Egy igazi gyilkoló ösztön lényként, hátra sem fordulva Mr. Damon felé, tovább folytattam egyre határozottabb lépteimet áldozatom irányába.

-Emily! Te sokkal erősebb vagy, mint te azt hiszed! Légy úrrá a benned lakozó gonosz felett! Uralnod kell a haragodat!- Hangjából csak úgy áradt a bizalom, közben csúf arcomon könnyeim távoztak. Azonban én képtelen voltam uralkodni magamon, hiába fektetett belém akkora hitet! Rávetettem magamat a lányra, akit magamnak hátast állítottam, és Mr. Damon felé fordultam vele. Hatalmas szemfogaim kíméletet nem ismerve, hasogató fájdalom árán megnagyobbodtak. -Emily! Nézz a szemembe!- Határozottsága magára vonzotta gyilkolni vágyó tekintetem. -Ez nem te vagy!- Szavait lassan lépései kísérték felém, én pedig belemeredve íriszeibe, valami mélyebb érzést kezdtem érezni, ami apránként hatalmába kerített. Belemarkoltam áldozatom vállaiba, és egy hatalmas küzdelmet folytatva a bennem lakozó gonosszal, odalöktem Mr. Damon-nek a lányt. Szaporábban vettem a levegőt, végezetül eltűntem az általam idézett ködben.

*Damon szemszöge.*

Magam felé fordítottam, a karjaimba boruló Fiona arcát.

-Erre az egészre, nem fogsz emlékezni! Kihoztad a szemetet, kidobtad, és visszamentél dolgozni!- Megigézve a rettegő lányt, kit jómagam is felfaltam volna, elengedtem. Akaratomnak cselekedve, visszatért az épületbe. Elővéve telefonomat zsebemből, nyomban Stefan-t hívtam. -Öcsikém! Azt hiszem hogy akadt egy kis problémánk! A mi kis Emily-nk, eszét vesztve a városba szabadult, és valószínűleg gyilkolni fog! Sürgősen segíts megállítani!-

-Egy perc és találkozzunk a Grill előtt!- Adta válaszul, bár az időt sokallottam.

-Siess!- Bontva a vonalat, betértem az épületbe, hogy hazaküldjem Molly-ékat.

*Emily szemszöge.*

Nem bírtam megakadályozni magam, azonban sikerült az erdőbe irányt váltanom. Hiába sajnáltam az állatokat, akkor is őket téptem szét. Sorozatosan egymásután, amig csak utamba kerültek. Végül felfutva egy hatalmas fának a tetejére, leültem az egyik ágára.

Lassan sikerült lenyugodnom, és bűntudatot éreznem, a mészárlás miatt amit műveltem. Próbáltam azzal vigasztalni magamat, hogy nem ártatlan emberek életét ontottam ki!
Mert az okozta bűntudat számomra túlélhetetlen! Ugyanis tudni kell rólam, hogy a két évem alatt csak két embert öltem meg, amiket a mai napig is gyónok! Sohasem nyerek megbocsátást tán, de legalább ez arra sarkall, hogy ne öljek meg többet, még ha eszem vesztve is szenvedek miatta!

*Damon szemszöge.*

-Nincs a városban!- Jelentette ki Stefan, aminek hallatán megkönnyebbültem.

-Okos kislány!- Suttogva alig hallhatóan, öcsémre majd Christopher-re vetettem pillantásomat, a tér közepén állva. -Az erdőben lesz!- Adtam tudtukra. -De azt már elrendezem! Te csak folytasd, a partid előkészületeit! Nemsokára mi is ott leszünk Emily-vel!- Visszasétáva autómhoz, Stefan visszatartott szavaival.

-Biztos vagy benne bátyám?- Feltett kételkedő kérdése után, hátra néztem rá.

-Tudod öcsikém, sok dolgot elcsesztem az eddigi örök életem során, de sohasem tévedtem!- Válaszom hallatán, amolyan büszke mosoly jelent meg arcán.

18:12 óra.

*Emily szemszöge.*

Fejem kiszellőztetésének céljából, sétálgatni kezdtem a fák között. Néma csendben fürkésztem a lenyugvó napot, mely megvilágította arcomat. Oldalasan egy fának dőlve, elmerengtem a felém igyekvő sugaraiban. Sóhajtásomat csupán az elröppenő madarak hallhatták, melyek élelem gyűjtés gyanánt, néha, néha leszálltak a fűbe.

Sikerült olyan hatalmas nyugalomra szert tennem, amin még magam is meglepődtem! Képes lettem volna akár még álomba is szenderülni, természet anyánk adta zöld erdejében.

-Ha lehet ilyent mondani, akkor megteszem! Büszke vagyok magára Miss. Emily!- Mr. Damon felcsendülő hangja és szavai, arra sarkalltak hogy magam mögé tekintve, rá vessem pillantásom. Így hát lassan végbe is vittem ezt, aminek köszönhetően arcán lévő mosolya azt sugallta, hogy egy cseppet sem csalódott bennem.

-Köszönöm Mr. Damon!- Viszonoztam őszinte mosolyom, miközben lassan megszűnni látszott köztünk a távolság. -Maga nélkül nem sikerült volna!- Sóhajtásommal zártam le, a felé intézett gondolataimat, ő pedig három lábnyira megállt tőlem, végül a lenyugvó napunk felé vetette tekintetét, melyről példát véve én is úgy tettem.

-Idejét sem tudom annak, hogy mikor néztem utoljára így a napnyugtát!- Jegyezte meg rekedtes férfias hangján, mellyel mégis érzelmes szavakat formált. Pillantásomat ismét arcára, majd íriszeibe helyeztem.

-Ha majd legközelebb erre visszaemlékszik Mr. Damon, akkor már tudni fogja, hogy egy dühkezeléssel küszködő vámpír diákjával nézte, az egyik legszebb dolgot a földön!- Sóhajtásommal kísérve fejem fordulatát, újra az említett szépséges táj felé vándoroltattam szemeimet. Nem szóltam semmit, azonban éreztem arcomon időző tekintetét, melynek hála egy apró mosoly kúszott rá.

[...]

Betérve a szobámba, egy hatalmas meglepetés fogadott. Elérzékenyülve tettem lépteimet, az ágyat ékesítő gyönyörű, világoskék csipkézett ruha felé, melyen egy boríték foglalt helyet. Kezembe véve a gondosan lepecsételt, Salvatore családi gyűrű általi levelet, elgondolkodtam egy pillanatra. Óvatosan kibontva, kihúztam belőle a kézzel írott sorokat, melynek láttán melegség járta át mellkasomat.

-Kedves Miss. Emily Ramsay! Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon megírjam-e levelet, azonban bátorkodtam mégis megfogalmazni! A maga előtt heverő gyönyörű ruhát, annak céljából ajándékozom önnek, hogy egyetlen táncát magaménak tudhassam az est folyamán. Remélem láthatom majd magán, ezzel elfogadva kérésemet! Maradok tisztelettel! Üdvözlettel Mr. Damon Salvatore.- Az olvasottak után, gondolataim szárnyra kapva, kellemesebbnél kellemesebb érzéseket keltettek bennem.
Aranyosnak találom a levelet, mert ezzel megmutatta hogy még mindig benne él az a férfi, akit az első napon beleláttam. Hiába mutatott mást!