Minho

Senki sem maradt a központban meghalni, nem, mi mindannyian úgy döntöttünk kint akarunk meghalni. Bölcs döntés, nem?
Az Aris kölyköt is magunkkal hoztuk, mert hát, úgy tűnik egy csónakban evezünk.

A portálon átérve sivatagba érkeztünk. A nap karmazsin vörösen égett, a napsugarak szó szerint szurkálták a bőröm. Még csak nincs is ereje teljében, mégis ennyire éget. Hogy fogunk így nappal közlekedni ha ropogósra sülünk? A pólóm ujját kicsit lejjebb húztam, hátha többet fed így a bőrömből.

A táj előttünk maga volt az apokaliptikus gyönyörűség. Homok dűnék púposodtak mindenhol, egyik oldaluk csillogó sárga, a másik pedig kövér árnyékot vetett. A távolban szürke szín keveredett a vörös árnyalattal, építmények vagy talán hegyek lehetnek ott. Az ég tiszta és felhőtlen, a hátunk mögött már kezdett is sötétkékké változni. Az egészet a lemenő nap fénye töltött be, mint valami utolsó kiegészítőelem a tökéletes apokaliptikus portréhoz. A nap vörös színt szórt mindenhova, mintha vérbe mártana mindent: a homokot, az eget, a távoli hegyek szürkéjét. Mindegyik vérben tocsog. A VESZETT már megént a halálba akar minket küldeni, előbb viszont elküld, hogy látogassuk meg a poklot.

-Mindig is tudtam, hogy te, Minho a pokolra fogsz jutni. - mondta Newt, egy mosolyszerűség nyugodott az arcán - De rólam nem volt szó.

Nem tehettem mást mint elmosolyodni. Newt-tal hadilábon áll a barátságunk, inkább értékelem, hogy kis tapaszokkal próbálja meggyógyitani a sántító barátságunk. Rossz hasonlat?

-Magammal hoztalak, hogy meg ne haragudj. - mondtam magabiztos mosollyal

Newt félmosollyal az arcán rázta a fejét. Thomas elrugott egy kisebb követ a homokban.

-És most? - kérdezte Thomas

-Megkeressük azt a Menedéket. - válaszoltam, a válasz túl nyilvánvaló volt, hogy megússzák a szarkazmust

Thomas most az egyszer nem igazán értékelte a humorom, csak húzta a száját és a karmazsin tájat bámulta. Biztos voltam benne, hogy ő is a vért fedezi fel benne.

-És az merre van? - kérdezte az egyik Tisztárs

-Úgy nézek ki, mint aki tudja?

A Tisztársak felé fordultam, akik beijedt arcokkal meredtek rám. Egy lenéző véleményem lett a kis gyávákról. Nem arról van szó, hogy nincs biztosítva minden körülmény, hogy az ember remegjen a félelemtől, csak az teljesen nem mindegy, hogy kimutatja-e. Ott van például Thomas, aki szintén annyira bizonytalan a jövővel kapcsolatban, de mégis veszi a fáradtságot, hogy leplezze. És én? Hogy félek -e? Én már a központban is mondtam: Én nem félek Perzseltföldtől.

-És akkor mihez kezdünk?

-Elindulunk. - mondtam és a szürke táj felé mutattam - Arra.

Arra kezdtem menni a többiek pedig követtek. Magamban próbáltam felmérni a helyzetünk és rájöttem, hogy vajmi kevés esélyünk van a túlélésre. Lássuk csak: kajánk/vizünk nincs, búvóhelyt sem találunk egy könnyen és fegyver is hiányzik. Szóval jól megmondva picit talán lehet hogy meg fogunk halni. De csak talán.

Thomas mellettem haladt és a szemem sarkából láttam, hogy futó pillantásokat küld.

