellemeknek köszönhetünk, mert nekik az a céljuk, hogy Mr. Damon és én újra együtt legyünk, hogy együtt vezessük a Tanácsot? Ugyanis mert az estélyen elcsattant csók, felébresztette a régi énem emlékeit, de nem elég erős ahhoz, hogy a jelen életemben lévő énemen felül kerekedjen, ami Stefan-ba kezd beleesni?- A hallottakat vissza ismételve, teljes döbbenet uralt el, pláne miután bólogatni kezdtek a boszorkányok. Bátyám szólni sem volt képes, mert számára is akkora sokk volt az egész, mint nekem.
Tudtam hogy bonyolult az életem, de azt egy cseppet sem sejtettem, hogy ennyire!
Rápillantottam Elise-re, akin látszott hogy szólni készült.

-A bűbájjal amit anyámmal fogunk elvégezni, azzal megszakad köztünk a kötelék Emily! De ehhez a véredet kell adnod!- Tudtomra adása közben, Mr. Damon lerakott a kanapé előtt helyet foglaló dohányzóasztalra, egy fekete fehér képet, amihez lassan közelebb sétáltam, hogy szemügyre vegyem azt. Összeszorult szívvel fogtam kezembe a végleges bizonyítékot, amin nyomban felismertem magam. Felpillantottam üveges tekintettel, Damon arcát sújtó bánatát el nem rejtő íriszeibe. Azonban ekkor Elise elsírta magát. -Ne haragudjatok, de Emily régi énjének akkora lelki fájdalmai vannak, amit már nem bírok magamban tartani!- Tenyerébe temette könnyes arcát.

-Csináljuk!- Határozott válaszomnak hangot adva, visszaraktam a képet az asztalra.

-De valamit tudnotok kell!- Madison kijelentése és pillantása, arra sarkallt minket Mr. Damon-el, hogy egymásra vessük ismét íriszeinket. -A varázslat után Emily, ismét elveszti emlékeit, Damon-nel való régi kapcsolatáról!- A hallottak után akkora fájdalom nyilalt mellkasomba, aminek köszönhetően Elise még jobban elsírta magát. Ekkor a velem szemben álló férfi arca is, elsápadt hirtelen.

-Kezdjük!- Nyitotta szóra ajkát, de nem esett jól a reakciója. Olyan érzésem támadt, mintha lemondana rólam Mr. Damon. Azonban tudtam, hogy nemes cél érdekében hozott ilyen döntést. Hagytam magamat úgy cselekedni, ahogy azt a belső érzéseim akarták. Lassú lépteimet a férfi felé vettem, aminek láttán szaporábban kezdte venni a levegőt. Magamon uralkodni nem bírva, átöleltem őt. Remegő forró tenyerei a hátamon leltek megnyugvást. Éreztem a fájdalmát, amit nagyon erősen igyekezett elnyomni. Karjai szorítása pedig egyre erősebbé vált.

-Örökké szeretni fogom magát Mr. Damon!- Akaratom ellenére suttogtam szavaim, végül elszöktek szemeimből könnyeim.

[...]

Az egyik fotelben ülve behunyt szemekkel, éreztem a képre csepegtetett vérem szagát, közben mormolták az igét a boszorkányok. Minden egyes szavuk után, melegség járta át mellkasom, ami egyre melegebb és melegebbé vált. Végül már majdnem hogy forró lett! Erősebben tartottam csukva szemeimet, a levegővételem pedig csak egyre szaporább lett.
Ezt követően a régmúlt emlékei ugráltak íriszeim elé, egy erős fejfájás kíséretében.

*Emlékek.*

Hatalmas öröm járta át szívemet, amint lóháton ülve végre elhagytuk a várost, a szeretett férfival, aki mögöttem ülve fogta a gyeplőt. Arcomat néha vállam fölé fordítva, megéreztem kölnije illatát. Érzelmeim áradata oly nagy volt irányában, melyekre szavak nem léteznek!
A reám vetülő kék íriszeinek pillantásai, mérhetetlenül hatalmas vágyat vontak maguk után. Vérvörös ajka, maga volt a kísértés!

[...]

