Claire

A vörös hajú fiú tekintete nem hagyta el az enyémet, keményen nézett rám, habár az arca egy ideig gyászos volt, most már inkább egy eltorzult nyugodtság amivel pillantott vissza rám. Ez elindított bennem valamit, valami belül forrongni kezdett, az arcom forrónak éreztem.

-Én megértelek. - mondtam csendesen - Megbocsájtok neked.

Brandon arcán semmi változást nem láttam. A kezem remegett, de a pisztolyt továbbra is magamnál tartottam, mert nem tudtam megválni tőle, nem a hatalmat akartam, csak egy szemernyi biztonságérzetet, amibe bele tudjak kapaszkodni. Magamon éreztem Brandon hideg pillantását, de ugyanakkor Minho perzselő tekintetét is. A fiú túl sokáig maradt csendben, gyanítottam mindjárt kitör.

-De semmi értelmét nem látom ennek. Neked nincs szükséged a bocsánatomra, mert nem bánod amit tettél. Egyáltalán nem bánod.

Brandon álla dühtől remegett, elforditotta a fejét, de nem nézett rám gyűlölködve. Azt éreztem, hogy nem rám mérges, hanem az igazságra. Én is pontosan így érzem magam, nem is a bátyjámra vagyok dühös, hanem igazából az életemre, a VESZETT-re, ahogyan minden alakult. Nagyon is dühös vagyok, de ami mégis domináló érzelem az a keserűség. Brandon idegesen pislogott rám majd a hajába túrt.

- Mindent érted tettem. - jelentette ki, a hangja egy hangyányit remegett, keményen a szemembe nézett

Ez a reflex - szerű védekezés, ez a kőkemény ragaszkodás a saját igazához felgyújtotta a bensőmben lappangó tüzet. Az a tengernyi hazugság és megtévesztés amivel körülvett egyszerűen nem miattam lehetett, az utolsó pillanatban is hazudni akart nekem, pedig én már tudtam az igazságot. Egy határozott lépést tettem a bátyjám felé.

- Nem, te játszani akartad a nagy tesót, mert lássuk be, sohasem tehetted. - mondtam határozottan, a kezem remegni kezdett a dühtől - Nem érdekelt mi lesz a hazugságokból, te játszani akartad a szereped. Tudod, kicsit késő ha azt vesszük figyelembe, hogy mennyi ideig nem voltál velem és Max- al.

Az állam remegett és erősen a sírás kerülgetett. Én akartam sírni. Ez az érzés annyira visszacseng valahonnan, talán még az Útvesztőből. Sírni akartam és kiadni mindent, de amíg a düh fojtogatja a torkom, nem vagyok képes letenni a fegyvert és sírni mint egy kisgyerek. Sírni a helyzetem miatt, hogy mindent levetve én csak egy amnéziás senki vagyok, egy roncs ami meg akar felelni, de egyszerűen képtelen rá.

-Claire, jól vagy? - hallottam Minho hangját

-Ne hívj annak! - kiáltottam rekedten - Ne hivjatok sehogy!

Láttam Minho arcán a fájdalmat. Nem akartam rá kiáltani, de ez a bizonytalanság, belső érzelem-keverék egyszerűen megőrjit. Lassan a falhoz odáztam és a hátam a falnak döntöttem, a sírás megént rám tört, mégis úgy éreztem most beszélnem kell, csak beszélnem.

-Csak már az tény megőrjit, hogy milyen tökéletesen elrontottak. - mondtam elfuló hangon - Úgy rontottak el, hogy soha többé ne lehessek egész. Senki szemében. Nem lehetek a húgod...

-Ezt gondold át, kérlek ...

-Nem, Brandon. Most te hagyd, hogy végigmondjam. - vágtam vissza, ez helyzet egyszerűen a legrosszabbat hozzá ki belőlem - Hiszen éppen te magad mondtad, soha többé nem láttad a húgod.

Brandon szeme opálos lett, az ajkait egyenes vonalba húzta és legyőzötten hallgatott. A tekintetem megtalálta Minhóét. A fiú nyúzott volt, éreztem ő is belefáradt ebbe a helyzetbe. Amikor rá néztem viszont egyetlen dolog jutott eszembe: szerelem. Még így, teljesen zavarodottságomban is kristálytisztán érzem, hogy szeretem a fiút. De ő vajon mit érezhet? Csalódott? Szomorú? Mást várt? Biztosan nem ütöm meg azt a mércét amit én magamnak állítottam fel az Útvesztőben.

