7:32 óra.

*Fiona szemszöge*

Elgondolkodtatok-e már valaha azon, hogy ki a legnagyobb szégyen a világon? Nyilván lennének páran, akik erre azt mondanák, hogy én! De ha kíváncsiak vagytok az én szemszögemre, akkor megosztom veletek. Van egy ember, aki mögé több ezerszer is elbújhatnék, ő pedig nem más, mint a "drága" apám! Hogy miért vagyok ezen a véleményen? Egyszerű! Az az ember, egy aljas hazug undorító féreg. Képes volt félre lépni anyám mellett úgy, hogy még csak egy éves voltam. Tökéletesen el is tudta volna titkolni a megcsalását, csak mivel egy hatalmas balfék, ebből kifolyólag felcsinálta azt a cafkát, aki ki is hordta, az életem megnyomoritóját, aki nem más, mint az öcsém. Na és vajon ki a leghülyébb ember ebben az egészben? Hát az anyám! Ugyanis ő képes volt ezt megbocsátani apámnak, a pénz miatt. Mert tudni kell azt apáról, hogy van egy eléggé forgalmas étterme, ahova néha beugrok segíteni, de csak anyu miatt, mert megkért rá. De nem pusztán csak ezért tartom őt idiótának!
Két évvel ezelőtt Matteo anyja, belehalt a leukémiába. Na és hát mivel még csak tizenhat éves az öcsém, ebből kifolyólag apámhoz került, mint utolsó életben maradt családtagjához. A legbosszantóbb az egészben az, hogy anyám még csak nem is ellenkezett az ellen, hogy hozzánk költözzön. Na és ha ez mind nem lett volna elég, akkor még azzal is megvert az ég, hogy pont a mi Giminkbe irattatták apámék, így hát együtt megyünk suliba, ahogy jelenleg is. De nem vagyok ám olyan hülye, mint amilyennek sokan néznek. Senki sem tudja az iskolában, hogy Matteo az én öcsém, ugyanis szándékosan elbújva, hamarabb ki szoktam szállni a kocsijából, és hát így gyalog megyek be az épületbe. Hogy őszinte legyek, engem felettébb nem érdekel, hogy ezzel megbántom-e őt, vagy sem. Inkább védem a hírnevem, mint hogy az a hír járja, hogy apám egy hűtlen paraszt, ami persze igaz is. De azt a szégyent, nem tudnám elviselni, hogy miatta piszkáljanak!

-Itt tegyél ki!- Utasítottam, az ablakra bökve mutatóujjammal, a suli oldalát kiszemelve magamnak, azonban ő nem igazán lassított. Ingerülten arcára néztem. -Hallottad amit mondtam?- Igyekeztem nem rá förmedni annyira, de ő akkor sem állt meg. -Matteo!- Nem akartam, de mégis rá kiabáltam. Ennek hála nyomott egy elég erős féket, majd haragosan rám nézett.

-Miért szégyellsz engem ennyire Fiona? Miért kell titkolni azt, hogy a testvéred vagyok?- Meglepett a kifakadása, de mint már megismerhettetek annyira, hogy utálok alulmaradni, így hát rögvest vissza is szóltam.

-Mert te csak egy hiba vagy apám életében!- Köptem szavaim, amit valahol megbántam, pláne arca láttán.

-Takarodj!- Halkan adta tudtomra akaratát, majd olyat tettem, ami nem igazán vall rám.

-Jó! Ez durva volt, bocsi!- Kicsit megszeppenve néztem rá, de arca ugyanolyan csalódott volt.
Most mégis miért foglalkozom vele?

-Takarodj ki a kocsimból Fiona, vagy esküszöm kiváglak!- Kiabált velem, közben felém hajolva, kinyitotta a mellettem lévő ajtót.

-Matt!- Megpróbáltam ismét bocsánatot kérni, de végig sem tudtam mondani, ugyanis kilökött a járműből, a táskámat pedig hozzám vágta. Haragosan felállva, utána kiabáltam. -Jó! Akkor szakadj meg Matteo!- Lihegve vettem vállamra táskámat.
Nyomorult lúzer!

[...]

