*Stefan szemszöge*

Teljesen összezavarodva álltam, Elise-ék nappalijában. Egyszerűen nem értettem semmit!

19:11 óra.

Nem tudtam felfogni, az imént hallottakat. Nem akartam elhinni azt, hogy az én Emily-m, a bátyámmal ragadt, egy teljesen másik dimenzióban! Képtelen voltam arra, hogy eltitkoljam haragom. Azzal sem tudtam foglalkozni, hogy rajtam kívül, szintén nem egy két ember, össze volt zavarodva.

*Christopher szemszöge*

Nagyokat pislogtam, a kanapén mellettem ülő Emily láttán. Nagyon lassan ért el tudatomig, hogy ő az igazi testvérem, de teljesen megváltozott. Annyira idegennek éreztem őt, amikre szavak nem igen léteztek.
Már nem tudom, hogy mit higyjek!

*Mr. Damon szemszöge*

Még mindig hitetlenkedve járkáltam a helyiségben. Bármennyire is azon voltam hogy felfogjam a történteket, nem sikerült! Szándékosan ebbe a dimenzióba jöttem Emily-ért, erre pont ő tűnik el, ráadásul a gonoszabb énemmel!
Tekintetemet Stefan vonzotta magára, ahogy ingerülten kérlelte Elise-éket, hogy hozzák vissza őket. Azonban a boszorkányok, tanácstalanul néztek rá.
Kellemetlenül ért a tudat, miszerint a szeretett lány, összejött az idevalósi öcsémmel. Haragudnék rá, de nem megy! Tisztában vagyok azzal, hogy több mint egy éve, én csesztem el az egészet! Ha nem csaltam volna meg Mia-val, akkor még mindig velem lenne!
Gondolatmenetemből, a bejárati ajtó csengője zökkentett ki. Madison oda caplatott az említett dologhoz, végül kinyitotta azt. A döbbenetemet csak még jobban fokozta, a küszöb túloldalán álló.
Sarah?

-Úgy érzem, hogy a segítségemre lenne szükségetek!- Kaján vigyorát képünkbe fúrta.
Ő lenne, a gonosz énje?

*Elise szemszöge*

Köpni nyelni nem tudtam, amint megláttam magam előtt, azt az aljas cafkát. -A te segítségedre? Biztos hogy nem!- Rettentően haragossá váltam, de döbbenetemre, megjelent mellette Mia, aki nyomban szóra nyitotta száját.

-Sajnálom Elise, de pont hogy szükségünk van rá!- Szavai hallatán, egy kupacba ugrott gyomrom, az idegtől.
Lehetne még ennél rosszabb?

*Emily szemszöge*

Idegesen fel alá mászkáltam, a Salvatore ház nappalijában, miközben Damon, csak nyugodtan ücsörögve a kanapén, iszogatta a kis whiskey-ét. -Most mégis mit csináljunk? Mit fogok mondani Stefan-nak? Vajon mit gondol most rólam? Istenem!- Be nem állt a szám addig, amíg ezzel fel nem ingereltem, az ülőalkalmatosságon fenekét meresztőt.

-Jaj most mi lesz?- Gúnyolódásba kezdett. -Vajon mit fog szólni, a kis Stefan?- Ingerülten felállva, elém lépett. -Fejezd már be Emily! Ezzel nem könnyitesz a helyzeten! Így nem jutunk haza.- Utolsó mondata után, elgondolkodott egy pillanatra. -Ja, de hisz te pont hogy hazatértél!- Képembe vágta a felismerését, egy flegma mosollyal arcán. Ennek hallatán és láttán, azonnal dühbe jöttem.

-Nem tudsz te semmit!- Mellkasára téve kezeim, löktem rajta egyet, ezt követően elindultam a kijárat felé.

-Most mégis hova mész?- Harag, meglepettség volt jelen hangjában, de én nem feleltem, pusztán kinyitottam az ajtót. Majd hatalmas meglepetésemre, ő egy pillanat alatt, bevágta előttem azt. -Nem mész te innen sehova! Ne csak én üljek tehetetlenül!- Sziszegte arcomba, szúrós szemeket villantva.

-Hagyj engem te békén Damon!- Levettem hatalmas haraggal kezét az ajtóról, és már folytattam is volna utamat, de ő karomnál fogva, visszarántott.

-Azt mondtam, hogy nem mész sehova!- Akaratát erőszakosan tudtomra adva, a nappaliba rángatott, végül a kanapéra lökött. -Vissza fogunk menni, csak még nem tudom, hogy hogyan!- Hátat fordítva nekem, a bárpulthoz caplatott, egy újabb italért.
Még hogy én érezni, egy ilyen utolsó féreg iránt? Na ne röhögtessük, a szellem boszikat!

[...]

*Elise szemszöge*

A feszültséget szinte vágni lehetett, a kicsi nappalinkban. Sokszor összefutott kóbor pillantásom anyuéval, akinek szemei ugyanolyan haragosak voltak, mint az enyimék, miközben hallgattuk Sarah feltételeit.