- Sajnálom, hogy soha nem lehetek ugyanaz a lány aki voltam az Útvesztőben.

És addig bírtam, lerogytam a földre és a felhúzott a térdémre fektettem a fejem. Sírni kezdtem. Egy pár meleg kart éreztem magam körül, a kezek az arcom cirógatták. Éreztem az érdességet az ujjbegyek végén, ki sem kellett nyitnom a szemem, hogy tudjam, Minho ölelt magához. A szememből folytak a könnyek, mégis valami megváltozott bennem, megértettem nem csak magamról van itt szó. Minho és Brandon, ők is ugyanúgy veszitettek, mint én. Nem ülhetek folyton a sebeimet nyalogatva, igy sohasem fogok tudni felkelni a porból. Elhatároztam, hogy fel fogok kelni, a fejem viszont egyre nehezebb volt fenntartani, az álom és a kimerültség a hatalmába keritett úgy ahogyan Minho tette, körülölelt és nem engedett el. 

Thomas

A gyárépület falain csak az én árnyékom ágaskodott. Ez a koszos épület alaksora most a menedékünk. A lány egyenletes szuszogását hallgattam. A szemem a békés arcot figyelte. Ez annyira nem rá vall, Brenda sohasem békés, ő mindig izeg-mozog, pattog, beszél, él. Az alvó lány képe pedig inkább a halálra emlékeztet. Nem a fizikai halálra, hanem a reményvesztettségre. Nem tudom miért gondolom így. Hiszen Brenda nem egy pozitív hozzáállású egyén, a lány realista. Mégis, a tény, hogy van ember ebben a pokolban, maga egy kicsi lélekemelő.

A lány alvó alakja mellett ültem, mert vigyáznom kell rá, amíg Jorge visszatér. Miközben ott üldögéltem a bűntudatommal is birkóztam. Brenda az én akcióm miatt sérült meg. Jorge ugyan azt mondta nem komoly, az ütéstől ami a fejét érte ájult el és nem a sérüléstől a lábán. Mégis, annyira nyom a bűntudat a sérülése miatt. Nem vagyok benne biztos, hogy ha a helyzet fordítva lenne Brenda is éppen így aggódna.

Önző vagyok ha azt mondom, nem bánom, hogy így lett? Mármint, Minhoék kiszabadultak és ez a lényeg. Csak nekem kellett volna megfizetnem az árát és nem a lány. De akkor nem tudtam másképpen mérlegelni, csak azt akartam, hogy Minho és Claire biztonságban legyen.

Jorge sokkal jobban viselte a dolgokat mint amire számítottam. Olyan lobbanékonynak és kiszámíthatatlannak ismertem meg a fiút. Ehhez képest szó nélkül leállt és tervet készített Minhoék kiszabaditásához, segített cipelni az eszméletlen Brendát. Egész végig segített, de én nem láttam benne semmi mást csak hátsó szándékot, hiszen azért segít, mert azt hiszi ha én gyógyírt kapok, neki is csurran valami. Ronda elképzelni, hogy valaki azért tesz ilyeneket, mert haszna származik belőle, különben hidegen hagyja. Én csakis azért vagyok életben, mert a VESZETT tagja voltam, különben senkinek sem lenne érdeke, hogy éljek. Ez van, ez a rideg valóság.

Brenda megmoccant álmában és az ajkát egy halk morgás-szerűség hagyja el. Megmozditotta a fejét, de nem nyitotta ki a szemét. Ahogy mozgott néhány szénfekete hajtincs kicsúszott a szeméből, a halvány rózsaszín ajkai mozogtak mintha beszélne, de egy hang sem jött ki a torkán. Úgy tűnt mintha valami irtózatos rémálma lenne és az ellen küzdene, amiből nem tud felébredni. Nem kellene aggódnom, Jorge szerint Brenda erős lány és túl fogja élni. A keze remegni kezdett, még mindig teljesen képtelen felébredni. Aggódtam a lány iránt, ezt nem tudom letagadni.
A kezem görcsösen ökölbe szorult, majd a tenyerem szétnyilt és a lány kezéhez súrulódott. Mielőtt még jobban belegondoltam volna mit teszek, a kezem az övébe helyeztem és az ujjaim a lány hideg ujjait cirógatta. Fura érzés volt, hiszen még soha sem érintettem meg Brendát, de cseppet sem éreztem kellemetlennek. A lány arcát néztem, a latin vonásokkal vont mesterművet, ami legtöbbször olyan gúnyoros és keserű. Mégis, olyan reménnyelteli.