-Mr. Damon!- Suttogva merültem, a mámort okozta ajkai csókjába, melyek nyaki hajlatomba feledkeztek. Forró tenyerei oly gyorsan igyekeztek ruhám fűzője felé vándorolni, melynek hatására hatalmas vágyamból adódóan, akaratlanul is kedvenc ingének gombjai bánták.

[...]

-Mr. Damon!- Meglepettségemet nem titkolván, meredtem a hajnal közepén, szobám ajtaja előtt álló férfira. -Mégis minek köszönhetem a kellemes látogatását?- Halkan szárnyaló kérdésemre, szerelmes íriszei igyekeztek választ adni.

-Miss. Sarah!- Suttogását lépteivel kísérve, beljebb lépkedve a helyiségbe, tenyerébe fogva fedetlen kacsómat, lágyan csókját lehelte rá. -Szeretnék bocsánatáért esedezni, hogy ily későn zavarom meg álmát! De szerettem volna tudni, hogy jól van-e. A városon kívül voltam, mikor elért hozzám a híre, a támadásnak. Bocsásson meg nekem, de elfogott a rémület, hogy tán esetleg valami baja esett!- Tekintetéből árradó aggodalma, oly kedves volt számomra.

-Ó Mr. Damon!- Lágy mosolyom láttán, felcsillantak fürkésző szempárjai. -Köszönöm aggodalmát, nem esett bántódásom!- Lassan megsimogattam arcát, melybe behunyt szemekkel teljesen belefeledkezett.

[...]

-A Hajnalt borította ködfátyol, melyben tündököl az éj hercege. Megannyi csodát rejtve szíve rejtekén. Csodákat melyek szeretett hitvese iránt léteznek. Tiszta önfeledt érzelmük, a sírig tartó tán. Vajon szerelmük, egy új életben is egymásra lel talán?- Elmerengő sóhajom hagyta el ajkaimat, meghatódott tekintetem pedig lassan a szeretett férfi arcára vetült, miközben nesztelen lépteivel mellém lépkedett. -Ez gyönyörű Mr. Damon!- Elmosolyodtam idézete láttán.

-Kegyed a gyönyörű!- Arcára szökött mosolya, amint reám vetette pillantását. Eltűrt egy kósza tincset fülem mögé. Lelni lehetett róla, hogy nyomta valami szívét. -Miss. Sarah!- Tenyerébe vette kezeim, melynek hála szólni kívánó ajkaira pillantottam. -Már fél esztendeje, hogy megfogalmazódott bennem egy kérdés, kegyed felé.- Egy mély lélegzet vétele után, elengedve kacsóim, letérdelt elém. A döbbenet uralta mellkasom, képtelen volt levegőt fogadni.
Zsebéből elővett egy vörös kis ékszeres dobozkát, melynek láttán könnybe lábadtak szemeim. -Miss. Sarah! Lenne a hitvesem?- Lassan felnyitotta tetejét, ezzel elém tárva a gyűrűt. Oly meglepetté tett, hogy hiába kívántam szóra nyitni ajkaim, csupán csak engedtem arcom fürkészését.

-Mr. Damon!- Meghatódottságom, örömöm okozta könnyeimet letörölvén, íriszeibe vándoroltattam pillantásom. -Nagyon szívesen leszek, oldalán sírig tartó párja!- Lelkes szavam után, felhúzta gyűrűs ujjamra az ékszert. Felállva a padlóról, lágyan megérintette arcom, ajkaimra pedig csókját lehelte.

*Emlékek vége.*

*Damon szemszöge.*

Már nem bírtam hallgatni, ahogy magán kívül kiabált, miközben a boszorkányok minden erejüket bevetve, mormolták az igét. Aggódva térdeltem a fotelben ülő lányhoz, megfogva kezét.

-Miért kiabál?- Tettem fel ingerülten kérdésem.

-Most távozik belőle minden emlék Damon!- Adta nehezen válaszát Madison. Majd ekkor hirtelen csend ült le a nappaliba.

-Kész!- Jelentették ki egyszerre, én pedig meredtem a még mindig csukott szemű lányra.

-Emily!- Suttogásomnak hála, lassan rám vetette pillantását. Kérdő tekintetemet, váltogattam zöldellő íriszeiben. Annyira vártam már valamilyen reakcióra, de pusztán némán meredt rám. -Emily!- Ismételtem meg halkan nevét, de nem felelt.