112 Évvel ezelőtt. 1908.

*Damon szemszöge.*

-Kérem Miss. Sarah!- Sietős lépteimmel, igyekeztem a szeretett nő után a lakosztályába. Azonban ő ingerülten, íriszeiben felcsillanó bűntudattal fordult felém.

-Kérem Mr. Damon! Felejtse ezt el! Nem változtathatom át magát. Még csak huszonhárom éves, maga előtt áll egy egész boldog emberi élet!-
Elszomorított a megtagadása, pedig oly nagyon vágyom a vele való öröklétre.

-De értse meg Miss. Sarah! Maga nélkül mit sem ér számomra az életem! Nem kívánok ősz hajjal, mankós bottal ön mellett élni, majd meghalni!- Lelkesen elé lépve, kezembe fogva puha bársonyos kacsóit, meredtem megigéző zöld pillantásaiba. -Számomra az jelentené a legnagyobb boldogságot, ha önnel élhetném az örökké valóságot! Szerelmem maga iránt oly tiszta és töretlen! Hadd bizonyítsam hát be, hogy méltó vagyok párja szerepére! Kérem!- Szaporább levegővételem tanúskodni próbált, az őszinte mérhetetlen érzelmeim mellett.

-Mr. Damon!- Tekintetéből áradt a vágy az imént felsoroltakra, azonban még mindig hatalmas bűntudat csillogott mellette. -Biztosan ezt kívánja?-

-Igen Miss. Sarah!- Ilyen magabiztos még sohasem voltam tán. Életem szerelme meg enyhülni látszott, azonban egy kérdés mégis lappangott elmélyében, melyet nem félt feltenni.

-És mi lesz az édesapjával Mr. Damon? Nem fogja elfogadni, hogy a fia az öröklétet kívánja élni, ellenszegülve akaratának! Kérem gondolja ezt át!- Kacsóit kiszakítva kezeimből, az ablakhoz vette kecses lépteit.

-Ezen nincs mit átgondolnom! Jómagam már az első perctől fogva tudtam, hogy meghalnék magáért! Életeket ontanék ki egyetlen csókjáért. Földeket mozgatnék meg egyetlen pillantásáért! Őn számomra a legértékesebb kincs, kerek e-világon! Ha viszont kíván élni mellettem, akkor tegye meg kérem!- Várakozó pillantásommal fürkésztem gyönyörű hosszú szőke fürtjeit, melyek lassan mozgásba lendültek, amint gazdájuk felém fordult.

-Hát valóban ennyire szeret?- Szíve lelke tükröződni látszott, ragyogó szemeiben. Lassan visszatérve hozzám, tenyereimbe tette hófehér kacsóit. -Megadom kívánságát, egyetlen csókjáért cserében, Mr. Damon!- Váltogatva pillantásait íriszeimben, jómagam vörös ajkaira vándoroltatva tekintetem, kezemmel lágyan arcát érintve, lassan megcsókoltam őt. Szívem majd kiugrott helyéről, akárhányszor hozzá érhettem.
Szerelmem oly mérhetetlen irányában, melyhez fogható nincs!

Fél nappal később. 20:00 óra.

*Stefan szemszöge.*

Meglepetten véltem felfedezni, hogy édesapánk még ébren volt a nappaliban üldögélve, kezében egyetlen pohár itallal. Azonban ami aggodalomra adott okot, hogy a másikban pisztolyát szorongatta.

-Édesapám!- Hevesebb lépteimmel igyekeztem hozzá, hogy lebeszéljem bármiféle tervezett tettéről. Letérdelve lábaihoz, felcsillanni látszódtak íriszeiben könnyei, melyeket megvilágitottak, az asztalt ékesítő gyertyák. -Kérem Atyám! Mondja el, mi nyomja szívét? Tán édesanyánk emléke miatt búslakodik?- Szívem megszakadni készült fájdalmai láttán, de ő nem is nézett énrám.
Mindannyiunkat lesújtott anyánk halála, ki tüdővészben hunyt el egy esztendeje.

-Stefan.- Mély rekedtes hangján szólítva, még mindig a gyertya lángokba meredt. -Stefan! A maga bátyja..- Igyekezte végigmondani elkeseredettségének okát, azonban elfogta a sírás, melyet hatalmas erővel magába kívánt fojtani. -Nem is értem jómagam!- Tört fel belőle haragja, közben reám vetette megtört pillantásait. -Már maga is közéjük való Stefan!- Szegezte felém fegyverét, felállva az ülőalkalmatosságról.