-Fel fogsz épülni.

Halk neszt hallottam a hátam mögött. Hegyeztem a fülem egy darabig, majd óvatosan az övemre erősített késhez nyúltam. Halk lépések hangját hallottam, az egyik kezem megszorította a kést. Egy levegővétnyi időt vártam, majd kihúztam a kést és hirtelen megpördültem. Késsel a kezemben estem neki az alaknak és ledöntöttem a földre, a kést ugyanazzal a mozdulattal az alak torkának nyomtam. Fújtattam és elvakultan szorítottam a kést. Elhatároztam magamban, hogy megvédem Brendát.

-Ne! - kiáltott fel rémülten -Kérlek.

A hang kijózanitott. Zavarodottan pislogtam, de a kést nem engedtem el. Aris, a fiú akit a VESZETT központból hoztunk magunkkal, feküdt alattam és rémülten sápitozott. A fiú barna szemei rémülten csillogtak és nekem torkomon akadtak a szavak. Idegesen mértem be a szememmel a fiút. Szemernyit sem változott, az arca élettel teli volt, cseppet sem betegesen sápadt mint az enyém vagy a Brendáé. Ami szintén meglepett, hogy a fiún egyetlen sérülést sem találtam.

-Aris. - nyögtem ki -Mit keresel itt?

A fiú arca egy árnyalattal nyugodtabb lett, egy remegő sóhajt adott ki. A kés a nyakánál meglazult, de még nem akartam szabadon engedni.

-Minho küldött. - suttogta rekedten, a hangja erőtlen volt, olyan mintha régen

-Minho? Jól van? Claire is megúszta? - a kérdések sorra buktak ki belőlem, meg sem akartam állítani őket

-Igen. A lány is él.

Egy sóhajt engedtem ki, amit nem is tudom mióta tartottam magamban. Arison tartottam ugyan a szemem, de lemásztam és engedtem lélegezni. A fiú a szívéhez kapott és a csuklóját masszírozta, mintha kötés helyét tápogatná. Egy rövid pillantást vetett a nyugodtan pihenő lányra majd a földre ültem Aris elé. Furcsa, gyanakvó érzések törtek rám, furcsáltam, hogy Brenda nem ébredt meg Aris kiabálására. Ugyanúgy, furcsáltam Aris olyan hirtelen megjelenését és az ürügyét. Nem ültettem ki az arcomra a gyanúm.

-Miért küldött Minho?

Aris egy pillanatig habozott.

-Nagy bajban vannak.Teresa csapata fogta el őket.

Felhúztam a szemöldököm és újra ártalmatlanul végignéztem a fiú zilált alakján, a szeme

-Miért téged küldött?

-Én vagyok a legnélkülözhetőbb.

Ez volt az első igazi mondat amit kétség nélkül elhittem a fiútól. Abban én is teljesen biztos voltam, hogy Minho a nyurga, erőtlen Arist találná a legjelentéktelenebbnek. Még mindig furcsáltam és fülem botját sem akartam mozgatni, főleg nem Aris-szal menni. Mégis, a kíváncsiságom és maga a kis szó, hogy Teresa előre akart hajtani. Ő az oka, hogy ilyen helyzetbe kerültem, az ő hangja hívott ki a táborból. És most itt lenne előttem, csak Arisszal kellene menjek. Persze éreztem a negatív környezetet amiben a lány meg lett említve, hogy neki 'csapata' van. Éreztem a rizikófaktort, ó de még mennyire, hogy éreztem, de mégis a vakmerőség és a tudásvágy előre akart hajtani. Ugyanúgy hajtana előre a fiú is, aki előttem ücsörög a földön.

-Sietnünk kell. - jelentette ki Aris

A hangjában erősen csengett a sürgetés. Sokáig néztem a fiút, mérlegeltem a józan eszem között, ami arra utasított ne hagyjam el Brendát és a lényem másik részével, ami majd kiugrott a helyéről, úgy ment volna segíteni Minhónak. Akármennyire is furcsa Aris felbukkanása, nincs jogom kételkedni benne, hiszen nem tudom megcáfolni, nem tudom én magam sem valóban megmondani, hogy hol van Minho vagy a többiek. Hallgathatnék erre a küldöncre, de akkor itt kellene hagynom Brendát, egyedül. A lelkiismeretem rám kiáltott, hogy ne merjem megszegni a Jorge-nak tett ígéretem miszerint nem hagyom magára a lányt.