-Na? Hogy döntesz Stefan?- Kérdését követően, mindannyian az említett személyre néztünk.

*Stefan szemszöge*

A több mint százharmincnégy évem alatt, nem voltam még ilyen szorult helyzetben! Sarah azzal az alkuval állt elő, hogy segít nekünk visszahozni a bátyámat és Emily-t, ha elhagyom vele Mystic falls-ot. Még belegondolni is rossz abba, hogy hagyjam Damon-ek, hogy megkaparintsa azt a lányt, akit szeretek!
Sajnos nem volt más választásom, szóval fejet bólintottam nehezen. Válasz reakcióm láttán, karjait azonnal nyakam köré fonta lelkesen. Jómagam csak haragommal harcoltam, de teljesen tehetetlennek bizonyultam.

-Nagyszerű!- Fürkészte arcom egy darabig, végül ránézett a boszorkányokra. -Pár nap múlva telihold! Nektek pedig ott kell lennetek, a Tanácsháza alatt megbúvó, barlangban. Ott hármotok erejével, tudtok nyitni egy portált, de csak egy kis időre. Valaki átmegy rajta, és csak ki hozza őket. De a rossz hír az, hogy a teleport annyira el fogja szívni az erőtöket, hogy a következő teliholdig, nem lesz elég erőtök ahhoz, hogy bezárjátok a dimenzió kapukat! De az már a ti gondotok!- Szavai bevégzése után, ismét rám nézett, majd pedig ajkaimra. -Végre együtt lehetünk Stefan!- Íriszeiből áradt nyugalma.

Másnap 9:02 óra.

*Emily szemszöge*

Félig ébredezve fordultam meg, a Salvatore házban lévő, átmeneti szobám ágyán. De amint nyitogatni kezdtem szemeim, rögvest megrémültem. Damon vigyorgó arca láttán, azonnal felültem aki továbbra is csak nyugodtan feküdt mellettem. -Mi a fenét csinálsz te itt?- Szapora lélegzetvételek közepette, igyekeztem megnyugodni, de a következő szavai, csak felingereltek.

-Hogy mit? Hisz ez az én házam! Szabad bejárásom van, mindenhova kislány!- Könyökére támaszkodva, kémlelt tovább.
Szemmel láthatóan élvezi, hogy idegesíthet!
Jobban magam köré tekertem takaróm, ugyanis csak egy szál fehérnemű alsó volt rajtam, és egy alvós póló, amit Stefan szobájából vettem el. Elgondolkodó szemekkel követte cselekedetem, végül szóra nyílt szája. -Van egy tervem!- Felülve jobban arcomra nézett, ami az igazat megvallva, egyre jobban bosszantott.

-Na és mi az?- Sóhajtva próbáltam felállni az ágyról, a magam köré tekert fehér paplannal, azonban ő karomtól fogva nem olyan erősen, visszahúzott. Értetlenkedve néztem rá, válaszára várva, de nem felelt. Pusztán közelebb húzva magához, arcomra simította kezét. Azonnal elborult elmém, így félbeszakítva tettét, megfogtam csuklóját. -Ezt fejezd be Damon!- Haragos szemeimet, íriszeiben váltogattam. -Inkább válaszolj a kérdésemre!- Igyekeztem eltávolodni tőle, de lehetőleg úgy, hogy ne táruljon szeme látása elé, egyetlen fedetlen testrészem sem.

-Ne csináljunk semmit, és csak éljünk a mának!- Válasza után, váratlanul elfektetett, fölém kerekedve vigyorgott. Rémülten kémleltem őt, amiből kifolyólag, elnevette magát nyakamba temetve arcát, de csak egy időre. Viszonylag hamar ledőlve rólam, továbbra is nevetve, intézte hozzám következő szavait. -Látnod kellett volna, az arcodat!- Elvéve rólam tekintetét, a mennyezetet kezdte fürkészni.
Erre már nem tudok mondani semmit!

10:08 óra.

Szerencsére nem szakította félbe, a reggeli zuhanyzásomat, az a pofátlan vámpír! Ebből kifolyólag amint végeztem, visszavettem magamra, a tegnapi ruhámat.
El kell majd mennem az itteni házamba pár göncért, mert nem lehetek folyton csak azokban, amikben jöttem! Bár ha jól emlékszem, mielőtt vissza kerültem volna a múltba, és ezzel a másik dimenzióba, akkor még átmenetileg itt laktam. De hát több mint egy év telt el, gondolom elköltözhetett a másik énem.
A részleges mosakodás után, már sminkeltem is volna magam, de rájöttem, hogy a kellékek sincsenek meg hozzá.
"Nagyszerű!" Úgysem akarok tetszeni, annak az idegesítő vámpírnak. Stefan meg nincs itt, szóval ha akarom ha nem, ezzel a külsővel kell kezdenem a napot.

