Nyíl

Egy kényelmetlen széken ülök, előttem az ágyon egy fiú fekszik. A fiú mellkasát félig fehér kötés borítja, a homlokát is átszeli egy hosszúkás kötés. Kettőt pislogok, mert kissé nehéz volt elhinni, hogy Minho alszik az ágyon előttem. A mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, az arca teljesen nyugodt, nyoma sem sincs annak a dühnek aggodalomnak, szomorúságnak ami ébren az arcát tarkítja. Kíváncsian, de kissé gondterhelten nézem a fiút, félve, hogy rosszabbulhat az állapota. Kihasználva, hogy a fiú nem figyel, az arcát bámulom. Mindig is érdekesnek találtam az arcvonásait, a mandula vágású szemét, a sötétebb, sebekkel díszített bőrét, kihangsúlyozott állát. Jóleső melegség önti el a belsőm és egy félmosoly jelenik meg az ajkamon, amikor eszembe jut a csókunk. Az ajkam még sokáig bizsergett, miután már nem is volt a közelemben Minho.

A székem közelebb húztam az ágyhoz. Megállíthatatlanul, a kezem az arcához szaladt, bőre forró volt, bizonyára a láztól. Az
ujjam megbátorodva jár az arcán, át a homlokán, végigrajzolom a profilját. Egy vágyakozó pillantást vetek a fiú ajkára, de inkább elhesegetem a tényt, hogy megcsókoljam az alvó fiút. A láztól kissé nedves a homloka, én pedig kiseperem Minho fekete fürtjeit a homlokán. A fiú megmoccan az érintésem alatt, a légzése már nem egyenletes, az ajkát egy halk morgás-szerűség hagyja el. Elmosolyodok, ez a legtermészetesebb reakciója Minhónak: a morgás. A szemhéja félig felhúzódik, de aztán gyorsan, erőtlenül visszacsukódik. Az erőtlenségét látva, újra aggodalom tört rám. Tovább simogatom az arcát, a homlokát. Minho ajkán egy mosoly húzódik, én is elmosolyodom, de nem szólok hozzá. Egyszer csak Minho rekedtes hangját hallom:

-Claire?

Megént csak egy buta álom. Csupán egy álom, a lassan betegségtől leépülő agyam szüleménye. Nem valós. Akkor mégis miért érint ennyire? Mert az alapja igencsak valós. Lássuk be, van igazság abban amit Newt mondott, hogy Minho még mindig Claire - t látja bennem, azért néz rám úgy.

A torkomban keserű gombóc volt, magamhoz szorítottam az agyanyot ami nem is tudom hogyan került rám. Minho sötétkék melegítő felsője volt a vállamon. Mielőtt nyugovóra tértem volna, Minho a vállamra terítette, mert fáztam. Olyan jóleső érzést keltett bennem, most viszont inkább ledobnám magamról. A ruhadarab egyszerre melegített és fájdalmasan égette a bőröm.

Körülnéztem, nem messze tőlem Minhót keresve. A szürke félhomályhoz gyorsan hozzászokott a szemem, láttam a raktár üres és kissé beázott terében fiúk alszanak itt- ott. Minho nem volt a helyén, bizonyára kiment szétnézni. Magam előtt láttam azt a képet, hogy a fekete hajú fiú felkel és én még mindig alszok de ő rám pillant. Ha nem beszélek, bizonyára olyan vagyok mint Claire.

Szomorú szívvel lehámoztam magamról Minho melegítőjét és a raktár kijárata felé indultam egy kis levegőért. A lángoló arcom a reggeli hideg hűsítette, mielőtt kiértem volna szófoszlányokat hallottam:

-Ő Claire, én tudom.

-Nem, Minho, fogadd el: Claire halott. Te hagytad meghalni, Minho de nem hagyom, hogy őt is ugyanúgy összetörd.

Newt és Minho hangja.
Minho és Newt.
A szőke fiú aki szomorúan néz rám és a fiú aki nem engem néz, hanem át rajtam, a tekintete más miatt ilyen meleg.

Megtorpantam és majdnem kiejtettem a kezemből a melegítőt. Jeges döfést éreztem a szívem tájékán, jéghideg dedergés táncolt végig a gerincemen és rosszul voltam. Nem emlékszem, hogy valaha éreztem volna így magam szerelem miatt. Nem, sohasem fordult elő, hogy kiverjen a hideg a csalódástól és keserű kígyók öleljék át a torkom. Valami elviselhetetlen nyomás feszítette szét a mellkasom, a fiú szavainak súlya volt, ezt hiszem.