Betérve az épületbe, magamban morogtam, az imént történtek miatt. Azonban amint a szekrényemre pillantottam, megláttam az ott álló barátnőmet, miközben egy sráccal cseveget.
Kate-et már gyerekkorom óta ismerem, mindig is barátnők voltunk, de ő sem tudja, hogy nekem van egy öcsém. Na és van még egy dolog, amit szintén nem tud! Három évvel ezelőtt, azon a bizonyos nyáron, történt valami, ami miatt a mai napig bűntudatom van! Tudni kell azt, hogy a családjaink nagyon jó barátságban voltak éveken át, de valami miatt megszakadt a kapcsolat. Az a valami, sokkal inkább valaki. Hát persze hogy miattam! Ugyanis azon a nyáron, mint előtte szinte mindig, ismét Kate-ék nyaralójában töltöttünk egy hétvégét. Azonban az a szombat este, más volt! Mind a kettőnk szülei, alaposan felöntöttek a garatra, bár sunyiban persze mi is ittunk, de nem is ez a lényeg!
Azon az estén, amikor már mindenki nyugovóra tért, én lementem a nappaliba, ahol Kate apja, még mindig iszogatott egymagában. Odamentem hozzá, egy kicsit beszélgetni. Ő megkínált az italából, a hangulat pedig egyre jobb, és jobb lett. Majd hirtelen azon kaptam magam, hogy a legjobb barátnőm apjával smároltam. Bárcsak ennyiben véget is ért volna ez a sztori, de sajnos nem így lett! Ugyanis annyira elszabadult a helyzet, hogy lefeküdtem vele.
Hogy szégyellem-e? Nagyon! Ez a második legnagyobb titkom, az életemben.
Lényegében Kate apja, szándékosan kerül azóta, és mindig valamilyen finével, ki kerüli az összejöveteleket a családommal, amit igazából nem is bánok. Ugyebár Matteo velünk él, nekem pedig nincs kedvem magyarázkodni miatta!
Kate-el való lógásaink nagy részét, a haverjainkkal, vagy náluk intézzük, de persze mindig kerülöm az apját!

Egyáltalán nem zavartatva magam, simán oda caplattam barátnőm mellett lévő szekrényemhez. Motyogtam egy "Jó reggelt,, beszólást, majd nyomban kinyitottam a könyveket rejtő alkalmatosságot. Ezt követve meglepetésemre, hozzám szólt az a srác, akivel Kate beszélgetett. Hanyagul ránéztem a vállam felett, majd már mondta is.

-Hallod Fiona? Suli után összegyűlünk a srácokkal, a gördeszka téren, kicsit négy húszazni. Jöttök ti is?- Szemmel láthatóan nagyon reménykedett, a helyeslő válaszomban.
Egyébként a négy húsz, az más néven a füves cigi.
Kérdő pillantásokkal bombázott barátnőm, de persze nem sokáig. Hamar kinyilvánította, nemtetszését.

-Fiona! Azt ígérted, hogy többet nem csináljuk!- Karba fonva kezeit, emlékeztetett az üres igéretemre. Belegondoltam abba, hogy nekem még párom sem volt a versenyt illetően, így nem nagyon volt, ami vissza tartson. Sóhajtva Kate felé fordítottam fejem, majd már bele is kezdtem beszédembe.

-Figyu! Neked nem is kell jönnöd! Elvégre neked muszáj megjelenned, a próbán.- Lerázós szövegem, nem igazán érintette jól.

-Na?- Ismét vissza kérdezett a srác, amire nyomban fejet is bólintottam, hiába nem értett velem egyet Kate.
Ez van! Ha az élet citromot ad, akkor csinálj belőle limonádét.

14:32 óra.

Suli után elmentem, az új füves ismerősökkel lógni. Próbált visszatartani barátnőm, de ha én egyszer valamit beleveszek a fejembe, azt végig is csinálom!

[...]

Összesen négyen voltunk, két szálra. Igaz az elsőt már elszívtuk, szóval jól megalapozta a hangulatot.
Néma csendben fetrengtünk, az üres gördeszka pályán. Jómagam teljesen el voltam fejemben, miközben a felhőket nézegettem.

-Mondd csak Fiona. Van pasid?- Tette fel a kérdést, az a srác, aki meghívott erre a kis lógásra. Elég lustán, de felé csúsztattam fejem.

-Egyébként téged hogy hívnak?- Kérdésemet követően, mindenki elröhögte magát, csak a fiú jött zavarba.

-Scott.- Felelt egyszerűen, majd elhallgatva, ismét az eget kezdte fürkészni. Már majdnem mondtam volna neki, hogy nem az esetem, de hirtelen bevillant valami. Nehezen oldalamra dőltem, végül pedig a könyökeimre.

-Nincs pasim Scott!- Szavaim hallatán, nyomban rám nézett. -Miért?- Játszottam az eszem, mert igazából tisztában voltam vele, hogy miért is kérdezte.

[...]

*Emily szemszöge*

Elgondolkodva ültem Molly mellett, a tornaterem öltözőjében lévő padon, közben kémleltük, a szekrényében matató, teljesen elvarázsolt barátnőnket.
Ma már kétszer kérdeztem, hogy mi lelte őt, de nem igen akart válaszolni. Utoljára akkor láttam ilyennek, amikor szerelembe esett, de az sem most volt!
Hirtelen gondoltam egyet, majd szimplán fel pattanva az ülőalkalmatosságról, egy széles vigyorral arcomon, karba font kezekkel, oldalasan neki dőltem, az említett dolognak, mélyebben fürkészve, a már értetlenkedő arcát. -Nos?-

-Mi az hogy, nos?- Felvont szemöldökökkel nézett rám, de jómagam nem adtam fel, amiről példát is vett Molly. Így mellém állva, szintén karba font végtagokkal, érdeklődve pislogott barátnőnkre. Nem kellett sok idő, az említett személynek. Becsukva szekrénye ajtaját, sóhajtva neki dőlt hátast, végül határtalan boldogságot sugárzó íriszeivel, rám nézett. Azon nyomban bevillant fejemben egy személy, akit lehetetlennek gondoltam, hogy itt legyen köztünk. Kikerekedett szemeket meresztve rá, kérdőre is vontam, de pusztán csak a gondolt személy, nevét ejtettem ki.