-Apám!- Rémületemből fakadóan, felálltam a padlóról. -Kérem! Ne tegye!- Tébolyultan öntudatán kívül, meghúzta a ravaszt. Ezzel hatalmas sebet képezve mellkasomban, melynek fájdalmát érezvén hatalmasat kiáltottam. Térdeimre borulva, végig nézhettem halálom előtt, ahogy kioltotta saját életét is szeretett édesapám. Szájába vette fegyverének a végét, végül véget vetett szenvedésének.

*Damon szemszöge.*

Hatalmas lövések és kiáltásokra emeltem fejem, a megbűvölt inas nyakából való táplálkozásomat félbeszakítva, ki végzett életemmel átváltozásom előtt, Miss. Sarah bűvöletének köszönhetően.

Azon nyomban elhagyva a lakosztályt, a nappaliba siettem. Az elém táruló látványtól, a megerősödött érzelmeimnek hála, teljesen lesokkolódtam. A még életben lévő öcsémhez rohanva, letérdeltem hozzá könnyektől áztatott arcommal. Egy másodpercig sem habozva, csuklómba harapva, megitattam véremmel. Ezt követően megpillantottam édesapánkat, holtan fekve a helyiség közepén. Hatalmas fájdalom nyilallt mellkasomba. Zokogva ismételgettem nevét, de érte már nem tehettem semmit. Odarohanva hozzá letérdeltem, alig látva könnyeimtől.

-Édesapám!- Csókolgattam kezét. -Édes istenem! Mit tettem!-
Miattam vetett véget életének! Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak!

Napjainkban. 6:56 óra.

*Emily szemszöge.*

Olyan különös érzés volt Stefan-al szemben ülni az étkezőben, közben elfogyasztani poharainkból a kórházból való emberi vért. Annyival jóval ízletesebb, mint a hullaházból elhozott.

-Valóban sokkal jobb!- Ízlelgette bátyám mellettem ülve, de szemmel láthatóan sietősen. -Nagyon szépen köszönöm a reggelit, de nekem mennem kell dolgozni! Szép napot nektek, és vigyázzatok magatokra a suliban!- Összekócolva fürtjeimet köszönt el, végül távozott. Nemtetszően igazgattam, a már kifésült hajamat, de ennek láttán Stefan felnevetett.

-Nem vicces!- Grimaszoltam viccesen, azonban olyan hiány érzetem támadt hirtelen. -Mr. Damon?- Érdeklődő pillantásaimat, egy halvány mosollyal díjazta a velem szemben ülő.

-Ő mindig korán elmegy! Nem tudom hogy milyen tennivalója akad ilyentájt, de hát ez az ő dolga!- Válasza után beleivott, a mennyeien vöröslő pohár vérébe. -De nekünk is menni kellene, ha még meg is szeretnénk fordulni, a holmitokkal.- Kijelentése befejeztével, megitta az utolsó kortyot is, közben felállt az amerikai kialakítású pulttól. -Gyere Emily!- Megállva mellettem, megvárta amíg én is elfogyasztottam reggelimet.

7:55 óra.

Tökéletesen időben beértünk a suliba, közben kellemesen elbeszélgettünk Stefan-al. Időközben megjelent a folyosón Molly is, oldalán barátnőjével felénk igyekezve.

-Szia!- Köszöntöttem mosolyom kíséretében, amit ő is viszonzott. -Gondolom te lehetsz Elise. Igazam van?- Szemügyre vételeztem vállig érő szőkés barna fürtjeit, és aranybarna íriszeit.

-Igen! Te pedig Emily, ha nem tévedek!- Arcomról rápillantott Stefan-ra, aki mintha a szemeivel próbált volna kommunikálni valamiről.
A társalgásunkat sajnos félbeszakította a Matematika óra, azonban mielőtt betértem volna a terembe a többiek után, volt egy olyan érzésem, mintha valaki figyelt volna. Így visszapillantva a hosszú folyosóra, szembe nézhettem a távolban álló, oldalasan szekrénynek dőlt Mr. Damon-el, aki engem fürkészett. Arcomon éreztem tekintetét, mely hatására pusztán mosolyom tűnt fel.
Ez amolyan "jó reggelt!,, kívánás szeretne lenni?