És én ezért a fiúért otthagytam a bátyám, gondoltam keserűen, Azért aki hiába néz, nem lát engem.

Visszabaktattam a volt fekhelyemre és csak magam elé bámultam. Minho ruha darabját a földre dobtam, a fekhelye közelében. Sírni volt kedvem, de nem törhettem ki a többiek előtt. Nem sokkal később megjött Minho és Newt, a levegő körülöttük puskaporos, robbanékony volt, már távolról láttam. Egy apró részem ugyan kíváncsi volt mit beszéltek miután elrohantam, a dühöm irántuk diadalmaskodott és nem szóltam hozzájuk, mikor megérkeztek. Newt arca szomorú és visszafogott lett, amikor rám nézett, Minho arca viszont megenyhült, már már örömteli volt. Ez csak még jobban belém vágott. Bosszant, hogy szeret, annyira idegesít, hogy nem tudom viszont visszautasítani a fiú érzéseit. Erősen érzek iránta, pedig épp az imént bizonyosodott be, hogy nem kellene éreznem semmit iránta, hiszen ő Claire-t szereti, nem engem, Faith-et. Azért vagyok képtelen igazán meggyűlölni a Minhót, mert túlságosan áhítom a szerelmet, még akkor is ha nem teljesen az enyém és csak meglopom, talán kihasználom a Claire szerelmét. Sohasem voltam még szerelmes, nem tudtam mennyire veszélyes érzés. A táborban Vörös minden fiútól távol tartott, persze lássuk be, a Tiszteken kívül aligha találtam arra való fiút, aki még nem őrült. Rászoktam a szerelem melegítő érzésére, mintha a lényem egy részévé vált volna, hogy szeretem Minhót minden hibájával és erősségével együtt.

Minho hozzám sétált, a keze már készült is körülölelni, de én elfordulok és teszek egy lépést hátráltam. Minho felhúzta a szemöldökét és furcsán nézett rám.

-Köszönöm a melegítőt, a helyeden van. - mondtam és elfordultam tőle

-Szívesen, Nyíl. - hallottam a fiú halk válaszát

Persze, most már Nyílnak hív. A hátizsák kupachoz mentem és a hátamra kaptam egy táskát. Egyszer csak a fiú ujjait éreztem a karomon, az ujjai a csuklóm köré fonódtak és gyengéden maga felé fordított. Nem néztem a fiú szemébe, de nem is rántottam ki a kezem.

-Indulnunk kell, a vihar elmúlt, Vörösék bizonyára utánunk fognak jönni. - mondtam határozottan

Minho bizonyára bólintott, nem néztem az arcára, tovább akartam állni és szólni az alvó Hallgatagnak, hogy készülődjön, de Minho érintése visszatartott. A fiú folyton visszatart.

X

Homok dűnék púposodtak mindenhol, még messze voltunk a célunktól, a hegyektől, de még távolabb a régi tábortól, Vöröstől, a régi életemtől. Valahogy éreztem, hogy a régi életem már kútba esett, nem lesz már soha a régi és azon találom magam, hogy nem is áhítom visszakapni. A kegyetlen napsugarak szó szerint szurkálták a bőröm, de már valamennyire hozzászoktam a sivatag rekkenő hőségéhez. De a többiek egyáltalán nem, legalábbis a többi fiú. Hallgatag bírta, úgy lihegni, mint aki a halálán lenne, de a fiúk ki voltak nyúlva. Minho tartotta frontot és habár letagadhatatlanul jó a fizikai kondíciója, ő sem volt fáradhatatlan. Newt rosszul bírta, az elején még bírta a tempót, aztán lemaradt és inkább a sor vége felé menetelt, nem lepődtem meg mikor Hallgatogot is lemaradni láttam. Egyszer hátranéztem és egymás mellett meneteltek, egy apró észrevétel Hallgatag ajkán a mosolygás, ami természetellenes volt a tűző napban. Most először fordult meg a fejemben, hogy talán a legjobb barátnőmnek imponáló a szőke fiú. Előtte sohasem láttam más fiúra így nézni, Newt-ra viszont csillogó szemekkel bámult, ám ő észre sem vette. Olyan mintha fordulna a kocka és megcserélődnének a szerepek. Hallgatag úgy néz Newt-ra, mint Newt néz rám.

Megráztam a fejem és szigorúan előre pillantottam, a célunk felé, a helyekre. Minho egész végig rajtam tartotta a tekintetét, de nem szólt, pedig éreztem, mondani akar valamit. Én viszont egyáltalán nem akartam beszélni vele, dühös voltam azért amit Newt-nak mondott és mert a szőke fiúnak valóban igaza volt vele kapcsolatban. Szívem szerint a nyakába ugranék is Minhónak és elnézném azt a fiúnak, de a tény, hogy nem azért szeret aki vagyok hamis útóhangot ad minden szavának és ez összeszoritja szívem.

