Nyíl

A fejem borzasztóan fájt, úgy éreztem majd' szétesik, de azért még próbáltam visszatartani azokat a hangokat amik a számból akartak kijönni. Minho megijedt volna ha tudná mennyire szenvedek. A karjában voltam és vitt valahova, de túlságosan kábult voltam, hogy rájöjjek hova. A fejem a vállára fektettem és a kezem kitapogatta a fiú hevesen lüktető szívet, az én szívem viszont éreztem, lassul. Nem számít, Minho életben van. A szemem lassan becsukódott, képtelen voltam nyitva tartani. Hallottam Minho hangját, de már nem voltam képes felfogni mit mond.

Egy fehér szobában találtam magam, egy orvosi ágyra ültetve. Rémült voltam, nem is csoda, hiszen olyan hét éves lehettem. Egy nő, aktával a kezében, jött be az ajtón, én pedig arrébb húzódtam az ágyon. A doktornő tejfölszőke hajú volt, az arcát már kezdetben lévő ráncok szelték, de határozottan nem tűnt idősnek.

-Hol van Max? És anyu És Brandon jól vannak? - törtek ki belőlem a kérdések, eléggé nevetségesnek tűnhetett a nőnek, hogy egy hét éves kislány követelőzik

- A testvéreid mind jól vannak. - mondta lágy hangon - Az édesanyád viszont meghalt, sajnálom.

Nem törtem ki zokogásba, de a szemem megtelt könnyel, egek sejtettem, hogy ez lett a vége. A torkom keserű gombóc volt, magamhoz szorítottam a felhúzott térdem és a világért sem mertem a nőre nézni. Hiányzott az anyukám, a testvéreim, mindenki.

-A nevem Ava Paige. - nyújtotta ki a kezét nekem, én pedig remegve elfogadom - Mi a te neved?

-Faith Connors.

-Gyönyörű név, de tudod ezen a helyen mindenkinek kell egy álnév, itt ez a szabály.

Kisepertem a hajat a szememből és félénken bólintottam. Ava Paige is bólintott és felém tett egy lépést, az arca kevésbé volt rideg és szigorú. Próbáltam nem arra gondolni, mi lesz velem ezen a helyen, de folyton az a szó ugrott be: szabály.

-Nekem mi a nevem?

-Claire. - mondta gyorsan Ava és átfutotta a kezében lévő lapokat -Mindenkinek lesz neve, csak úgy mutatkozhatsz be valakinek.

Kissé ijedten bólintottam, megrémített a szabály, a kötelezettség, hogy akaratom ellenére meg kell tegyek valakinek valamit.

-Mindig be kell tartanod a szabályokat, Claire. - Ava Paige hangja szigorú volt, keményen nézett rám, mégis éreztem valami féltést is a hangjában - Érted?

-Igen, értem.

X

Max remegett a fehér, hideg orvosi asztalon, az arca vöröslött és a könnyek mély utat vájtak az arcán. Sorban potyogtak a könnyei, én pedig fürgén letöröltem őket. Az én szemem sarkát is könnyek szúrták. Gyűlöltem az orvosokat, megvetettem minden VESZETT -belit, aki egyetértett ezzel a kegyetlen játékkal. Le akarják küldeni az Útvesztőbe. Egy alig tizenkét éves fiúcska, nem küldhetik meghalni. Próbáltam erősnek látszani, de egyszerűen megtörtek, ha elveszik mindenem amim maradt: az öcsém. Megigértem magamnak, hogy nem hagyom, hogy őt is ugyanúgy elvegyék, mint anyát és bátyjám. Ne vigyétek Max-ot olyan helyre ahova én nem mehetek.

Már közel tíz éve lehetünk ennél a szörnyű szervezetnél. Már túl sok ideje viselem el az arctalan orvosok hidegségét, túl sok ideje nézem ahogyan hozzám hasonló fiatalokat küldenek a vesztükbe. Feldühít, hogy Max-al is azt akarják tenni.

-Én nem akarok menni! - kiáltotta, a hangja szavakkén egyre halkabb lett - Nem akarok nélküled lenni sehol.

A könnyek erősen fojtogattak, magamhoz szorítottam a kisfiút. Hogyan vigasztaljam, hogy öntsek belé erőt és reményt, ha én sem látok reményt.

-Utánad megyek én is nemsokára, ígérem, Max.

Nem kellett volna Max-nak szólítanom, csak Chuck-nak, azon a kényszerített gúnyneven, amit a VESZETT adott neki.

