Thomas

A lelkem valamennyire megkönnyebbült amikor Claire, akarom mondani, Nyíl ellépett tőlem, Chuck faragását szorosan a kezében szorongatva. Láttam, hogy a könnyeit nehezen tartja vissza, ezért nem tartottam vissza amikor kissé ledöbbenve megköszönte és egy sötét épület felé igyekezett.

Minho nem túlzott, amikor ledöbbenve azt mondta: a lány már nem ugyanaz. A lány megszólalásig hasonlít Claire - re viszont nem emlékszik semmire sem. A másik dolog amit nem tartok valószínűnek: hogy a lány hazudik. Egy dolgot viszont egyből kizártam és nem tudok elfogadni nemleges választ: ez a lány Claire és akármit is mond, én nem tudom elhinni. Nem mintha kételkednék a lány őszinteségében, csak nem tudom miért nem emlékszik ránk. A VESZETT keze van a dologban, erre a nyakam merem tenni.

Egy pillanatnyi hamis boldogság járt át, amint a távozó lány alakját néztem, mintha nem is változott volna, a rókavörös tincsek pillangóként repültek utána és a lány egy szomorú délibábként suhant át az épületek között és én egy levegővétnyi ideig a Tisztáson éreztem magam, amint megkötözve kúsztam a földön, a vörös hajú lány halálba sétáló alakját nézve. Kivertem a lehangoló képet a fejemből és meggyőztem magam arról, hogy a lány nem fog újra ezzel szembe nézni. Én nem fogom hagyni és biztos vagyok benne, hogy Minho sem.

A sokkolt, pirosló arca, amikor Chuck-ról meséltem neki, még mindig a szemem előtt volt. Úgy éreztem, könnyítettem a saját lelkiismeretemen, ez volt a legkevesebb amit Chuckért és az emlékéért. Emlékszem, amikor a kisfiú a tábor tűz mellett a bábut faragta és azt mondta a nővérének fogja adni, aztán amint remegve arra kér, hogy adjam oda a babut ha találkozom Claire - nek, ami valamilyen módon meghökkentett, hogy Chuck teljesen biztos volt abban, hogy a nővére életben van és hogy én megtalálom.

A lépéseim megszaporázva eljutottam a betegeknek fenntartott házba, ahová remélhetőleg a szőke táborba való lány vitte Newt-ot. Kellemes meglepetés volt, elismerem, amikor a lány egyetlen szóra segített nekem vonszolni a barátom. A lány arca közvetlen és segítőkész volt, habár egy szót sem szólt. Nyíl is jóban lehet vele, de hát lerí róla, hogy jó ember. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de vannak itt a menekült táborban jó emberek is, nem így mint a vezér, aki Minho lemondása szerint az instant gyűlölet szent mintaképe. Ezt én magam is alátámasztom, hiszen nem bírtam erős pillantás nélkül, amikor a reggel az itt tartózkodásunk feltételeit sorolta.

Az ágyon Newt feküdt és erőtlenül pislogott. A lány kissé téblábolva álldogált a fiú ágya mellett. A keze a kiengedett hajával játszadozott. A lány szemei Newt-on voltak, kíváncsian fürkészte minden porcikáját. Volt valami gyerekes és vicces, ahogyan fürkészte, mintha most látott volna először más emberi lényt. Aztán eszembe jutott, hogy talán igaz is, ők valóban úgy kezelnek, mint valami más fajt.
A tekintetünk találkozott és a lány zavarodottan megrázta a fejét, elpirult, mert rajtakaptam, amint Newt-ot bámulja. Együttérzés járt át és a fejem biztatóan megráztam, jelezve, hogy a számon lakat van.

-Tőlem egy szót sem hall. - mondtam határozottan és meggyőzően néztem a lányra, aki bólintott

A lány tekintete mohón visszaszökött a saját fájdalmával foglalkozó Newt-ra, aztán vissza rám.

-Köszönöm a segítséget.

A szőke lány mosolyogva bólintott. A figyelmem megragadta a tény, a lány masszív tartózkodása, egy szót sem szólt hozzánk, mióta ide érkeztünk, segíteni cipekedni pedig szó nélkül jött.