Amint rendet raktam magam után, le battyogtam az emeletről.
Muszáj valamilyen ehető dolgot összedobnom, mert már jelez a pocakom!
Betérve az étkezőbe, hatalmas meglepetés fogadott. Ugyanis Damon, éppen valamin ügyködött, aminek nem is volt rossz illata. Kíváncsiskodva odacaplatva mellé, megvizsgáltam munkásságát.
Palacsinta! De jó!
Ekkor meglepő arccal lenézett rám, majd a következő mondatai, nem éppen érintettek kellemesen.

-Ja tényleg! Te is itt vagy. Bocs, nem kevertem annyi tésztát!- Gúnyosan képembe küldte mosolyát, amit szemöldök felvonásom fogadott.
"Igazán kedves!"

-Mertem remélni!- Viszonozva a gúnyos mosolyt, kikerülve őt, a fridzsiderhez lépkedtem, azonban ekkor ő mellém termett.

-Csak vicceltem!- Arcom elé rakott egy tányért, amin volt hat darab a finomságból, leöntve csokisziruppal. Egy elrejtett mosollyal néztem rá.

-Köszi!- Elnyomva lelkesedésemet, már vettem volna át tőle a reggelit, de ő egy pillanat alatt elvette előlem, az említett ételt. Meglepve néztem utána, majd pedig arcára.

-Előtte kérek valamit cserébe!- Újra elővette, az idegesítő vigyorát.

-Na és mit?- Ismételten sóhajtva karba tett végtagokkal, unott arcommal pillantottam rá. Azonban ekkor, ő felém mutatva arca jobb oldalát, egy puszit várt. Értetlenül néztem, borosta mentes, említett testrészére.
Most ez komoly?

-Na ne szórakozz Damon!- Nagyon nem volt ínyemre játéka, de ő továbbra is várt, a következő szavakat mondva.

-Ne csináld már Emily! Egy pusziban nincs semmi! Na?- Fél szemmel fürkészett, végül egy kis idő elteltével, eleget tettem kérésének. Felé lépve, arcára leheltem egy gyors puszit, ezt követően kezembe adta, a finomságot. Vigyorogva szemeztem, a tányér tartalmával. -Jó étvágyat!- Suttogta, kedvesen mosolyogva.
Nem tudom mi lelte őt, de most nem is nagyon tud érdekelni, mert farkaséhes vagyok!

11:19 óra.

Csendesen ülve, a hatalmas nappaliban található bőrfotelben, olvasgattam egy
Sherlock Holmes könyvet. Mindeközben Damon csak nyugodtan iszogatta Bourbonjét, a kanapén üldögélve. Néha-néha rávetette tekintetét az ablakra, valamin nagyon töprengve.
Nem sokat foglalkoztam vele, pusztán belemerültem a sorokba.
Nem mondom azt, hogy nem reménykedem abban, hogy támad-e valamilyen ötlete, a hazajutást tekintve. De én már átgondoltam minden lehetőségünket, és sajnos arra jutottam, hogy esélytelen. Az itteni Elise-en morfondíroztam, hogy talán ő segíthetne nekünk, de mint tudjuk, a varázslathoz egymaga kevés lenne, na meg nem is biztos, hogy segítene. Bár! Talán ha elérne a tudatáig, hogy az ő Emily-je a másik dimenzióban van, úgy meggondolná a helyzetet.
Ölembe téve választott könyvemet, felnéztem a gondolataiba bújt vámpírra. Már majdnem megosztottam vele ötletem, amikor hirtelen valaki becsörtetett a házba. Meglepve vettem észre, hogy Mia volt, aki Damon láttán, és a hatalmas öröméből kifolyólag, engem észre sem vett.

-Tudtam hogy visszajössz Damon!- Lelkesen sietett, az említett sráchoz, aki továbbra is csak ülve, nagyra nyílt szemekkel nézett a lányra. A vendég egy percig sem zavartatva magát, egy pillanat alatt, beleült ölébe. Mondanom sem kell, nem igazán értettem a helyzetet, de ez a fajta viselkedése, sok mindent elárult! Mint például, hogy Mr. Damon-t, nem sokáig foglalkoztathatta emlékem, ha ilyen viszony volt közte, és Mia között.

*Damon szemszöge*

Felvont szemöldökökkel néztem, a már nyakamba karolt lányra. Nem értettem a reakcióját, bár azonnal beszóltam, a fotelben ülő Emily-nek. -Menny fel a szobádba kislány, Damon bácsinak, akadt egy kis kellemes dolga!- Szavaimat követően, visszapillantottam az ölemben ülőre, aki nyomban maga mögé nézett. Több sem kellett neki, hamar felpattant ijedtében.

*Emily szemszöge*

Kikerekedett szemekkel néztem, az engem vizslató lányra, aki szemmel láthatóan, nem találta a szavakat.
Érdekes nemde? Valószínűleg jól el lehettek maguknak Mr. Damon-el, amíg én vissza kerültem a múltba. Mit ne mondjak, tényleg "töretlen volt" tanárom szerelme, irántam. Nem igaz?