X

A Max-nak tett ígéretem hamarabb beteljesült, mint gondoltam. Janson elhagyta az erősen megvilágított tárgyaló szobát. Én még annyira erőtlen voltam, hogy képtelen voltam felállni az asztaltól. Engem is elküldenek az Útvesztőbe. A tény túl nagy sokk volt nekem, hogy bármit is feleljek, hogy eldöntsem mit is érzek. Max-hoz megyek, de ő semmit fog tudni erről, előtte fogok állni és se ő, se én nem fogjuk tudni, hogy testvérek vagyunk, hogy az életem adnám érte ha úgy követelné a helyzet.

Thomas lemaradt Janson-tól és a szobában maradt velem. Nem vettem észre a jelenlétét, amíg a kezét nem tette az enyémre. Keserűen sóhajtottam és a szemem sarkában könny volt. Nem éreztem gyűlöletet iránta, de nem is különösebben szerettem, csak osztozott velem Max elvesztésén és legtöbbször együttérzően rám nézett. Furcsa, hogy tizenhat éves vagyok és még soha sem szerettem igazán senkit az öcsémen kívül, sohasem voltam szerelmes.

Kissé irigyeltem Thomast, mert ő a valami Megfigyelés osztályon dolgozik, fel van mentve az olyasmik alól amin én és Max bizony átestünk. Neki nem kell félnie attól, hogy leküldik meghalni.

-Sajnálom, Claire. - mondta csendesen Thomas, a világos kék szemei együttérzéssel voltak tele - Az én hibám, én mondtam, hogy te lennél az egyetlen aki ketyegésre bírná A7-et.

A hangja olyan szomorúan csengett, nem is tudom ha valaha is hallottam egy VESZETT dolgozót levert hangon beszélni. Éppen ezért más Thomas, ő valamennyire emberi. Talán éppen ezért nem tudok rá most dühös lenni, mert ő emberi és őszinte, és egy most per pillanat egy kapaszkodó számomra.
Felnéztem Thomas szemébe és csak bólintottam. Annyira üres voltam, hogy még mérges is képtelen voltam rá.

X

A következő emlékek már úgy futottak át az agyamon, mint egy felgyorsított film pillanatképei.

Engem Newt kisegít a Dobozból.

Minho dühösen néz rám. 

Gally előtt állok a fiúk alkotta körben és remegek a félelemtől, a bal csuklóm fájlalva. 

Minho megfogja a kezem, a bőre forró volt az én hideg ujjaimhoz képest, most is remegek, de már nem a félelemtől. 

Newt és én egymás mellett ülünk és én az asztal alatt rugom Minho lábát. Nem is veszem észre, hogy Newt tudja és lenyeli féltékenységét. 

Max, vagyis Chuck nekem hajtja a fejét és én magamhoz szorítom, nem is sejtve hogy kik is vagyunk valójában. A kisfiú hozzám húzódik és mi azon viccelődünk, hogy ő nővérének, én pedig fogadott öcsémnek fogom szólítani. Chuck azt mondja, hogy Minho kedvel, de én nem hiszek neki. 

Az erdőben vagyok és egy fiú a hátam a fának csapja, a keze a nyakam körül volt. Nem kaptam levegőt, a szemem becsukódott, tehetetlenül. Minho viszont megmentett, az alakja megváltás volt számomra. A fiú óvatosan a gyengélkedőbe vitt és nekem borsózik a hátam amikor később én megyek a fiú szobájába és a karjaiba vetem magam. 

Én és Minho egymásra mosolygunk, én látszólag élveztem a fiú csipkelődését. Először látom másként a fiút, először érzek bizsergést ha rá gondolok vagy a tekintetünk találkozik. 

Newt arca szomorú és fájdalmas, a szívem sajdult bele látni. A torkom keserű amikor vér cseppeket látok a padlón csillogni. 

Az Útvesztő előtt ülök és mély gyászban van a lelkem. Borzasztóan nehéz elfogadni, hogy Minho az Útvesztőben rekedt, képtelenségnek érzem kitépni a szívemből a fiút. 

Minho előttem fekszik az ágyon. Biztonságban van, él, de rengeteg kötés és tapasz tartja össze a gyógyuló félben lévő sebeket. Nagyrészt az én keze munkám a fiú rendbe hozása. Nem akarok tágítani a fiú ágyától, félek újra elveszíteném. A kezem görcsösen reszkető és remegve nyúl a fiú után, hogy a kiseperjem az éjfekete haját a szeméből. 

A vadvirágok egy része lassan kihullott a hajamból, amikor Minho beletúrt a vörös fürtökbe. A fiú ajka az enyémen egyszerűen felbecsülhetetlen, elveszek a csókban és az érzésben, hogy Minho karjai fognak körül. 