-Szükségük van a segítségedre.

Behúnytam a szemem és beadtam a derekam.

-Menjünk.

Aris sóhajtott és bennem újra feléledt a gyanú a fiú szándékait illetően. A táskám után nyúltam ami a lány mellett volt. A tekintetem végigfutott a lányon, a levegő a tüdőmbe szorult amikor megláttam egy sor könnycseppet az egyik szeme sarkában. Ébren van. És hagyja mindezt. Hagy elmenni, engem, az egyetlen esélyét, hogy valaha is meggyógyuljon. Sohasem gondoltam, hogy egyáltalán érez valamit irántam, soha sem mutatta ki vagy tette szóvá. Vagy talán nem is engem, hanem az elsikló esélyét siratja? Mégis, a könnyek kristálytisztán ragyogtak a holdfényben elég erősen, hogy nekem jelzés legyen, de annyira mégsem, hogy Aris is lássa min vajúdok.

Bűntudat kezdte körülölelni a torkom mint egy mérges kígyó, keserűséget fecskendezve a vérembe. Remegő kézzel a táska után nyúltam és a hátamra kaptam.

Arisszal a sűrű sötétnek vágtunk neki. Egy utolsó vágyakozó pillantást vetettem a lány úgy szinlelt alvó alakjára és mindent megbántam, vissza akartam fordulni és letörölni a lány könnyeit. A hajamba túrtam és magam sem értettem magam. Soha sem éreztem ilyen erős kényszert, hogy a lány mellett legyek, mégis azon kezdtem ábrándozni, hogy visszarohanok és a karjaimba zárom és megmagyarázom, nem akartam magára hagyni.

Erőt vettem magamon és megtorpantam. Aris is gyorsan megállt. Még nem mentünk messze, az üres raktárban kóvályogtunk. Brenda alakja magához húzott vissza, de Teresa hangja, lénye erősen csábított magához. Nem tudtam melyik erősebb, egyet viszont tisztán éreztem, a lábaimban nincs érő és a fejem káosz.

-Nem tudok tovább menni. - jelentettem ki, a szívem tájékán lévő nehézkes érzés attól még nem tűnt el

Aris lassan felém fordult, az arca keskeny volt és jól látszott rajta a sötét és világos találkozása, ahogyan az arca egyik fele fekete, a másik pedig a hold hideg fényében úszik.

-Remélem egyszer meg fogsz tudni bocsátani nekem, Thomas.

Mire az agyamig eljutott amit mondott, nem volt időm cselekedni, sőt még reagálni sem. A világ elsötétült körülöttem.

Newt

Hallgatag furcsán megforgatta a mutatóujját. Elismételtem a mozdulatot, a lány pedig mosolygott és a porba karcolt egy T betűt. A porban most már azt írta: NEWT. Hallgatag mosolygott és az ujjával újra elmutogatta egyenként a betűket majd rám mutatott.
Éppen a jelbeszédet tanultam, többé kevésbé sikerrel. Napok óta vagyunk elfogva, annyi ideje ülök Hallgatag mellett és már régóta megfogalmazódott bennem a szándék, hogy valamilyen módon kommunikáljak vele. Ugyanis eddig az volt, hogy én beszéltem, ő pedig csak bólogatott. Én azt akartam, hogy a lány is tudjon velem beszélni, meg akartam érteni. Ígyhát Hallgatag elkezdte tanítani a jelbeszédet nekem, én pedig szorgalmasan próbáltam megjegyezni. Sonya néhány perce meglátott minket, pontosabban Hallgatogot, amint a kötéllel a kezében kínlódik magyarázni nekem, és szinte teljesen levette a lányról a kötelet. Nekem is előre kötötte össze a kezem, de azt is annyira lazán, hogy ne szúrjon szemet Teresának. Persze azért nem úsztuk meg Sonya csipkelődését, de inkább megfizettem azt aztán árat.

Hallgatagot néztem és elcsodálkoztam azon, hogy milyen precízen beszéli a jelbeszédet, mármint olyan komolysággal mutatja el nekem újra és újra. Én pedig képtelen vagyok megjegyezni a négy tagból álló mozdulatsort. Hallgatag rám mutatott, én pedig nagy levegőt vettem és amennyire emlékeztem, elmutogattam a betűket a nevemből. Két betűt mutattam el, amikor a lány már vigyorgott, tehát biztosan valamit rosszul csináltam, de nem esett rosszul, az én arcomon is egy mosoly jelent meg.