-Harman?- Hatalmas kíváncsiság uralt el, de a velem szemben álló reakciója, csak még jobban bolygatta, fantáziám. Bár ahogy észrevettem, szándékosan nem felelt, de az arcára húzódó mosolya után, nem is kellett. -Istenem!- Annyira megörültem hirtelen, hogy nyomban átöleltem őt.

-Ki az a Harman?- Értetlenkedett Molly, akire nyomban ránéztünk, de Elise hamar válaszolt.

-Nyugi! Ma a próba után, szépen elmegyünk a Grillbe, és mindent elmesélek!- Adta tudtunkra, egy égig érő mosollyal.

[...]

Sohasem izgultam még annyira, mint abban a percben, amikor Stefan-al szemben álltam, a sulink tornatermében, számomra legelső próbánkon.
Sok versenyzőt készített fel Mr. Joe rajtunk kívül, de számomra mindenki láthatatlan volt, a szeretett fiúval szemben. Csak is őt láttam, majd amint felcsendült, egy ismeretlen gyönyörű piano zene, kezdetét vette táncunk. Egymás felé tettük lépteinket, de egy lábnyira megálltunk egymástól. Fejünk mellé emelve jobb kezeinket, majdhogynem összeérintettük tenyereinket, de még sem tettük. Ezt követően, Mr. Joe utasítása szerint, egyenes tartással, körbe lépkedtünk, azonban tekintetünk töretlen volt Stefan-al. Egy kis idő után, változtatott tanárunk, a koreográfián. Amint egy magas szólamhoz ért a komponálmány, egész testtel fordulnunk kellett, majd a baltenyereinket kellett, majdnem összeérintenünk. Ismét körbe lépkedtünk lassan, azonban minden lépés után, egy hangyányit rogyasztani kellett térdeinkkel.
Tisztában voltam vele, hogy ez az egész, pusztán csak egy próba volt. De oly varázslatosnak éltem meg, a pillanatot. Igaz kezeink nem is érhettek egymáshoz, de szerelmes pillantásaink, annál inkább egymásba voltak fonódva.

*Molly szemszöge*

Mosolyogva vetült tekintetem néha, Emily-re, és Stefan-ra. Olyan érzés volt őket táncolni látni, mintha egész életükben, csak ezt tették volna. -Látod Chris?- Elmerengve suttogtam, barátaimra célozva, aminek hatására, ő is rájuk pillantott. -Erről beszéltem! Emily, és Stefan között, olyan nagy az összhang, a kötelék, ami szétválaszthatatlan!- Gondolatmenetem megosztása után, rápillantottam, a még mindig őket kémlelő, mosolygós partneremre. Nem sokkal később, találkoztam tekintetével. Meg sem kellett szólalnia, szinte éreztem, hogy mire gondolt.
Igazam volt!

16:21 óra.

Jókedvvel tértünk be a Grillbe, mind a négyen, élen Elise-el. A lány már céltudatosan suhant, az egyik boxhoz, ahol egy mosolygós szőke hajú srác ült.

*Emily szemszöge*

A lelkesen igyekvő barátnőm mögött haladva, hamar megpillantottam azt a srácot, aki döbbenetemet okozta. Olyan jól esett látni őt, hogy amint felállt az asztaltól, én nyomban átöleltem. -Istenen Harman!- Nagyon pozitívan érintett, a viszontlátása. -Örülök neki, hogy élsz!- Mosolyom határtalan volt, de még azután is, amint kibontakoztunk az ölelkezésből. Azonban üdvözlése után, hamar olyan dolgot mondott nekem, ami miatt meglepődtem.

-Jólesik, hogy ennyire örülsz nekem Emily! Remélem közel ennyire fogsz majd, a velem érkezett vendégnek is!- Szavait követően, a mosdó felé pillantott, ahol ott állt az a vámpír, aki túlszárnyalta, az eddigi legnagyobb döbbenetemet is.

*Damon szemszöge*

Szokás szerint, a pultnál ülve kortyolgattam italom, amikor fejemet oldalra fordítottam, Emily hangja hallatán. De a leghajmeresztőbb az volt, hogy nem ő okozta a sokkot. Sokkal inkább, a mellékhelységtől feléjük sétáló pasas, aki kiköpött én voltam. Azonnal megfeszülve, jobban irányukba fordultam.
Mi a fene folyik itt?