Gally fenyegetése, a leégett hazám, a revolver és most a halott fiú, ez túl sok volt nekem. Nem bírtam tovább és kitörtem. Nem sokkal később megjött Minho és a karjaiban vacogtam tovább, féltve a magam és ő életét. 

Felállok az ágyról és egy utolsó, búcsúzó pillantást vetettem az alvó Minhóra. A szívem remegett, de tudtam, hogy csak akkor menthetem meg a fiút ha én magam megyek a halál torkába. Egy dologban viszont teljesen biztos voltam: szeretem Minhót teljes szívemből.

X

Egy fehér szobában találtam magam újra, pontosan olyanban mint az első emlékemben. A hófehér, makulátlan falak újra visszaköszöntek és engem újra keserűség kezdett fojtogatni, hiszen minden rossz itt kezdődik.

Csak hogy az első emlékem utánozza, én ugyanúgy az ágyon ültem, ám most már leért a lábam a földre, egy fehér köpenyes, szőke nő állt előttem. Nem kellett volna, de mégis felismertem: Ava Paige volt az.

-A terv megbukott, de mégis jobban sikerült mint amire számítottam. - mondta komolyan Ava - Halottnak kellene lenned.

Akartam mondani valamit, megtörni a szemkontaktust és azt a nyomasztó csendet, de egy hang sem jött ki a torkomon.

-Először hibáztunk ekkorát, tudod? - folytatta a nő, aktával a kezében - Nem vettük figyelembe milyen esélyes Alany vagy. Többet tettél odalent minthogy elinditsd A7-et ketyegni. Minden Alanyra hatással voltál, amit még eddig soha sem tapasztalatunk, felülmúltad a várakozásaink és az eddigi Változók eredményeit.

Végiggondoltam mindent, amit lent műveltem, míg eljutottam oda, hogy Minhót örökös gyászra jutattam, egy fiú meghalt a kezem között, Jamest és Bent pedig valószínűleg száműzték. Nem láttam sehol sem a jót, csak fájdalmat.

-Kaoszt okoztam. - szólaltam meg, a hangom elhaló és olyan erőtlen volt, hogy megijedtem magamtól- Miért nem vagyok halott?

Ava Paige egy pillanatig csak engem nézett, a jéghideg tekintete végigfutott rajtam mielőtt felelt volna:

-Mert be kell dobnunk meg egyszer a Változónk.

Hirtelen kinyitottam a szemem és körülnéztem, a szívem hevesen lüktetett, a fejem pedig ugyanúgy fájlaltam. Egy meleg valamin feküdtem, néhány másodperc alatt rájöttem, hogy az maga Minho. Határozottan. A teste meleget árasztott, a forró keze a karom és vállam cirógatta. A szemem majdnem visszacsukódott, majdnem azt hittem csak álmodtam az egészet. A kezem a mellkasán volt, a fejem pedig a szíven, éreztem ahogyan ver a szíve. Megnyugtatott, hiszen az emlékeimben egy hajszálnyira voltam attól, hogy elveszítsem. Az agyam újra felélénkitette az egyik emlékem részletét, amikor a vesztembe rohanok. A szememből könny szökött, a mellkasom szétfeszítette a fájdalom és egyben a boldogság. Utaltam magam amiért nem hittem a fiúnak, arra kényszerítettem, hogy lemondjon rólam, azon a neven szólítson amit más emberek rám aggattak. A fiú szorosan magához húzott, engem pedig a bűntudat kezdett felemészteni. A sötét, dohos raktár nyújtott nekünk menedéket, csend vett minket körül, csak a plafonról csöpögő kövér vizcseppek zenéltek nekünk. A csend ólomsúllyal nehezedett rám, mígnem kitörtem:

-Sajnálom, Minho. - hebegtem, az arcom a mellkasába temettem - Bocsáss meg, hogy nem hittem neked, hogy dühös voltam rád, mert nem mondtál le rólam. Ne haragudj, hogy kiabáltam és hogy vak voltam...

A következő szavak már nem jöttek ki a számon, mert Minho magához húzott és megcsókolt. Felült és a derekamtól fogva magához szorított, a szorítása szorítása a lehető legkellemesebb volt, amit valaha éreztem. A karom körülfonta a nyakát és magabiztosan nyomtam az ajkam az övének. Az ajka mohón ostromolta az enyém és én a legnagyobb örömmel adtam át magam neki. Mindkettőnk ajka száraz volt a elmúlt napok eseményei rendesen legyengítettek minket. De nem érdekelt, nem izgatott, hogy mindketten koszosak és izzadtak vagyunk. Ugyan már, nem érdekelt, hogy a fiú ajka cserepes és forró, soha ennyire nem áhítottam még azt, hogy Minho megcsókoljon. A csók vad volt, és én azon kaptam magam, hogy telhetetlen vagyok, nem akarok elszakadni soha a fiútól.