-Valamiért a 'szia' jobban ment. -jegyeztem meg

Hallgatag mosolygott és kezével jelezte, hogy folytatsam. Elmutattam az utolsó két betűt is, habár az utolsó tutira nem volt jó. A lány mégis elismerően megtapsolt. Nevettem és a mosolygós lányra néztem. Nagyon jól állt neki a mosoly, állapítottam meg és meglepődtem magamon. Napok óta figyelem a lányt és ő engem, és én mondhatom el, hogy egyszer sem láttam mosolyogni, de mégis ha többet kezd mosolyogni, lesz egy csillogás a szemében. Íme egy újabb szokatlan megállapítás tőlem. Hogy kissé jobb irányba tereljen a gondolataim, megszólaltam:

-Most a te neved jön. A 'Hallgatog'-ot egész estig tanulhatom.

Hallgatag keze hirtelen megállt a tapsolásban és az arca kevésbé volt már vidám. Lesütötte a tekintetét és port nézte inkább. Megijesztett a hangulat váltása, ezért nyomban közelebb csúsztam és a kezem a vállára tettem.

-Sajnálom, nem akartam rosszat mondani. - mondtam csitítóan - Ha nem akarod, akkor nem tanitod meg. Így is olyan sokat tanultam tőled.

Hallgatag megrázta a fejét, majd láttam amint lehajolt és porba írt valamit: MYRA. Magára mutatott aztán és szomorú szemekkel nézte, hogy megértem-e.

-Myra az igazi neved és nem Hallgatag? - kérdeztem óvatosan

Hallgatag vagyis Myra bólintott. Valahol mélyen meg is értettem, a Hallgatag nem is lánynak való név, inkább gúnynév, amit a vezér aggathatott rá, érthető ha meg akar szabadulni tőle. Én is talán inkább a valódi nevem használnám, már ha lenne. Egy pillanatra eszembe jutott a VESZETT és minden tette és lesütöttem a tekintetem.

-Newt sem az én igazi nevem. - ismertem be, a lány szemei pedig kíváncsian elkerekedtek - De nincs jobb, az igazi nevem nem ismerem, a VESZETT kitörölte az emlékeim.

Egy pár meleg ujjat éreztem az államon, ami majd felkúszott az arcomra és cirógatott. Lassan felemeltem a fejem és a tekintetem a lány meleg arcára esett. Egyáltalán nem kellett kinyújtania a kezét, hiszen olyan közel volt hozzám, hogy éppen csak fel tudtam emelni a fejem úgy hogy ne érjék hozzá. Az arca enyhült és inkább aggodalmas volt, szomorúság csillogott a kék szempárban, én pedig nem tudom, hogy a sajátja vagy miattam szomorú. A második lesz. Miből gondolom? Abból, hogy Myra a legönzetlenebb ember, akivel valaha is találkoztam. Számtalanszor bekötötte a sebeim, a többiekét és nem várt soha többet mint egy 'köszönöm'. Mert csodálatos lelke van és én magam sem értem, hogy mit keres egy ilyen pokoli helyen.

Annyiszor meggyógyitott és apró gesztusokkal elterelte a figyelmem a fájdalmaimról. Ahogyan a lányt néztem, rájöttem én is akarok adni neki valamit, én is meg akarom 'gyógyítani'. Csak nem tudtam hogyan. A pillantásom a lány halovány ajkára esett és először igazán ötlött fel bennem a tény, hogy megcsókoljam. A gondolat melegséget lehelt az arcomba, de nem tántoritott vissza. Vajon hogyan reagálna? Csak egy módon tudhatom meg. Nagy levegőt vettem és felkészültem életem első csókjára.  

Author's note: Claire összeomlik, Thomas csinálja az eszét, Newt aranyos. Csak egy átlagos Változó rész, nem? :)) Igen, érződik, hogy közeledünk a végéhez, de ne búsuljatok, lesz egy meglepim majd nektek :D Mi a véleményetek az események alakulásáról? Ne aggódj Sziszi27, a jövő fejezetben már vér fog ömleni.

De, hogy felviduljatok, megosztom veletek ezeket a képeket, amiken nagyon sokat röhögtem. Az egyik olvasóm átdolgozta a boritóimat és elküldte nekem. Én pedig hirtelen azt sem tudtam sirjak vagy röhögjek :)) Ime: