Minho

Magamhoz öleltem Claire alvó alakját és a földre ülve a hátam a falnak döntöttem. A lány feje a kulccsontomon pihent, a jobb vállam felé dőlt. A kezei a mellkasomon pihentek és a lábai elernyedve csüngtek le az ölemből. Mély álomba merült, az orrából egyenletesen kiáramlott a levegő. A karjaimba zártam és nem szándékoztam elengedni soha. Ha nem zárnám a karjaimba,  akkor ez a sötét és gonosz világ elragadná őt tőlem. Vagy a VESZETT. Nem, nem engedem, hogy újra akár hozzá is érjenek. A kezem görcsösen ökölbe szorult. Mit tettek veled, Claire?  Elvették tőlem és összetörték, most meg visszadobják, zavarodottan, üresen. A VESZETT egy éhes szörny, aki mindenkit megsebez. Claire-t is megrágta és mivel már nem volt rá szüksége, kiköpte. Nem is érdekel,  hogy én mit érzek,  csak az érdekel, hogy a lány akit szeretek ne szenvedjen többet. Az arcom a hajába temettem és visszatartottam a szemem sarkát szúró könnyek. Ki fogom hozni ebből a pokolból, határoztam el és magamhoz szorítottam a lányt. A gyomromban görcs volt, remegve emeltem fel a fejem és a pillantásom találkozott Vörössel. A fiú nem is messze tőlünk ült. A hátát a falnak támasztva. A pillantása ellenséges volt, én védelmezően magamhoz szorítottam Claire-t. Nem fogom engedni, hogy egy ujjal is hozzáérjen, de lefogadom ő is azt gondolja. Vörös elszántan felállt és éppen mellém huppant le. Dühösen fújtam és tudattam vele, hogy nem akarom a lány közelében látni. Becsapta a lányt, nem volt képes megvédeni, sőt, inkább fájdalmat okozott neki. Úgy néztem rá, mintha magát a Gonoszságot látnám magam mellé ülni. Rá akartam mordulni, hogy ne merje felébreszteni az alvó lányt. Vörös pillantása végigfutott rajtunk. Halovány kék szeme van, mint a lánynak a karjaimban, de mégis olyan sötét és üres, nem reménnyelteli és tiszta, mint Claire-é.

-Igazán szereted őt? - suttogta lassan a fiú

A szemem elkerekedett és meglepett a kérdés és maga a tény, hogy Vöröst egyáltalán érdekli, hogy igazán szeretem-e a lányt akit a karjaimban tartok. Nem azért haboztam válaszolni, mert bizonytalan voltam, hanem mert a hirtelen nem találtam meg a hangom, a szavak a torkomon akadtak. Hogy szeretem-e? Ennél többet nem is tudok adni neki, csak a szerelmem. Szeretem ezt a lányt, aki a kezdetekben az agyamra ment, aki megmutatta, hogy vannak fontosabb dolgok mint megszállottan a VESZETT-tet üldözni,  aki a fény számomra, úgy az Útvesztőben, mint Perzseltföldön. Meghalt egyszer értem, nem kérdéses, hogy én is ugyanezt tenném érte.  Itt van a lány, akit még azt sem tudom, hogyan szólítsam, hogy ne bántsam. De nem érdekel, akárhogyan is szeretni fogom.

-Igen. - mondtam határozottan - Meghalnék is érte.

Vörös, vagy Brandon, vagy akárhogyan akarjuk hívni, csak bólintott. Másra számítottam tőle, hogy érveket követeljen, megkérdőjelezze a szerelmem. De nem. A tekintete valamivel nyugodtabb lett, de nem szólt egy szót sem. Órákig ültünk csendben egymás mellett. Én Claire-t vigyáztam, Vörös pedig rám felügyelt.

Aztán egyszer csak le néztem és a lány gyönyörű, nyitott szempárjával találkoztam. Claire ébren volt és csendesen nézett. Az arca, az egész lénye olyan megviselt volt. A szeme alatt az álmosság nyomait találtam, a bőre olyan beteges színű volt. De a szemei égtek, élettel teliek voltak, úgy festett mint azon az éjszakán amikor még a Tisztáson voltunk. A lány kinyújtotta a kezét és megsimitotta az arcom. Becsuktam a szemem a gesztus gyengédségétől, az ujjai  selymes érintéseket szórtak a bőrömre.