-Gőzöd sincs merre kell menni, mi? - kérdezte halkan, nehogy a többiek felfigyeljenek a kis eszmecserénkre

-Mégis honnan tudhatnám, bökött? - kérdeztem kertelés nélkül - Tudom, hogy mert Minho vagyok azt hiszed nekem minden lehetséges, de most az egyszer pofára kell esned.

Lássuk be, azért sok mindenre nem vagyok és nem voltam képes. Képes voltam túlélni egy éjszakát az Útvesztőben, sikerült megfejtenem a kódot, sikerült kijuttatnom a társaságot az Útvesztőből. De Claire - t megmenteni nem tudtam. Keserű szájízzel jutott eszembe a vörös hajú lány. Az önvád újra kopogtatott az ajtómon, én pedig egy pillanatra meg is feledkeztem arról, hogy a nap égeti a csuklóm. Thomas megént felém fordult és felhúzta a szemöldökét.

-És akkor miért megyünk erre?

Megvontam a vállam és újra felvettem a sztoikus arcom.

-Szimpatikus nekem az a hegy. - mondtam a lehető legkomolyabban

Thomas kínjában kezdett röhögni. Én a helyedben nem röhögnék, igen, ennyire siralmas a helyzetünk.

-Nekem sincs jött ötletem. - tört ki belőle az őszinteség

-Pedig azt hittem, hogy neked a kisujjadban van Perzseltföld térképe. - jegyeztem meg rosszmájúan

-Mintha lehetne ezen a helyen térképet vezetni. - sóhajtott Thomas és elkapta a pillantásom

-Ki tudja? - vágtam vissza a szokásos szarkazmus lövedékemmel  - Lehet látunk egy "Erre van a Menedék " feliratú táblát.

Thomas hülyén röhögött és én tényleg úgy éreztem, hogy csak mi ketten vagyunk annyira eszementek, hogy ilyenkor is viccelődjünk. Egy kezet éreztem a vállamon, megfordultam és Newt-tal néztem szembe.

-Nem akarok ünneprontó lenni, de az ott mi? - kérdezte óvatosan Newt

Követtem a tekintetét és egy velős káromkodás hagyta el a számat. Nyafogtam, hogy milyen rossz nekünk? Hát most már rosszabb. A távolban sűrű felhők fodrozódtak és repitették magukból az istennyilát.

-Azt hiszem kaptunk egy kis motivációt. - mondtam, mire Newt kicsit sem értékelve a viccem nézett rám.

X

A megszaporázott tempóból gyorsan futás lett. A vihar gyorsabban haladt, mint azt gondoltam. Annyira siettünk, hogy szerintem teljesen letértünk az eredeti útvonalról, már nem a hegyek felé haladtunk, hanem délebbre. Habár ezt csak megsaccoltam, mert annyira elsötétült az ég és lett egy gyengébb homokvihar, hogy alig lehetett valamit látni. A csapatunk elején voltam és csak az orrom után mentem.

A villámok a sarkunban voltak, minket futásra kényszerítve. Úgy éreztem magam, mint amikor a Siratók ellen menekültünk. Mégis, most furcsa egy elem ellen küzdeni és nem egy gép ellen. Az Útvesztőben nem kellett ilyesmikre ügyelnünk, de most ezek is az életünkre törnek.

Én futottam elől, Thomas a sarkamban, Newt pedig eléggé lemaradva. Nem csoda, látszik ki volt igazán Futár. A villámok vészesen közeledtek és előttem világossá vált, hogy ha nem találunk valami óvó helyet perceken belül, hát bizony, hogy ropogósra fogunk sülni. Aztán megpillantottam épületek körvonalát és reménykedni kezdtem, hogy mégiscsak megcsináljuk. Már majdnem ott voltunk amikor egy orditás hangját hallottam. Azt tettem amit a vihar kezdetekor megfogadtam, hogy nem teszek. Megfordultam és hátrafutottam.

-Thomas vidd őket az épülethez!

