*Christopher szemszöge*

Egyenesen a kapitányságra vezettem az autómmal, mellettem Stefan-al, mögötte pedig Damon-el ülve. Azonban fejemben folyamatosan teóriák születtek, amiket igyekeztem kiűzni, így hát beszélgetést kezdeményeztem a srácokkal.

-Szóval, akkor ti testvérek vagytok?- Ránéztem a mellettem ülőre, de nem tőle kaptam választ.

-Ja, sajnos!- Sértő szavai közben, nyomkodta telefonját, majd visszapillantottam Stefan-ra.

-Miért utáljátok ti ennyire egymást?- Egy újabb kérdésemet követve, ismét az útra néztem, azonban ekkor a mellettem lévő felelt.

-Azért, mert több mint száz évvel ezelőtt, kidobta bátyámat Sarah, és ezért engem hibáztat.- Alig hogy elértek hozzám szavai, nyomban reagált erre a hátul ülő.

-Ja de miért is? Mert te elszeretted tőlem! Megragadtad a legjobb alkalmat arra, hogy magadba bolonditsd! Pont akkor, amikor a legrosszabb passzban voltam!- Kiegészítette a sztorit, ingerülten, de eközben belepillantott Stefan, a belső visszapillantó tükörbe.

-Ezzel nagyot tévedsz bátyám! Saját magadnak köszönheted! Ugyanis nem utasította volna el a leánykérésed, ha úgy álltál volna hozzá, ahogy kellett volna! Melletted csak is egy szörnyetegnek érezte magát. Csak hogy tudd! Hiába voltam mellette öt évig, láttam rajta hogy akkor sem voltál neki közömbös. Mindig is szeretett téged Damon! Mindig! Soha nem érhettem a nyomodba, hiába akartam boldoggá tenni. A halála napján volt talán a legboldogabb. Nem hiába áldozta fel magát, ugyanis nem tudott azzal a tudattal tovább élni, hogy te hálátlan mód, ellökted magadtól őt, pedig ő nem tett semmi rosszat neked! Ha nem változtatott volna át vámpírrá, akkor ma már porrá lenne tested!- Kioktatását követően, nem kapott reakciót. Damon csak némán nézegetett az ablakon.
Hát lehet, hogy nem kellett volna felhoznom ezeket a kérdéseket!

*Elise szemszöge*

Immár a kanapén ülve anyámmal, kutattunk az ősi boszorkány könyveinkben, egy védelmi bűbáj után, amivel megközelíthetetlenné tudjuk tenni a házat. Mind eközben Molly-ék, az étkezőben főzték az ebédet.

-Találtál valamit?- Kérdésemet követően, ránéztem anyura.

-Egy hasonló varázslatot igen!- Mutatta felém, az igét. -Ezzel egy bizonyos ideig, sérthetetlenné tudjuk tenni az épületet, szóval nem hatna rá a tűz, sem a víz. Mondjuk úgy, hogy teljesen leperegne róla.- Adta tudtomra, a nem is olyan rossz varázslatot. -Kellenek hozzá gyertyák, valamilyen tárgy a tulajdonostól, na és persze a vére.- Magyarázta, jómagam pedig hátra néztem, az étkező ajtó felé.

-A részleges tulajdonos is jó lesz?- Ismét anyámra vetettem tekintetem.

-Minden bizonyára!- Lerakta kezéből a könyvet, az előttünk helyet foglaló dohányzóasztalra.

*Emily szemszöge*

Éppen a zellerkémlevest kevergettem, miközben barátnőm, a második fogáshoz aprította a hagymát.

-Emily?- Kérdő pillantását rám szegezte, a mellettem álló.

-Igen?- Ránézve mosolyogtam.

-Szerinted Christopher valóban már egy éve érezhet irántam? Vagy csak ez szökött ki száján hirtelen?- Kérdőre vonása, ismét megmosolyogtatott.

-Elhiheted, hogy már hosszú ideje, oda van érted!- Nevettem fel gyengén. -A másik dimenzióban, még meg is mentett téged!- Szavaimat követően, eszembe jutott, hogy hősies tette után, életét vesztette.

-Na pontosan ezzel a megmentős dologgal álmodok már egy ideje!- Sóhajtva bele kotorta a felaprított hagymát, a fazékba, majd ismét rám nézett. -Rám vetette magát, majd Fiona bele döfött egy karót.- Szavai hallatán, ismét összeszorult szívem.

-Mert ez így történt!- Nem néztem rá, csak továbbra is kevergettem a levest. Éreztem, hogy könnyeim útnak készültek eredni, azonban ekkor meglepetésünkre, közbeszólt, az ajtóban álló Elise.

-Csak azért vannak ilyen álmaid, mert még nyitva vannak a dimenziókapuk! A mi idetérésünknek hála, áthoztunk pár ott történt esemény emlékeket, és amíg nem tudjuk bezárni őket, addig folyamatosan álomszerűen fogod látni, az ott történt dolgokat. De ez majd megfog szűnni!- Magyarázva sétált közénk.
Ha Molly és Christopher, álom formájában látják a másik dimenzióban történteket, akkor vajon Stefan-ék is álmodhatnak? És ha igen, akkor mégis miket?
Vállamra simította kezét Elise, aminek hála ránéztem. -Gyere egy kicsit, jó? Találtunk egy védelmi bűbájt, és kellenél hozzá!- Mosolygott rám, jómagam csak bólintottam gyengén.

11:10 óra.

*Stefan szemszöge*

Némán néztem kifelé, Christopher irodájának az ablakán, őt várva.

-Szóval!- Kezdett bele bátyám, lassan mellém caplatva, aminek köszönhetően ránéztem. -Azt mondod, hogy nem voltam neki közömbös?- Kérdőre vonását, nem követték tekintetei, pusztán az ablakon nézelődött.

-Sajnos!- Sóhajtva magam is követtem példáját.

-És ezt eddig miért nem mondtad el?- Faggatott, szemem sarkából láttam, hogy rámpillantott.

-Mert azt akartam, hogy szenvedj!- Őszintén adtam tudtára. -Ott volt az esélyed, hogy megmentsd őt, de nem tetted!- Szavaimnak köszönhetően, ingerülten a vállamtól fogva, maga felé fordított.

-Szerinted nincs bűntudatom ez miatt? Átkozom a napot, hogy nem löktem félre a vadászt. A szemeim előtt halt meg az a nő, akiért meghaltam volna!- Tekintetéből, csak úgy áradt az indulat.

-Hát bátyám, neked az a büntetésed, hogy ezzel kell élned, az örökké valóságot. Nekem pedig az, hogy a nyakamon maradtál!- Egy flegma mosollyal, levettem vállamról kezét. -Viszont egy dolgot, melegen ajánlok neked Damon!- Szavaimra figyelve, váltogatta tekintetét szemeimben. -Engem utálhatsz, megvethetsz, átkozhatsz a történtekért, de Emily-t hagyd ki, a játékaidból! Nem akarom megtudni, hogy bármi baja esett miattad!- Határozottságom töretlen volt, azonban pont ekkor lépett be Christopher, mi pedig hátra néztünk rá.

-Irány a suli!- Szólt közbe, és maga elé emelte, az aktát.
Mire nem jó a vámpírlét? Bűvöléssel, magáénak tudhatta az ügyet.