- Sokat gondolkodtam,  Minho. - suttogta lassan,  a hangja lágy volt

Idegesség töltött el a szavak hallatán. A legszörnyűbb dolgok jutottak eszembe, hogy talán már nem is szeret, hogy nem kér belőlem. Negatív gondolatok cikáztak a fejemben, míg a lány édes hangja ki nem józanitott.

-Azt akarom, hogy Claire-nek szólíts.

Kinyitottam a szemem és Claire - re néztem. A szemem sarkából láttam, hogy Vörös figyel minket, de nem érdekelt, lehajtottam a fejem és megcsókoltam.

X

Egy motoszkálást hallottunk a gyár kapuja felől. Claire kikászálódott a karjaimból, én pedig mindenre számítottam, minden ellen számítottam kiállni ami a nyugalmunk zavarja meg. Vörös kezében fegyver csillogott, talán ő is úgy gondolja, mint én. A sötétből egy magas férfi és egy női alak bontakozott ki. A férfinek éjfekete haja volt, mély sötét szeme minket nézett. Középkorúnak nézett ki, de jó erőben volt, egy fiatal lánynak segített járni. Felismertem a férfit, de a lányt nem, az a férfi volt, aki Thomast kereste amikor engem és Claire-t segített megszökni. Mindketten megálltak és farkasszemet néztünk. Vártuk, hogy a másik reagáljon először.

-Ez nem az a fiú, Jorge. Nem ezzel ment el. - mondta a lány

Newt

Ha nem lett volna a nyakammal a fejem a testemhez erősítve,  akkor bizonyára elszállt volna. Igen, Myra ajkai ilyen jók voltak az enyémen. A csók maga a csoda volt, főleg azért, mert nem hittem, hogy meg fog történni. Azt hittem, hogy félre fog húzódni, el fog nyomni mert nem viszonoz semmit abból amit én is; ugyan kérdőjelesen, érzek. Még én sem vagyok biztos abban amit érzek a lány iránt, az a bizsergető érzés, amikor rám mosolyog és én majdnem szétrepedek az örömtől,  vagy amikor a keze hozzám ér és még ha nem is annak szánja az érintést, nekem mégis hevesebben ver tőle a szívem. Ez lenne a szerelem? Nem igazán tudom mi az, eddig a szerelmet mindig Claire - hez kötöttem, mivel az ő szerelmére vágytam legjobban. Különös, hogy képes változni valakinek az érzései napok alatt. Már nem érzek annyira erősen Claire iránt, olyan kikopott érzések törnek rám, nosztalgia vagy távolról csodálás, de már nem égek a vágytól,  hogy odamenjek és megcsókoljam. Nem utáltam meg Claire - t,  de nem is vagyok szerelmes belé és irtózatosan furcsa ezt igy magamban elismerni. Hetekkel ezelőtt semmit sem bántam jobban, mint a napot, amikor haboztam benyitni a lány szobájába és megcsókolni. Most pedig semmi. Myra viszont teljesen más, vele kapcsolatban tudom, hogy erősebben érzek valamit. De hiányoznak a szavak amivel ki tudom kifejezni.

Az ajkam leválasztottam a lányéról és remegve kerestem a tekintetét. Gyűlöl? Myra az ajkához kapott és meglepődve nézett rám.

-Sajnálom, én, nem tudom mi ütött belém...

Nem tudtam befejezni a mondanivalóm, mert Myra befogta a számat. Becsuktam a szemem és élveztem ahogyan az ajkai szinte támadják az enyémet. Érződött, hogy ez volt a lány első csókja. Bökje meg, nekem is! A Tisztáson esélyem sem, nem is álmodhattam Claire ajkáról,  az folyton Minho reszortja volt. Kis segítséggel,  az ajkaink végre harmoniában mozogtak és én végleg elvesztem a csókban. A lány húzódott először vissza, én pedig máris hiányolni kezdtem.

Nagy, kék szemekkel bámult rám, az arca nem volt ellenséges, inkább merész és felszabadult. Az arcom lángolt és lassan egy mosoly húzódott rajta.