A fiú bizonyára bólintott, de én nem láttam a villanások közepette. Newt-ot majdnem elcsapta a villám. A fiú a földön feküdt és jajgatott, felrángattam és a kezét a vállamra helyeztem. Elkezdtünk bicegni az óvó épület felé. A villámokban. Jó nagy örültségnek tűnhet, mert az is. De én hamarabb rohantam Newt-ért, minthogy mérlegeltem volna. Néha csak dísznek van a fejem.

Szerencsére sikerült és mi is elértünk az épülethez. Sötét volt bennt és csak a villámok fénye volt a zseblámpánk. A falhoz döntöttem a reszkető, kimerült Newt-ot. A fiú behúnyva tartotta a szemét, talán nem is fogja tudni ki ment érte. Már nem is számít, nem azért tettem, hogy dicsekedjek. Habár Newt-tal hadilábon áll a barátságunk, nem akarom elveszteni ezt a bököttet. Ne menjünk át érzelgősbe. A Tisztársak mindig összetartanak.

A Tisztársak aki megcsinálták a földön vagy a falnak támaszkodva lihegtek, majdnem megpusztultak a fáradtságtól. Ahogy én láttam nagyjából mindenki megvan, talán egy-két bökött hagyta ott a fogát. Én nem voltam annyira kimerült és Thomas sem. A válasz egyszerű: mi már megszoktuk, hogy az életünkért rohanjunk.

Amikor már éppen fel akartam lélegezni és egy megjegyzést tenni a többiekre, amikor Thomas felkiáltott. Nem értettem mi van amíg meg nem láttam alakokat a sötétből kibontakozni.

Körbe vettek mindket.

X

Legalább emberek azok akik elfogtak minket. Ezt onnan tudom, hogy kihallgattam nehányuk beszélgetését és értelmesnek tűnt. Hátha tudunk velük tárgyalni. Jobb mintha Buggyantak lennének, de ez az egyetlen dolog amivel vigasztalhatom magam. Megkötözték kezünk és bekötötték a szemünk. Mintha érne valamit a szembekötés. Néhány percig senki sem szólt. Nem mert szólni.

-Ki a vezér közületek? - kérdezte egy hang követelően

-Én vagyok. - szólaltam fel

-Jössz tárgyalni a vezérrel.

Ez nem kérdés volt, ez kijelentés. Nem kérdéses, hogy megye-e tárgyalni a vezérükkel, amennyiben sikerült meggyőzni, hogy engedjen el minket.

-Persze, megyek traccsolni, csak nem hiszem, hogy ezzel a szememen odatalálok. - mondtam magabiztos mosollyal

Szinte hallottam Thomast, amint magában átkozza a nagy számat, hiszen most nem csak az én, hanem az ő életük is a tét. Valami fém csúszását hallottam, majd valaki durván megragadja a trikóm és felrángat.

-Semmi baj, majd én elvezetlek. - morogta a hang, én pedig biztos voltam, hogy az alak képén teljes utálat van

Az alak nem elvezetett, hanem el lökdösött odáig. Leültetett egy székre és aztán minden elcsendesedett körülöttem, így arra gondoltam, hogy ott hagyott. Kezdtem felállni, de kiderült a fiú ide kötözött. Élelmes, az már igaz.

-Úgy sem sikerül felállnod. Azokat a húrkokat én kötöttem. - szólt egy lágy hang

Egy lány hangja. A szívem önkéntelenül is jobban kezdett verni. Megráztam a fejem és szigorúan lecsitítottam magam, még nem vagyok túl Claire - en, nem kell egy ismeretlen csajnak csapni a szelet.

-Mellesleg, nagy bolondság volt behatolnotok a területünkre.

-Csak véletlen volt, rejteket keresünk a vihar ellen. - vágtam rá gyorsan

-És ezt most higgyem is el, ugye? - kérdezte dühödten

-Úgy kellene.

