*Christopher szemszöge* 

Nem túlzom azzal, ha azt mondom, hogy vágni lehetett volna a feszültséget, kicsi nappalink közepén. A kanapén ülve jómagam, vizslattam körülöttem az embereket, közben elgondolkodó, de mégis aggodalmas tekintetek cikáztak ide oda. 
A mellettem ülő barátnőm sem volt különb, amit persze megértettem valahol. Karom lassú ölelésébe vontam őt, vállain át, aminek hála, rám vetültek barna íriszei. -Ne aggódj!- Szökött ki számon, nyugtatásnak szánva, azonban Madison nem díjazta higgadtságom. Megtaláltak haragos szemei, amiket nyomban követtek volna szavai, de én gyorsabbnak minősültem. -Túlzásba viszitek!- Jelentettem ki véleményem, ezt követően egy mély sóhajtással vártam egy darabig, a reakciókat, azonban nem érkeztek. -Hárman vannak, egy ellen, egy szóval, túlerőben! Biztos vagyok benne, hogy megbírkóznak Sarah-val, és sikerülni fog elhozni Mia-t vagy kit!- Szüntelenül igyekeztem nyugalmat teremteni, de nem értem el, a várt hatást. Madison ingerülten felém fordulva, nem valami kellemes hangnemben, tudtomra is adta ezt. 

-Te nem tudod, hogy milyen hatalma van, egy fajtiszta ősi vámpírnak! Sarah-t nem átváltoztatták, hanem természetes módon, vámpírként látta meg a napvilágot! És azóta már, több mint száz év eltelt! Egy valamit jegyezz meg Christopher.- Elhallgatott egy levegő vételnyi időre, de végül folytatta, döbbenetem fokozását. -Ahogy idősödik egy vámpír, annál erősebb lesz, és legyőzhetetlenebb! Egy bizonyos év után, már a sima karó is hatástalan lesz rá! Igaz ettől nem kell tartanunk, ugyanis ahhoz legalább, kilencszáz évesnek kellene lennie!- Várakozóan fürkészni kezdte arcom, de képtelen voltam ellene érvelni. Sajnos bennem is feltörni készült aggodalmam, amit igyekeztem álcázni, több kevesebb sikerrel. 

*Elise szemszöge*

Mondanom sem kellene, de amint betértünk, a félhomályba burkolózott épületbe Stefan-al, a vámpír nő nyomban ránk szegezte meglepett pillantását, ezzel felhagyva Damon, régmúlt okozta sebei boncolgatását. A levegőt megfagyni éreztem magam körül, ahogy némán végigmérte külsőmet, a több mint száz éves vámpír. 

-Ó! Hoztatok egy boszit is?- Hangja csak úgy viszhangzott, az üres épületben. Döbbenetét nem rejtve, rápillantott a mellettem álló, igencsak ingerült fiúra. -Stefan..- Suttogásából érezhető volt, érzelmi elgyengültsége, amit lassan felváltottak, a felénk irányuló léptei, de pusztán csak addig, amíg el nem hangzott az említett személy, első kérdése. 

-Hol van Mia?- Érdes hangja betöltötte az előteret, egy hangyányi némaságot hagyva maga után. Sarah nem éppen díjazta az elhangzottakat, szemmel láthatóan másra várt. 

-Szóval, csak miatta jöttél?- Magára öltötte flegma mosolyát, karba font kezekkel. Ahogy elgyengült az imént, úgy vált rideggé hirtelen. Azonban a fiút, nem hatotta meg hangulatváltozása, pusztán ismét kérdőre vonta őt, egyre kevesebb türelemmel. 

 -Azt kérdeztem, hogy hol van Mia?- Határozottan tett felé két lépést, de kezem reflexszerűen, megfogta alkarját, amire nem reagált. Ennek hatására az igen csak gyűlölködő pillantásokat szóró nő, lassú sétálgatásba kezdett, irányunkba. 

-Elhoztátok a követ?- Nem volt meglepő, az alkudozni kívánása számomra, amire nyomban feleltem is. 

-Itt van!- Szavaimmal magamra vonzottam, minden kósza tekintetet, a poros pókhálós helyiségben, közben elővettem zsebem takarásából, az élénk piros, említett tárgyat. -Meg kapod, ha cserében odaadod a lányt!- Határozottságom csak úgy visszhangzott, ezt követően Damon, rögvest tudatta velem, a nemtetszését. 

-Boszi! Te hülye vagy?- Haragos sietős lépteit irányomba vette, de Sarah egy századmásodperc alatt, megragadva a felém igyekvőt, torkától fogva, a már omladozó falnak nyomta, ezzel lepotyogott róla vakolata. Megrettenve kémleltem a történteket, amit természetesen, igyekeztem palástolni. 

*Damon szemszöge*

Felvontam szemöldökeim, a váratlanul ért támadás érzését követően. Kezemnek ujjait, igyekeztem becsúsztatni, a levegőmet elszorító végtag, és nyakam közé, ezzel enyhíteni csapdámon. Haragos tekintete, hatalmas gyűlöletet sugárzott felém, aminek az okát nem igazán értettem. Hozzám intézett szavaiból, meggyőződtem afelől, hogy a másik dimenzióban, nem éppen lehettem, a kis kedvence. 

-Ne merészelj, megint közbe avatkozni Damon Salvatore!- Fojtogatása nem érződött alább hagyni, ami számomra egyre kellemetlenebb, és kínosabbnak bizonyult. Igyekeztem feltenni, a fejemben megszületett kérdésem, de alig ha képes volt hang kiszűrődni számon. 

-Mire készülsz Sarah?- Váltogatva szemeink látását egymás íriszeiben, hamar rosszat sejtetett velem, arcára húzódó ördögi mosolya. 
Hát ez sem az én napom, azt hiszem! Így jár az, aki száz év után visszatér, hogy bosszút álljon. De jómagam hülyeségéből, beálltam ideiglenesen a jók közé, erre ismét ilyen helyzetbe kerülök. Kérdezem én! Akkor miért legyek jó? Nem nagyon látom értelmét. 

*Emily szemszöge*

Lassan türhetetlenné kezdett válni, a hosszú folytonos várakozás. Aggódó pillantások várták telefonom csörgését, azonban annak, még csak fel sem villant, színesen világító ledes lámpája. Mélyebb levegő vételemet, lábaim sétálása követte, a nappaliban. Kezemben szorongatott készülékemet szugeráltam, várva dallamára, de mindhiába. Azonban ekkor, fejek emelték fel magukat, amint megtörte csendünket, a bejárati ajtó csengője. Nyomban irányába vetve serény lépteim, csak úgy kirántottam a kilincsétől fogva. 
A látottaktól elcsuklott hangom, döbbenetem pedig az égig szárnyalt. 

-James!- Fürkésztem arcát, a cseppet sem meglepett fiúnak.