-Na végre, tudod milyen régóta vártam végre lesmároljátok egymást? Eléggé idegesítők azok a kiskutya szemek amiket folytonosan küldtetek egymásnak. - szólalt meg Sonya, akiről szerintem egyikünk sem tudta, hogy jelen van

Nevettem a gúnyorán, de nem akartam veszekedni. Felemeltem a fejem, hogy mondjak  valamit, ám ekkor hatalmas hangzavar lett a tábor másik végén. Sokat pislogtam míg rá tudtam jönni, a közeledő alakok egyike egy fiú. Harriet és pár lány egy megkötözött fiú terelgettek a tábor közepe felé. Mikor közelebb értek láttam csak, hogy a fiú nem más, mint Thomas. 

-Thomas! - pattantam fel, de Sonya hirtelen visszarántott a földre

-Hallgass! - csititott le - Fel akarjuk fedni magunk?

Ráncoltam a szemöldököm és én is suttogóra fogtam.

-Milyen 'magunk'?

Sonya feszülten körbe nézett és gyorsan lehajolt hozzám:

-A lányok veletek vannak, mindenki meg akar szabadulni Teresától. Csak nem találtunk megfelelő időpontot ahhoz.

Az állam majdnem leesett, Sonya tényleg komolyan vett, amikor egy este a szökésünk terveztem vele és Myrával. Szóval velünk vannak? Sohasem kételkedtem Sonya diplomáciájában, de nem is számitottam gyors sikerre. Bólintottam és Sonya még egyszer megnézte, hogy nem jött-e meg Teresa.

-Van egy olyan érzésem, hogy most jött el az idő.- mondta a B csoportos lány, a szavait viszont inkább magának cimezve

A szőkés vörös hajú lány arcán valami vad elszántság jelent meg, sohasem gondolkodtam azon mi mozgatja a lányt, mi kéztette már az elejétől, hogy nekünk segitsem, de most már látom, hogy a vezér Teresa elég oknak bizonyul. Harriet intett Sonyának, mire az bólintott.

-Lassan kússzatok a fiú felé és legyetek kész bármire. - suttogta Sonya és megvárta mig bólintok, majd elment Harriettel

Most rajtam volt a sor, hogy bólintsak. Myra felé fordultam, hogy neki és még pár Tisztársnak is  elmondjam a tervet. A bekötött szemű Thomas viszont végtelenül nyugtalanító gondolatokkal töltött meg. Bíztam többé kevésbé Sonyában, de mégis, a legjobb barátomról volt szó.

Olyan közel mentünk, hogy csak egy karnyújtásnyira volt tőlem Thomas. Harriet intett Sonyának, hogy vegye át a fiú őrzését.

-Mi a tervük vele? - kérdezte óvatosan a lánytól,  ügyelve, hogy a Thomas ne hallja meg, még bepánikolna

Thomas szeme be volt kötve, az arca sápadt, beteges színű volt. A karján és az arca néhány helyén sebeket és kék foltokat láttam, amiket bizonyára harc közben szerzett. Amíg én a lányoknál raboskodtam, addig ő az életéért küzdött. Kirázott a hideg amint a fiú viharverte külsőjét néztem.

-Nem tudom, csak egy biztos. Nem lesz jó dolog itt, ha hagyjuk hogy azt tegyen vele amit akar. - válaszolt elgondolkodva Sonya -Teresa gyűlöli ezt a srácot valamiért.

Sonya láthatta a féltő arckifejezésem, mert megsajnált és egy kést dobott a lábam elé. Először megijedtem a hirtelen mozdulattól, hiszen a kés simán máshova is repülhetett volna, mondjuk a lábamba. Mivel laza volt a kötél a kezem körül, fel tudtam emelni a kést a földről. Bizonytalanul egy fél pillantást vetettem Myrára, majd felnéztem Sonyára. A lány megvonta a vállát és visszaállt Thomast szemmel tartani.

-Lehet hasznát veszed.

A koszos élű kés erősen csillogott a napfényben, én viszont azzal a fogadalommal, hogy valóban csak önvédelemre fogom használni. Máshogy nem birnám a lelkiismeretemmel.

Thomas

A szemem be volt kötve, teljesen meg voltam fosztva a szemem világától. Sötétben tapogatóztam, de nem csak szó szerint, hanem képletesen is, nem értettem semmit. De a tény, hogy tőrbe csaltak mélyen vésődött a tudatomba és bosszantóan lüktetett. Bolond és felelőtlen voltam, inkább kockáztattam a saját kis nyomorúlt életem és hallgattam Arisra mint a józan eszemre. Arról nem is beszélve, hogy a bűntudatom, hogy sorsára hagytam Brendát, mint dühöngő szörny tépdes szét belülről, mert Jorge bizott bennem és én mégis a rosszabbik utat választottam.