-Te nem beszélsz sokat. - jegyeztem meg mosolyogva

-Mert néma, azért. - szólalt meg egy hang a hátam mögött

Meg sem kellett fordulnom, máris tudtam miféle ember mondhatott ilyesmit. A szavak és hangsúly amivel mondta hasonlított édes lével álcázott méreghez. Megfordultam és szembe találtam magam egy velem egy magasságú fiúval, a fiú fekete alakja, sötét csuklya szerűség a fején, a lényéből áradó sötétség és morbidság visszataszított, hátrább kellett tennem pár lépést. Lehet, hogy csak halucináltam, de a fiúnak vér és halál szaga volt.

-A nevem Kaszás. - mondta a fiú és kezet nyújtott nekem

A fiú abnormálisan hideg és száraz keze a VESZETT-nél dolgozó szakemberek rideg lényére és kimért mozdulatú kezére emlékeztetett.

-Thomas vagyok.

A fiú arcán sötét grimasz jelent meg, amint érdektelenül elfordult tőlem, közömbösen Newt -ra nézve.

-Nézzük csak mi van itt.

Newt

Claire halott.
Ezt tudtam, ezzel tisztában voltam, noha soha sem tudtam elfogadni vagy megbocsájtani. De nem gondoltam volna, hogy viszont látni ennyire gyötrő lesz. Sőt, még arra sem számítottam, hogy valaha viszont fogom látni. Érdekes, mi? Nekem senki sem szólt, hogy Claire él.
Amikor felnéztem, ki akar segíteni Thomasnak, a tekintetem a vörös hajú lányra ragadt. A lélegzetem elakadt, az agyam leblokkolt, engem szavak nélkül hagyva. Aztán megkönnyebbülés és boldogság öntött el, a számon kiszaladt a lány neve. És akkor jött az élet sokadik számú pofonja. A lány hidegen rám nézett és ott hagyott. Az arca szomorú és zavarodott volt, de az a merev távolságtartás volt ami leginkább nyakon ragadt és fojtogatni kezdett.

Thomas addig nem említette, hogy a lány akit szeretek már nincs többé. Nem csoda, az Útvesztőben is utolsónak tudtam meg hármunk közül. A lány akiért bármit megtettem volna, átnéz rajtam és Thomason és Minhón. Minhón is.

-Te szeretsz engem?

-A barátom vagy Newt, persze hogy szeretlek.

Egy leheletnyi elégtételt éreztem, már nem is számít mi történt az Útvesztőben, Claire úgysem emlékezik semmire.

-Minhót is szereted?

-Igen.

Minho is nullláról kezdi, ahogyan sajnos én is. Talán fairebb játszma lesz a lány szívéért.

A Thomas és egy idegen lány a beteg házba hoztak, hogy összetákoljanak kisebb nagyobb sikerrel. Bekötötték a bal lábam, mert azt hitték megsérültem, azért sántítok. Claire ezerszer jobban csinált volna. Ez inkább belső fájdalom, nem külső, ezt nem lehet meggyógyitani. A fura és ellenséges alakok, akik bekötötték a lábam nem sokkal többet tettek értem, azt mondván, hogy más külső sérülésem nincs. A belső nekik úgysem számít. Ágyba fekvésre intettek. Persze nem voltam a helyzet magaslatán, úgyhogy nem is próbáltam ellenkezni.

Egyszer csak lépések hangját hallottam. Felnéztem és a gondolataim uraló vörös hajú lány állt előttem. A tekintete fáradtan futott végig rajtam, de szót sem szólt, csak a szobában lévő asztalhoz ment. A dobozban kutatott után. A tekintetem minden porcikáját bemérte és teljesen beszívódott a tudatomba, hogy Claire - t nézem.
A szívem önkéntelenül is jobban kezdett verni, amikor a lány váratlanul sóhajtott és a fejét át ágyam irányába fordította. A kék szemek őszintén meredtek rám, de volt az a hideg, már-már szigorú tartózkodás az arcán, ami erősen kötötte az orromra, emlékeztetve, hogy idegen vagyok számára.

Néhány percig senki sem szólt, csak egymást néztük. Minden pillanat egyre nehezebb és nehezebb lett, legszívesebben felálltam volna és a lányhoz sétáltam volna, szorosan magamhoz szorítva őt.

-Tudom, azért szólítottál Claire - nek, mert azt hiszed az a lány vagyok. - mondta komolyan, a hangja egy lélegzetnyi remegést fojtott vissza - Tévedsz.

Az arcom lángolni kezdett a szomorúság és csalódottság miatt, de valamilyen szinten a düh és bosszúvágy kavarta fel a gyomrom, az érzelmek majd szétvetettek a VESZETT iránt. A VESZETT keze van a dologban, gyűlölöm őket, meddig akarják még keseríteni az életünk? Soha sem lesz vége, azt hiszem. A tekintetem megtalálta a lány világos kék, tiszta szemeit, majd a halovány rózsaszín ajkára csúszott. Ugye nem ért még hozzá Minho?

A számat valami válaszra nyitottam, de semmi értelmeset sem tudtam mondani, a szavak a torkomon akadtak, a lány bizonyára most bolondnak néz. Egy részem kíváncsi volt, hogy találkozott-e már Minhóval, hogy ostromolni kezdte-e a lányt a szerelmével.

-De nem segíthetek. Én csak Nyíl vagyok, a vezér húga. Ez vagyok én, nem akire gondolsz.

És azzal kivett valamit a dobozból és tétován megfordult, az ajtó felé vette az irányt. Nem bírtam ki hogy ne szóljak a lány után, abban reménykedve, hogy visszafordul és a nyakamba borul.

-Szeretlek, Claire. - mondtam csak annyira hangosan, hogy a lány hallja

A látásom homályos lett, de annyit még láttam, hogy a lány vissza sem nézett, kisétált a beteg házból.
Talán jobb lett volna ha el sem érek idáig, az Útvesztő talán jobb sír lett volna.

Minho

A szegényes kaja fölül néztem fel, a körülöttem nyüzsgő túlélő táborlakók és néhány Tisztárs keltette zaj vett körül. Claire vagyis Nyíl a csarnok másik végén ült, de néha azért rá tudtam látni mit csinál a lány. A mellett az idegesítő, kotnyeles vezér mellett, aki néha elkapta a vágyakozó pillantásaim, amiket Nyílra vetettem. Gyűlölöm ezt a fiút és ahogyan bánik velünk.

-El kell mennünk majd innen. - mondta csendesen Thomas, aki mellettem evett

-Tudom.

A torkomban keserű gombóc lett, nem akartam beszélni erről, hogy itt kell hagynunk ezt a pokoli helyet és benne a lányt akit szeretek. Akármennyire is fáj, tisztában vagyok a ténnyel, hogy nem vihetjük magunkkal Claire-t, ha elmegyünk. Pedig hamarosan el kell mennünk, nincs sok időnk a Menedékhez jutni és mivel lövésünk sincs hol van, nincs vesztegetni való időnk. Sok jelenete lejátszódott már a fejemben, de rájöttem olyan megoldást kell találni, ami a csapat érdekét is szolgálja, a vezér vagyok, nincs idő az önkényes vágyaimra.Több ötlet is megfordult a fejemben. 1) elküldöm a többieket, én itt maradok Claire - rel és meggyőzöm, hogy bízzon bennem, aztán vele együtt utánuk indulunk 2) elrabolom Claire - t és magunkkal rángatom, mondjuk így sok időt megspórolnék, de a lány megutálna.

-Neked is jönnöd kell, ugye tudod? - szakította félbe a gondolatmenetem Thomas

-Nem akarom ott hagyni Claire-t. - mondtam és a kezem fáradtan a homlokomra tapasztottam

Thomas empatikusan nézett rám, de csak csóválta a fejét.

-Bárcsak lenne valami mód. - mondtam csendesebben - Én nem akarok önző vezér lenni, de nem akarom hagyni mégegyszer kicsúszni a kezem közül.

A fiú mellettem bólintott és helyeselt. Magamon kezdtem érezni mások tekintetét, bosszantott. Kissé Thomas felé hajoltam:

-Menjünk egy csendesebb helyre.

-Nekem sem tetszik ez.- válaszolta gyorsan Thomas

A börtön szerű alvóhelyünk felé sétáltunk. A csend, nyugalom és a hallgatag sötétség vett körbe.