Egész sötétedésig meneteltünk, a lábam erőtlen volt és mérhetetlen fáradság vett rajtam erőt. Végre tábort vertünk egy sziklás helyen, már közelebb voltunk a hegyhez, ezért találtunk egy kissé elkeritett részt ahol meghúzhattuk magunk. Egy sziklának döntöttem a hátam és kimerülten vettem a levegőt. A homlokom csillogott az izzadtságtól. Newt is nem messze tőlem ült le a földre. Nem lepődtem meg amikor Hallgatag is mellém huppant le, közém és Newt közé. A fejem a felhúzott térdémre fektettem és néztem ahogyan Minho rendezkedik, számolja a fiúkat és a felszerelést. A pillantásom elveszett a fiút nézve, a komoly hozzáállása, kicsattanó ereje és autoritása vonzott. Nem tudom miért tetszenek ilyen dolgok egy fiúban, talán azért mert a fél életem egy olyan ember mellett éltem le, akinek a hatalom a kisujjában volt. Olyan alapvetőnek tűnt most már nekem, hogy legyen presztízse. Minho izmos vállát néztem, ám a fiú hirtelen megfordult és elkapta a pillantásom. Lesütöttem a tekintetem, mint egy rajta kapott kölyök. Minho még mondott valamit az egyik fiúnak majd azt tette amit én nem akartam: felém közeledett. Hirtelen a táskám tartalmával kezdem babrálni, reméltem, hogy nem fog szólni hozzám.

-Nyíl, beszélhetnénk?

Felemeltem a fejem és megállíthatatlanul a fiú mély barna szemébe néztem. Minho gondterhelten méregetett, az arca teljesen komoly volt. Fáradt voltam, de tudtam Minho nem fog békén hagyni amíg nem beszélek vele.

-Itt?

Minho felhúzta a szemöldökét és kis habozással bólintott. Lecsúszott a vállamról a táska, majd felálltam és a fiút követtem.

X

-Szóval mi ez?

Rá sem néztem úgy válaszoltam. A földet néztem, pedig már félig sötét volt, alig láttam valamit is magam előtt. Minho sziluettje viszont biztos pontként állt előttem, mint egy figyelmeztető jelzés, csak azt nem tudtam mire kellene figyelnem.

-Mi micsoda? - kérdeztem ártatlanul, de az arcom érzéstelen volt

Hallottam, ahogyan Minho léptei felém kanyarodnak és a vezér fiút egy sóhaj hagyja el. Még mindig nem voltam hajlandó az arcára nézni, féltem nem magam látni a szemében, hanem valaki mást.

-Ez a hidegség. - mondta csendesen, a hangja szavakkén egyre mélyebbre hatolt és elérte a sajgó szívem

Nem szóltam semmit, a szavak úgysem jöttek. Minho ujjai az állam alatt termettek és felemelték azt, szinte kényszerítve, hogy rá pillantsak. A fiú arca valóban olyan volt mint amilyenre számítottam: gondterhelt és zavarodott. A sötét barna szemek mély hatással voltak rám, engem pedig bosszantani kezdett ez a dolog.

-Bántott valaki? Addig élt akkor...

-Nem.

-Tettem valamit amit nem kellett volna?

Össze van zavarodva. Látom. Nem tudja, hogy megbánt.

Igen.
Nem volt szívem igent mondani. Minho önkéntelenül bánt, viszont nem tudom elviselni a vértől szivárgó szivkarcokat.

-Bocsáss meg. - suttogta lassan, az állam simogató hüvelykujja nyugtatni akart - Tudod, hogy szeretlek.

A levegő a tüdőmbe szorult. A szemem elkerekedett, de a szemem sarkát könnyek szúrták, amiket a világért sem akartam kiereszteni. Minho arca olyan gyengéd, aggódó, szeretetteljes volt, hogy a szívem sajdult bele. Ez a fiú tényleg azt hiszi Claire - t szereti.

-Te nem engem szeretsz. Te a külsőm szereted. - suttogtam rekedten - Te még mindig őt szereted. Nem azért szeretsz aki vagyok, hanem mert úgy nézek ki mint ő, igaz?

Minho szája tátva maradt, az ujjai erőtlenül estek le az államról.

X

Tovább szedtem a lábaim, de a fiú könnyűszerrel behozta a elmaradását és a karomba kapott. A mozdulat nem volt durva, ahogyan arra számítottam, Minho gyengéden megfogta a karom és maga felé fordított. A következő pillanatban a karjai már szó nélkül körülöttem voltak.

-Nyíl, kérlek.

Minho nagy szemekkel nézett, a karja a derekamon verve tábort. A kezem ökölbe szorult a mellkasán, ami düh és csalódottság miatt, ugyanez az érzés feszítette szét az én belsőmet is. Annyira akarok megbocsájtani, elfelejteni amit Newt mondott, az álmom és tényleg azt hinni, hogy a hollófekete hajú fiú valóban magamért szeret.

-Hogyan bizonyítsam be, hogy szereltek? - kérdezte óvatosan, előrehajolt szavakat szinte a fülembe suttogta

-Tudom, hogy nem akarod, ez történik, Minho. - mondtam csendesen -Folyton úgy néztek rám, mintha elvárnátok tőlem valamit, folyton elvártok valamit és ha nem úgy cselekszem akkor csalódtok. Folyton csalódtok.

X

Visszatértünk a táborba, az ajkam és az arcom lángolt, Minho ugyanis a mondat felében úgy döntött megcsókol. A csókunk viszont rövidéletű volt. Visszafogta magát, a homlokát az enyémnek támasztotta. Megént idilli volt a kép külső szemmel.

A táborba érve viszont a semmi fogadott. Sehol senki sem volt, a tűz el volt oltva, a felszerelés sehol.

- Itt meg mi történt?

Minho zavarodottan megrázta és hitetlenül nézett körül a helyen. Én ahhoz a sziklához mentem amelyiknél Hallgatag és Newt pihent. A szemem felcsillant a félszerelésem meglepetésemre megbújva gubbasztott a sziklák közé becsúszva.

-Itt hagytak volna?

-Miért tették volna? - kérdeztem vissza, a táskám a kezemben lógatva - Szerintem elfogták őket.

Minho szemöldöke hitetlenül felszökött, az izmos karjait összefonta. A kioltott tűz mellett állt, feltételeztem, mert szinte semmit sem láttam. Elővettem volna a táskából a zseblámpát, de rosszabb időkre tartogattam.

-Akkor mert nincsenek harcnak jelei. Megadták magukat olyan könnyen?

-Ha a horda túlerőben volt, nem tehettek mást. Sehol sem láttunk vért, szóval nem is öltek meg senkit.

-A felszerelést viszont elvitték. - szólalt meg Minho, a hangja kissé dühös volt, de nem hiszem, hogy miattam, inkább a történtek miatt.

-De nem a felszerelés kellett nekik. - tettem keresztbe a karom - Akkor megölnek mindenkit és simán elviszik ami van nekik. De ők nem erre mentek. Szerintem ők maguk kellettek nekik.

Ingerült lépéseket hallottam magam felé. Nagy kísértést éreztem felgyújtani a zseblámpát.

-Tehetünk még értük valamit, ugye?

Minho hangja olyan más volt. Aggódó? Tudom, az ő felelőssége a csoport, de egyben Newt is, akiről azt hittem utálják egymás, hiszen riválisok. Nem, Minho nem így gondolkodik, ő mindenkiért felelősséget vállalt.

-Igen, mint túszok bánnak velük, szóval ha eddig nem öltek meg senkit, akkor ez után sem fognak.

Hallottam, ahogyan Minho mélyen sóhajt. Nem is tudtam milyen közel áll hozzám, míg a lehellete nyoma elérte az arcom.

-Csak attól félek ellenséges horda, akik gyűlölik a Farkasokat. Már pedig ha meglátják Hallgatag jelét tudni fogják, hogy Farkas.

A hangom elfulóban volt. Nem akartam ezt, egek, nem akartam még a legjobb barátnőmet is halálos veszélybe sodorni. Aztán meg ott van Newt is, akiért folyton sajnálatot és együttérzést érzek, kedvelem, de nem tudok rá úgy gondolni, ahogyan Minhóra.

-Megmentjük őket, Minho? Képesek vagyunk rá? - tört ki belőlem a kérdés, a hangom patetikusan gyengének hallatszott

Karok öleltek át és én egy pillanatig teljesen elfelejtettem, hogy haragszom Minhóra, hogy fájdalmas mindkettőnknek amit csinálunk, hogy hiába próbálkozom, sohasem leszek Claire. A fejem a mellkasára fektettem és éreztem a kezét a hajamba és a derekamon.

-Ez nem kérdés, Nyíl.

Author's note: Bocsánat ha nem volt valami akciódús ez fejezet, de a következő, ígérem az lesz ;)