Körülöttem zaj volt, amint hallottam lányok hangja, ami monoton duruzsolás volt csak a fülemben. A levegő poros és feszült volt, úgy éreztem, mintha minden oxigén elhagyta volna a légutaim és én fuldoklok minden levegő vételnél. Hiába kérdeztem bármit is, csak azt mondták várjak. Nem mondták, hogy Teresára, de egyszer a fülembe jutott a neve és aztán nem tudtam kiverni a fejemből. Mintha oda kövesedett volna, a hosszú fekete hajú, világos kék szemű lány képe szűntelen előttem lebegett és nem hagyott nyugodni. Mi történt vele? Mi ez a koromfekete sötétség ami körbeveszi a lány alakját előttem és szinte már ordit, hogy térjek észhez és felejtsem el, hogy egykor szerettem? Mert minden jel arra mutat, hogy ő már nem igy érez. Nem kellett nekem több, mint elkapni egy fél mondatot az egyik lánytól: '' Teresa gyűlöli ezt a srácot valamiért.'' Nekem is talán ezt kellene tennem, de még nem találtam egy sziklaszilárd indokot, miért.

Egy rántást éreztem a szememen lévő kötésen és máris vakitó fény égette a szemem. Behúnytam és ha nem lett volna lekötve a kezem, már a szemem elé raktam volna.

-Legalább nézz rám. -hallottam egy lány hangját, ami megtéveszthetetlenül Teresáé volt

Megembereltem magam és engedelmeskedtem. A hang parancsoló volt, mégis, nem akartam még a gyűlölet fényében rá nézni. Egy halom ember vett körül, majdnem körszerűen, és nézett. Lányokat láttam, aztán ismerős arcokat, a régi Tisztársakat és végül Newt-ot. Megrángattam a csuklóm szoritott köteleket és egy kártyavár dőlt össze bennem. Nem volt értelme tovább reménykedni, Teresa már más, nem az akinek ismertem. Ismeri őket, ismer engem és mégis fogva tart, gondoltam és a szemem végül a néhány méterrel előttem álló Teresára fókuszálódott.    

-Mi célja van ennek? - kérdeztem a kék szemű lánytól

-Csak magadnak kerested a bajt. - válaszolta Teresa, én pedig felvontam a szemöldököm

-Miről beszélsz?

Teresa hozzám csőrtetett és nem pislogtam még egyet, máris a nyakamnak nyomott egy kést. A penge hideg volt, de nem annyira mint a lány tekintete. Olyan mintha nem is őt látnám, hanem egy vak, torz képmását.

-Mindez nem lett volna ha nem javaslod a Változót. - mondta majdnem suttogva, a hangja acélosan hasitotta közöttünk a levegőt - Ha megölöd A7-et, ha nem játszod a hőst.

A szemem elkerekedett és a levegő a mellkasomba szorúlt. Teresa tudott az emlékeimről, csak azt nem tudtam elképzelni honnan, ő nem szuratta meg magát Siratókkal és én sohasem meséltem el neki részletesen, hogy egy laborban dolgoztunk. Az egyetlen módja, hogy ezekről tudjon,  hogyha ő maga is a VESZETT - hez tartozik. Az agyam mintha egy katarzison ment volna keresztül, hirtelen minden megvilágosodott és értelmet nyert. Teresa mintha pofon vágott volna. A lány jeges tekintete rajtam marad, de én belső forrongással álltam.

-Meg kell öljelek, mert olyan lettél, mint ő. - magyarázta egy alig hallható remegéssel a hangjában - Kiszámithatatlan, ők pedig ezt nem tűrhetik tovább.

Kellett egy fél pillanat amig beazonositottam ki az az ő és az ők: Claire és a VESZETT.  És még egyesek azt hitték az Útvesztőben,  hogy Claire az igazi Alkotó. Nem is tévedhettek volna nagyobbat.

-Szóval igy állunk? Alkotó... - szólaltam meg türelmetlenül

Ha már végezni akar velem, mire vár még?  Teresa ellépett tőlem, a penge már nem nyomódott a torkomnak. Meglepetésemre a lány elrakta a kést. Mindenki minket figyelt, a feszültség szinte hasított, de úgy tűnt a lányt nem zavarja.

-Csak nem kellett volna hibáznunk. - mondta csendesen Teresa, az arca tökéletes érzéstelen maszk

A nyelvem hegyén volt a válasz, de abban pillanatban a torkomon akadtak a szavak, amikor Teresa egy revolvert húzott elő és nekem szegezte. A szívem remegett és a testem élet után kiáltott, nem voltam készen a halálra. A többiek körülöttem tétlenek voltak, láttam, mind megkötözve,  legyengülve. Magamra vagyok utalva és a tudat felemészt.

- Most nem szabad hibáznom.  - mondta jeges hangon Teresa

Behúnytam a szemem és vártam, tudtam, most a lány tényleg nem fog hibázni.

-Pedig nagyon muszáj lesz. - jött egy hang és én kinyitottam a szemem

Az állam majdnem leesett a csodálkozástól. Minho és Claire tűnt fel először a tömegben, majd nemsokára megpillantottam Vöröst,  Jorge-ot és Brendát. A kezem görcsösen ökölbe szorult és bűnbánóan néztem rájuk, tudva, hogy nem voltam képes megvédeni a lányt.
A remegő, gyomorgörcsös reakcióm viszont semmi volt a Teresáéhoz képest.  Megfordultam és a szemükbe nézett, a revolver reszketett a kezében. Aztán teljesen elborult. Remegett és reszketett és úgy tűnt mintha egy idegen erő uralkodna rajta. Az eddigi kimért arckifejezése tébolyodott lett és magán kívül kiáltozni kezdett:

-Mindenről te tehetsz!

Claire előre lépett és felemelte világos   kék szemét a lányra. A jelenléte nyugodtságot sugárzott. Nem sokkal mellette láttam Minhót is aki furfangosan megkerült minket és már majdnem hozzánk ért hátulról. A vörös hajú lány csitítóan beszélt Teresával, de az mintha meg sem hallotta volna, csak ordított és a kezében remegett a fegyver. 

- Halottnak kellene lenned! - ordította magát és a következő pillanatban eldördült  a fegyver a kezében

Claire

Amikor  elsült a fegyver olyan volt mintha megállt volna a szívem. Behúnytam a szemem és nem mertem  levegőt venni, a rettegés mintha megölt volna. Aztán kinyitottam a szemem és nem éreztem fájdalmat sehol a testemen. Nagy levegőt vettem, azt hittem Teresa eltévesztette, aztán abban a pillanatban újra belém szorult a levegő. Mintha villám csapott volna belém, visítani, ordítani volt kedvem. A földön megpillantottam Brandont,  amint összekuporodva zihált. Közben Minho lefegyverezte Teresát így nem tudott még egyszer lőni. Lehajoltam Brandon-hoz és kitapintottam a sérülését. A bátyjám nyögdécselt és a gyomrát markolta, az ujjait már megfestette a saját karmazsin vörös vére. Ő kapta a lövést helyettem,  elém vetette magát.

-Jól vagy? - hangzott a bátyjám gyenge hangja, én pedig majdnem sírógörcsöt kaptam

Elém vetette magát és még ő kérdezi, gondoltam és a fiú vérrel átitatott ruháit néztem. Brandon arca fájdalomtól torzult el, a tekintete ide oda cikázott és nem tudott semmire sem koncentrálni. 

-Semmi baj, jobban leszel. - győzködtem  gyengén - Igen, így lesz.

Brandon halványan elmosolyodott, de újra eltorzult a mosolya. Könnyek gyűltek a szemembe, sohasem voltam jó a hazugságokban. Ki akartam tapogatni a lőtt seb mélységét,  de Brandon elseperte a kezem. Tudtam nem hitethetem el semmivel, a bolond is látja, hogy a golyó mélyre ment és valószínűleg el fog vérezni. Kétségbeesetten néztem végig a többieken,  de az arcuk kemény volt, mind tudták,  hogy a bátyjám a halálán van. Csak én nem akartam elfogadni. Nem akartam beletörődni, hogy a bátyjám, az egyetlen elő rokonom, meg fog halni. Brandon megszólalt és újra rá néztem:

- Így van ez rendjén. Ha tudnád mit tettem nem sajnálnál. - mondta keserűen, egy pillanatra megállva - Fele annyira sem vagyok jó, mint amilyennek gondolsz, Faith.

- De a bátyjám vagy, kötelességem szeretni téged. - mondtam határozottan,  a könnyeimmel küszködve - És most nem hagyhatsz itt.

-Bocsáss meg...

- Már régen megbocsájtottam, Brandon.

Brandon köhögött. Vért. A torkom száraz  volt és nehezen vettem a levegőt. A bátyjám megragadta a kezem és én majdnem zokogásban kitörtem.

- Sok rossz dolgot tettem életemben, de már nincs időm megbánni. - mondta csendesen, vallomásszerűen, fájdalmas arccal és nyögdécselve  - Az egyetlen dolog amiért remélhetek megbocsájtást nyertehetek, hogy nem szegtem meg az anyának tett ígéretem: hogy minden  áron megvédelek...

Csititottam, hogy ne beszéljen és spóroljon az energiájával, de a fiú ajka csak mozgott. Egyszer csak felnézett az égre és azt mondta:

- Anya küldött segítséget. - suttogta rekedten és én akkor nem értettem a szavait

Brandon vért köhögött és én mondtam neki valamit, már nem tudom mit, csak arra emlékszem,  hogy nem volt értelme. A fiú szeme fennakadt és nem vett többet levegőt. A vére egy kisebb tócsávát hagyott és én megdermedve bámultam magam előtt. Mondani akartam valamit,  de már nem volt értelme,  nem is volt erőm hozzá. Hatalmas fájdalom roskadt rám és azt hittem sírva fakadok és fel sem bírok állni. Minho mellettem termett és átölelt. Körülnéztem és láttam, hogy Thomas tartja féken Teresát.

Helikopter hangja csapta meg a fülem és felnéztem. Brandon-nak igaza volt. Nem bírtam lenézni a halott fiú testére. A B csoport táborán téboly kezdett eluralkodni, mindenki a helikopter leeresztett létráján akart felmenni. Teresa üvöltözött:

-Öljetek meg, mert ők fognak!

A kiáltására csak Thomas figyelt fel. Felemelte a lány földön hagyta revolverét és a lánynak szegezte. Elfordítottam a fejem, mert nem bírtam végignézni még egy halált.

A következő pillanatban Minho felsegített a helikopterre. A falnak dőltem, majd Minho mellkasához bújtam és a fiú nyugtató szívverését hallgattam. Egy őrlő, tompa fájdalmat éreztem és nem hagyott nyugodni. Brandon nem volt szent, csak a szentek ugranak bárki elé, de nem is volt olyan szörnyű ember, mint amilyennek tartotta magát.

-Szerinted megbocsátást nyert odafennt? - kérdeztem Minhótól

- Igen. - felelte a fiú habozás nélkül

Csak az lebegett a szemem előtt, hogy mennyire félt és rákészült a halálra. És végül mégis egyedül hagyott. A három testvér közül csak én maradtam. Egyes egyedül. Mintha olvasott volna a gondolataimban, Minho még szorosabban magához ölelt és én csendesen sírni kezdtem.

-Nem vagy egyedül, ugye tudod?

Igen. A fiu szemébe néztem és tudtam, hogy semmi sem ilyen biztos, mint amit a fiú mondott és semmi sem olyan szilárd, hogy én is így érzek.

- Szeretlek. - mondtam és megcsókoltam, az ajkaink finoman mozogtak egymással és a szívem majdnem kiugrott a helyéről

Minho karjai átöleltek és egy pillanatra mindent elfeljtettem. Szétváltunk és én úgy éreztem élek. A külvilág zaját hallottam, amint sokan azt zengik megmenekültünk és a VESZETT nem talál ránk többé. Valóban? Remegtem, de mégis boldog voltam, azt mondták a Paradicsom felé megyünk. Közelebb húzódtam Minhóhoz és kinéztem az ablakon és megpillantottam azt a helyet, amit ezentúl úgy hívunk majd: haza.

VÉGE

Author's note: ennyi lenne a történetem, de még nincs teljesen vége. whovianrainbowgirl -nek igértem Brandon halálát és Sziszi27  -nek hogy vér fog folyni. Hét mindkettő meglett. Remélem méltó befejezésnek fogjátok látni, irjátok meg az érzéseitek a véggel kapcsolatban, kiváncsi vagyok rá :)  Őszintén, én most éppen sirok, mert valami olyasminek lesz vége, amit nagyon szerettem, na, ne nézzetek már le emiatt.