-Vörös azt hiszi addig fog itt tartani minket, amíg a VESZETT nem fog jönni. - jelentette ki undorral és ítélettel a hangjában - Nem is tudja mekkorát téved. Senki sem jön majd és pofára fog esni.

-Azt nem várhatjuk meg. - vágtam rá gyorsan - Három hetünk van, de őszintén szólva nem tudom merre induljunk.

Sóhajtottam és Thomas képéből azt olvastam ki, hogy ő is ennyire reménytelennek látja a helyzetet. A fiú fanyarul maga elé nézett.

-Meg ott van a B csoport is. - mondta elkalanozott tekintettel

-Mi? - kérdeztem gyorsan, a szó ismerősen csengett, de nem tudtam hova tenni

-Aris beszélt róla. - vonta meg a vállát a fiú - Velünk párhuzamos csoport, ugyanaz a feladatuk mint nekünk.

-A kölyök sokat tud, még jó, hogy magunkkal cibáltuk.

Thomas megvonta a vállát és erősen gondolkodott. Egy kis csend lett, a közeli csarnok zaja és fénye elért hozzánk.

-Tartalékokat kell gyűjtenünk. - jelentettem ki már-már parancsként

Thomas úgy tűnt, nem is hallott meg. Suttogóra fogta a hangját:

-Te is hallottad ezt?

A fülem nesz ütötte meg, a közeli épület mögül jött. Az épület közelébe settenkedtem.

-Gyere ki vagy lövök!

Thomas felhúzott szemöldökökkel nézett rám, mindketten tudtuk, hogy nincs fegyverem, de kíváncsi voltam a hallgatózó mennyire naiv.
Egy pillanat múlva, egy lány alak bújt elő és szégyenkezve lehajtotta a fejét, hosszú szőke haja a szemébe lógott, majdnem teljesen eltakarva az arcát. Thomas arca megenyhült és felderült. A lány kissé meghúzta magát.

-Nem kell félned, csak viccelt.

Thomas a lányhoz lépett és rá mosolygott. A lány kiseperte az arcát rejtő szőke tincseket, közben pedig bizalmatlan pillantásokat vetett rám. Keresztbe tettem a karom a mellkasomon.

-Mit csináljunk vele ha beszélni fog?

A lány vadul rázta a fejét, Thomas pedig békítően felemelte a kezét.

-Nem fog, néma. - mondta szomorúsággal a hangjában -Amúgy meg bízhatunk benne, Claire barátja.

Kicsit más fénnyel kezdtem nézni a sovány, szőke hajú lányt, majdnem elismeréssel és irigységgel, hogy Claire barátja, hogy fontos neki.

-Remélem tud segíteni nekünk, mert ezek alapján Claire - t nem tudja majd 'rábeszélni'.

X

A beteg ház felé csatangoltam,
semmi különösebb szándékkal, pedig mondhatni benézhetnék New-hoz, de most nem érzem úgy hogy feltétlenül a szemébe akarok nézni.
Csak a fejem akartam kiszellőztetni a Claire - rel telített gondolataimtól. Lépések hangja csapta meg a fülem, mit ad a szerencse, pont a lelki zűrzavarom forrása sétál velem szembe.

Claire megtorpant és sejtettem, hogy az agyában megfordul a gondolat, hogy sarkon forduljon és itt hagyjon a zavarommal. Végül úgy döntött, nem szól hozzám és tovább folytatja az útját, engem elkerülve. Nem bírtam ki a gondolatot, hogy elsuhanjon mellőlem. Felé fordultam és ő érezve, hogy tenni akarok valamit, megállt. Nagy levegőt vettem, a bocsánat kérés sohasem volt az erősségem, nem sok embertől kértem valaha is bocsánatot, de azok egyike volt Claire.

-Szeretnék bocsánatot kérni. - mondtam, közben mélyen a lány szemébe nézve - Nem akartam olyat tenni, amivel...

A lány gyengéd hangja félbeszakitott, pár lépést téve felém. A szívem fájdalmasan vert, a lány finom alakja felém közeledett.

- Én sem, fogalmam sem volt, hogy ennyit jelentett neked. - mondta csendesen, a hangja egy megbánó és szomorú volt

Az arca szomorú szép volt, mint az utolsó napjainkban a pokolban. Magamhoz akartam szorítani és megmutatni mennyire fontos még mindig.