Lépések hangját hallottam a kövön, a lány bizonyára felém jön.

-Hogyhogy te vagy a vezér? Túl nagy szád van. - jegyezte meg a lány, a hangja szavakként egyre közelebbről szólt

Szóval nagy a szám? Hát, mit mondjak? Való igaz.

-Én is ugyanezt kérdezhetném. - kontráztam kissé túl provokáló hangnemen - Milyen hely az, ahol egy csaj a főnök?

Egy fél percnyi szünet.

-Tisztában vagy vele, hogy az életeddel játszol, ugye? - kérdezte, a hangnem amivel mondta azt sejtette, hogy nem érti a viccet

A hang most már néhány lépésnyire tőlem hallatszott. A lány megállhatott a székem előtt.
Annyira természetesnek érzem vitázni ezzel a lánnyal, hogy az már majdnem megrémit. Látni akarom, a sötétségben ez csak egy arctalan hívogatás.

-Mi lenne ha szemtől szembe játszanánk?

A lány hümmöggött.

-Arra céloztam, hogy levehetnéd ezt a kendőt. - mondtam, mire a lányból egy kissé bosszús fújást váltott ki

-Nem bánom, de akkor a kötést a szádra rakom, az túl sokat jár. - mondta komoly hangsúllyal - Így megfelel?

Egy gúnymosoly lett az arcomon és megént enni kezdett az a kérdés, hogy miért érzem ennyire jól magam ezzel a lánnyal. Miért jönnek annyira természetesen és szinte magától a szavak? Utoljára akkor éreztem így, amikor Claire-rel csipkelődtünk. Az emlékem a lányról megént lyukat vájt a szívembe, egy túlságosan mély árkot hagyva.

Éreztem, hogy a lány lassan eloldozza a szemkötést és én egyre többet látok. A keze a homlokom bőréhez súrulódott.

Aztán a kötés lehullott. A szemem hozzászokott a félhomályhoz, a lámpák halovány fényéhez, a tárgyak körvonalához.
A szívem kis híján megállt.

Ismertem a lányt. Ó, hogy még mennyire ismertem. Claire állt előttem. Az a megtéveszthetetlen égszínkék szempár, a fehér porcelán bőr, a rókavörös haj.
A mellkasomban valami leláncolt felszabadult, a szivem majdnem kiugrott a helyéről és nem bírtam ki, a számon kiszaladt:

-Claire?!

A kötést megfeszítve előre akartam dőlni, de az iszonyú erősen tartott vissza. Az egész testem remegett és lázban volt, a homlokom, ahol a kezét éreztem sütött. Egy remegő sóhajt engedtem ki.

-Claire, te élsz! - szaladt ki a számon

Claire hátrahőkölt és úgy nézett rám, mintha két fejem lenne. Nem hazudik, azt a vak is látja. A szívembe mintha villám csapott volna. A hirtelen örömből keserű méreg lett és nekem mintha kitépték volna a szívem a mellkasomból és kifacsarták volna. A kezem görcsösen ökölbe szorult.

-Sajnálom de nem tudom miről beszélsz. Én nem ismerek Claire nevezetűt. - mondta gyorsan és bizalmatlansággal teli szemekkel méregetett

- Nem emlékszel rám? - kérdeztem a keserűség fojtogatott és újra meg újra végigjátszottam a fejemben a Claire-ről alkotott képem

A lány megszólalásig hasonlít Claire - re. A kép egy és ugyanaz, a bökkenő, hogy nem ugyanúgy néz rám a két Claire. Ez a Claire nem tudja ki vagyok, nem emlékszik rám. Nem emlékszik mennyit csipkelődtünk, hogy egyszer befontam a haját, hogy csókolóztunk, hogy a karjaimban aludt el. Hogy szerettem és ő is szeretett engem. Már semmi sincs ebből, olyan mintha nem is történt volna meg, csak egy álom lett volna. Úgy tűnik üvegkastélyt építettünk és akkor nem törődtünk azzal, hogy ha összeomlik a szilánkokkal mindketten megvágjuk magunk.