Minho végül hátra húzta a száját és a mély barna szemek boldogság fényében táncoltak. Az arca fáradt volt és még zavarodott, már-már  hitetlen. Annyiszor visszautasítottam már a szerelmét, hogy már fél igazán reménykedni.

-Emlékszel rám? - kérdezte óvatosan, a hangja hordozott egy apró remegést

Bólintottam és a fiú arca felderült. Egyet pislogtam és Minho ajka újra az enyémen volt. Ez a csók már gyengédebb volt, sokkal törődőbb és óvatos. Szétváltunk és a fiú a homlokát az enyémnek támasztotta. A szememből potyogtak a könnyek, Minho szeme sarkában is láttam könnyeket gyülekezni. Az egyik keze a könnyeim kezdte letörölgetni, óvatosan, az ujjbegyei kiolvashatatlan betűket írva az arcomra.

-Én sajnálom, hogy hagytam, hogy ez történjen. - mondta csendesen - Meg kellett volna védjelek, nem...

-Az én választásom volt, Minho. - vágtam a szavába határozottan, megállitva attól, hogy magára vállaljon olyasmi nem az ő hibája - Én akartam, hogy így legyen és bármikor újra végigcsinálnám ha úgy hozná a sors.

-Soha többé nem engedlek el, Claire. - suttogta, úgy nekem mint magának ígérve - Soha.

-A soha túl nagy szó. - jött egy hang a raktár sűrű sötétjéből - Most pedig engedd el húgom míg nem repítek golyót beléd.

Mindketten felálltunk, de Minho keze a derekamon maradt, mintha tényleg az ígéretét akarná betartani, hogy nem enged el már soha. A sötétből Vörös alakja
bontakozott ki. Néhány, az arcán és karján éktelenkedő sebet leszámitva érintetetlennek tűnt. Az igazság fényében viszont a bátyám jelenléte nem jelentett mást mint egy pofont a részéről, hogy ő képes volt hazudni nekem mindenről. Vörös vagy Brandon vagy ahogyan hívni akarom, jó erőnlétben volt, ahogyan ígérte, a kezében egy fekete fegyver csillogott. Amikor megláttam a fegyvert és hozzákapcsoltam a fiú fenyegetését, rájöttem, hogy egyáltalán nem félek tőle, éppen ezért akarom megvédeni Minhót tőle, a fiút akit őszintén állítom mindennél jobban szeretek.

-Tudom az igazságot Brandon. - mondtam határozottan és keményen a fiú szemébe néztem - Nincs már hatalmad fölöttem.

Brandon arca teljesen megváltozott: ingerült és majdnem rémült lett.

-Honnan tudod, hogy az az igazság? - kérdezte rideg hangon -Ha már nekem nem hiszel, a saját vérednek, akkor legalább a józan eszednek higgy.

Minho majdnem a fiúnak ugrott, de én megszorítottam a kezét és visszafogtam, nem akarom, hogy harcoljanak, mert rettegek, hogy valamelyik is a kettő közül alul marad. Brandon a földre dobta a hátizsákját, majd kivette azt a gépet amivel a foglyokról megállapítottuk, hogy a VESZETT - hez tartoznak.

-Ha valóban a VESZETT - től vagy, akkor pozitív lesz és hihetsz annak a VESZETT féregnek ott melletted. Ha nem...

-Ha pozitív lesz, békén hagyod Minhót. - vágtam a szavába határozottan

Brandon bólintott. A figyelmem megragadta a gép a kezében, ami valóban képtelen hazudni nekünk.

-Ha negatív lesz velem jössz vissza.

A szavak a torkomon akadtak, Minho megszorította a kezem. Határozottságot játszva bólintottam és elvettem Brandon-tól a készüléket. Minho óvatosan kivette a kezemből és hitetlenkedve láttam, hogy remeg a keze. Félrehúztam a hajam és Minho a nyakamon húzta végig a szerkezetet. Visszatartottam a lélegzetem, a sugárnyalábok a nyakam csiklandozták.

A következő pillanatban egy puffanást hallottam és megpillantottam a gépet a földön. Kiesett Minho kezéből. Mielőtt megkérdezhettem volna miért ejtette le, magam is láttam a képernyőn virító piros betűket: NEGATÍV.

Author's note : Lassacskán közeledünk a történet végéhez, nem akarok persze ünneprontó lenni. De azért ne csüggedjetek el, mert nem lesz olyan borzalmas a vége ;)