-Még most is. - válaszoltam kisvártatva, a lány arca megenyhült

Azt akarom, hogy bízzon bennem. Lehet, hogy csak a VESZETT egyik bábujának tart, de én be fogom bizonyítani, hogy több vagyok annál aminek gondol és ami fontosabb, újra el akarom nyerni a szerelmét.

-Kezdjük tiszta lappal, jó? - javasoltam, egy vidámabb mosolyt szinlelve, belül viszont a szívkarcokból szivárgott a vér

-Jó.

Meglepődéssel konstatáltam, hogy gondolkodás nélkül rávágta, ez elég biztatónak tűnt. Közelebb léptem hozzá, míg néhány lépésre álltam csak, figyeltem nehogy olyat tegyek amivel kényelmetlen helyzetbe hozom, még próbálkozom a bizalom dologgal.

-A nevem Minho.

Kinyújtottam neki a kezem, a lány pedig cseppet habozott hogy elfogadja.

-Én Nyíl vagyok.

Szóval mostantól a gondoltaimban is így kellesz hivnon őt? Nyíl? Olyan ridegnek tűnik ez a név, messze nem olyan édes, mint Claire neve. Mégis ki adta neki ezt a nevet, a vezér?

A keze a kezemből finoman és lassan kicsúszott, a lány visszahúzta a kezét egy ferde kis mosollyal. Szörnyű és mégis bizsergető volt a keze kezemben és az lassú és kimértség amivel kihúzta az ujjait az enyéim közül. A markomban akartam tartani a törékeny hófehér kezét, ami a legtisztább és legtörékenyebb dolog amit valaha a durva, pusztító kezeim foghattak.

A lány világos kék szemébe néztem, ami a sötétben másabb árnyalatot kapott. Az arca teljesen nyugodt, habár kíváncsian néz rám, az arcom, a reakcióm tanulmányozva. Az ajkai eltávolodva egymástól mintha csak arra várnának, hogy megszerezzem őket magamnak. Ez fájó, de mégis kellemesen bizsergető érzést szór végig a testemen, egy fajta kellemes és gyerekes várakozást, hogy harcoljak, vágyjak és várjak a lány édes ajkaira és csilingelő nevetésére. Egy bátorító mosolyt küldtem a lánynak, magamnak is lelki támaszt nyújtva.

- Tudom, most minden zavaros, de még fog oldódni. - mondtam, már már suttogva - Egy kis bizalom, ennyi amit kérek.

A kezem gyengéden hozzáért a karjához és hatalmas kő esett le a szívemről, amikor nem visszakozott az érintésemtől. A szeme kételkedően a merész ujjaimra pillantott, de nem láttam undort az arcán. Egy arasznyit előre léptem és bosszankodtam, hogy a sötét miatt nem látom elpirult-e. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, amikor a lány is egy kicsit közelebb lépett hozzám. Az arcán látszik, hogy zavarba hoztam, ez valamilyen szinten elégtételt adott nekem, még mindig el tudom érni, hogy elpiruljon, habár ez cseppet sem fair, hiszen ő a puszta jelenlétével is mérhetetlen hatást gyakorol rám. A lány ajkán egy halványan mosoly bújt meg, a halomnyi bizalmatlanság mellett.

-A bizalomért meg kell dolgozni. - mondta határozottan, de volt egy kis nyilvánvaló humor a hangjában - Biztos meg akarsz dolgozni érte?

-Nem tudsz olyat mondani amit ne tennék meg. - vágtam rá gyorsan, remélve, hogy elűzöm a lány minden kétségét

Claire nevetett, mert azt hitte blöffölök, de nem is tudta, hogy én valóban nem kérdeznék semmit és az életem adnám érte, még ha nem is tudja ki vagyok. Gondoltam azt mondom: szeretlek, de úgy éreztem eleget taposott már a szívembe, habár ő nem sejti.

Author's note: úgy látszik csak fiú szemszögek jöttek most össze :)) Vörös kivételesen semmit sem csinált, hogy ne utáljátok, de majd majd következő részben :)) haha no spoiler