-Azt már nem!- Felszólaltam feldultan, nyomába eredve. -Állj meg Damon Salvatore!- Hevesen futottam irányába, a térvilágításba burkolózott úttesten. -Most azonnal állj meg Damon!- Lihegő hangomnak utat adva, az említett személy, hirtelen megállva felém fordult. Azonnal elért tudatomig, hogy nincs időm visszafogni a lendületemből, így hamar mellkasába ütköztem. Bátortalanul felnéztem, az engem fürkésző szemeibe.
Azt terveztem, hogy alaposan megmondom neki a magamét, de most mégis csak itt állok, mint egy néma kisgyerek.

-Igen?- Suttogása olyan hangosnak tűnt számomra, amin magam is meglepődtem. Elnyomva magamban megszeppentségem, egy lépést hátra téve, igenis hangot adtam, a fejemben zakatoló gondolataimnak.

-Azt hiszed, hogy ezzel bármit is megváltoztattál? Te úgy gondolod, hogy elfelejtem azt, hogy meg akartál ölni, csak mert vissza adtad a láncomat, és azt az emléket, amikor önző módon csókot loptál tőlem, ahogy az imént is tetted?- Haragos kérdőre vonásomat, karba font kezeim követték. Azonban az arcára ülő mosolya, csak még jobban bosszantott. -Mondj már valamit Damon!- Türelmetlenkedve vártam, de ő továbbra is csak mosolyogva nézett rám, majd egy kis idő után, gyengéden elnevette magát.

-Most komolyan ezen vagy fennakadva Emily?- Példát véve rólam, ő is karba tette végtagjait, közben lassan megszüntetni akarta, a köztünk lévő távolságot, de jómagam továbbra is csak hátráltam. -Bármikor eltűnhetek az életedből, és itt ragadsz a hűtlen énemmel. De neked csak ennyi mondanivalód akadt? Hogy önző mód csókot loptam tőled?- Egy hirtelen mozdulattal, megragadta csuklóm, aminek hatására megijedtem. -Állj meg, ha hozzád beszélek!- Fokozatosan múlt el higgadtsága. -Ha már az önzésnél tartunk! Nem gondolod, hogy nem kellene érzéseket táplálnod irántam, ha már egyszer az öcsém csaja vagy?- Kérdése hallatán, csak jobban kitörtem hitemből.

-Mi a fenéről beszélsz Damon?- Szabad kezemmel, mellkasába boxoltam, azonban ő egy pillanat alatt testéhez vonva, arcomra simítva tenyerét, ismét megcsókolt. Kikerekedett szemekkel pislogtam, majd nyomban eltoltam magamtól. Egy pillanat alatt összezavarodva néztem rá, de ő sem nyitotta szavakra ajkait, pusztán csak kémlelte, a térlámpák által megvilágitott arcom.

-Láttam hogyan néztél, a másik énemre. Pontosan ugyanolyan szemeket meresztettél rám a tornácon, és az elmúlt napokban is, mint amiket rá! Nekem nem tudsz hazudni Emily!- Amint eljutottak elmémbe szavai, ledermedtem. -Szereted az öcsémet, ez kétségtelen! De már az sem titok, hogy nem vagyok neked közömbös!- Amint tudtomra adta gondolatait, hirtelen felszisszenve a fájdalomtól, rám dőlt.

-Damon!- Rémülten szólítottam nevén, közben igyekeztem megtartani súlyát, de nagyon nehéznek bizonyult. Térdünkre rogyva, kapkodott a levegőért. Egyik kezével az aszfalton tartotta magát, a másikkal pedig mellkasához kapott. Jómagam egyik végtagja a hátán éktelenkedett, a másikkal a karját fogtam, hogy ne boruljon el. Cikázott tekintetem, a lassan felém irányuló arcán.

-Sajnálom!- Suttogásának tartalma, mélyreható volt. -Ég veled Emily!- Behunyva szemeit, fokozatosan kezdett elhalványodni teste.

-Ne csináld Damon!- Szapora lélegzet vételeim közepette, azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek hirtelen. Azonban ekkor egy mélyebb fájdalom nyilallt mellkasomba, ami miatt jómagam is rosszul lettem.
Mi történik velem?

*Elise szemszöge*

Csak abban tudtunk bízni, hogy nem késtünk még el. Amint kopogott Stefan az ajtón, nyomban beinvitáltam. Kezembe nyomott egy képet, amit azonnal a réz tálba raktam. Anyu pedig abban a pillanatban, már mormolni is kezdte az igét, de a kép rögvest elporlatt. Döbbenten nézett fel, kérdésekben úszó arcomra. -Mi történt?- Értetlenkedve pillantottam a hamura, majd az ekkor érkező válasza, nem nyugtatott meg.

-Elkéstünk!- Felfogva szavait, felnéztem Stefan-ra, aki bármennyire is utálta bátyját, le sokkolódott. Egy kis idő elteltével, ismét kopogtattak ajtónkon. Jómagam kikászálódva döbbenetemből, elforgatva a kilincset, csak még nagyobb sokkban találtam magam, a fekete fürtökkel rendelkező Emily láttán.

-Mi a fene történt? Előbb még otthon voltam, éppen készítettem elő a ruhámat Molly temetésére, most meg itt vagyok.- Hadarta gondolatait, a semmit nem értő lány.
Ez lehetetlen! A mi Emily-ink visszatért abba a dimenzióba, ahonnan jöttünk? De mégis hogyan? Talán... Dehogyis, az biztos hogy nem történhetett meg! Vagy mégis? Együtt lehetett Damon-el Emily, miközben megtörtént az elteleportálás? De az akkor csak egy dolgot jelenthet! A lány pont akkor érintette meg a fiút, amikor a dolog elkezdődött. Csak így történhetett!
Türelmetlenkedve, integetni kezdett arcom előtt, a velem szemben álló. -Mondanál is valamit Elise?- Kérdését követően, megpillantotta Molly-t, és Christopher-t, majd nyomban ledöbbent. -Ti éltek?- Azonnal kikerülve engem, oda rohanva hozzájuk, átölelte őket.

*Damon szemszöge*

Amint kinyitottam szemeimet, megláttam a Salvatore ház nappalijának a padlóját, miközben térdeltem. Azonban ez után, hamar térlátásomba került, a mellettem elboruló is. Kikerekedett szemekkel néztem rá, ezt követően a hátára fordítottam. -Emily!- Nem olyan erősen, de megpaskoltam arcát. -Térj magadhoz!- Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi a fene történhetett. Eközben a földön fekvő, lassan nyitogatni kezdte szemeit.

-Hol vagyok?- Kómásan tette fel kérdését, végül erőtlenül felült. De amint meglátott, megrémült. -Hiszen te!- Elakadva szava, elgondolkodóvá vált tekintete.

-Nem csak én Emily! Hanem te is!- Megvilágosodása után, haragra gerjedt. Azonnal felállt a padlóról, majd jómagam is így tettem.

-Ezt direkt csináltad! Szándékosan dőltél rám, mert te tudtad, hogy így magaddal tudsz rángatni!- Hozzám vágott szavai, egy pillanat alatt felbosszantottak, amikre reagáltam is.

-Szerinted ha ez így lenne, akkor kiakadtam volna azon, hogy te is itt vagy?- Haragosan intéztem hozzá gondolataim, amiknek hallatán, kétségbeesetten meredt rám.
Na ebből mégis hogy mászunk ki?