-Nem tudom ki vagy. - mondta határozottan, nekem pedig ez olyan volt mint még egy pofon

Ordítani, törni, sírni volt kedvem. Feltépni ezeket a kötelékeket és magamhoz ölelni Claire - t és nem engedni el soha.

A torkom keserű gombóc. A szomorúság majd' szétfeszíti a mellkasom.

Claire egy karnyújtásnyira van tőlem. Csak a szomorú, hogy én hiába fogok felé nyúlni, ő nem fogja ugyanezt tenni.

Nyíl

A megkötözött fiú lehajtotta a fejét. Nem akartam mutatni, de a fekete hajú fiú nagyon összezavart. Az elején még sztoikus és nagyszájú volt, most meg hogy meglátott egyszerűen megtört és más néven kezdett szólítani. A tárgyaló apró ablakján keresztül beszűrődött egy villám fénye, megvilágítva az egész állott levegőjű helységet. A lámpák fénye miatt furcsa érzés töltött el ahogyan azt aztán fiút néztem. Megráztam a fejem. Ez a fiú csak a meg akar teveszteni, összezavarni. Nem szabad hinnem neki.

-Ha ez egy taktika, hogy összezavarj és elengedjelek titeket, akkor közlöm, hogy nem fog sikerülni. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon

A fiú úgy nézett rám, mint aki a tekintetével felfalna, vagy nekem ugrana. Nem ijedtem meg, szó se róla, csak konstatáltam, hogy a fiú ereje teljében van és erősen feszíti a kötelékeit. A mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, az arca valamiféle düh és csalódottság nyomait viselte. Ráncolta a szemöldökét és rám emelte a sötét barna szemeit. Egy pillantra visszakacsintott a szemében az a leheletnyi remény, amikor elhúztam a kötést a szeméről.

-Nem, nem az. - mondta csendesen - Nem eltéríteni akarlak.

Sóhajtottam, de nem teljesen hittem neki. Néhány lépést hátra tettem és az asztalnak támaszkodtam. Egy fél pillanatig csak egymást néztük. Én a fiút, ő engem. A mély barna szemei feneketlen érzelem kavalkádnak tűntek, úgy néztek rám, mint akik várnak valamit. Nem bírtam sokáig állni a tekintetét. Az ajkamba haraptam és összeszedtem a fejemben mit akarok mondani. Még sohasem volt ilyen, hogy Vörös távollétében nekem vezért kell játszani és vállatást levezetni. Amikor már éppen szóra nyitottam a szám, az ajtó kinyilt és Vörös lépett be rajta. Még nem kellett volna ilyen hamar visszaérkezniük, de mégis örültem, hogy épségben megjöttek. A nyakába ugrottam volna ha nem lett volna itt a fogoly fiú is.

-Gondot okozott? Miért kezdted el kihallgatni nélkülem, Nyíl? - kérdezte homlokráncolva, a hangja kissé dorgaló volt, de tudom, hogy csak azért mert aggódik miattam

-Nem tudtam, hogy mikor jössz. - válaszoltam

Nem tudtam visszajössz-e, akartam mondani. Vörös vezér arca egy pillanat alatt visszatért, amint a fogoly fiúra pillantott.

-Remélem Nyíl megpuhitott, mert velem nem lesz könnyű dolgod.

A fekete hajú fiú arca is megváltozott, összeszedte magát és a vonásai határozottak és .magabiztosak lettek.

-Mi a neved?

-A tied?

-Itt én kérdezek ha nem tűnt volna fel. - mondta szigorúan Vörös - Szép kis csapatot szakitottál a nyakunkba. Honnan jössztök?

-Ahonnan te nem.

Vörös kezdte elveszteni a türelmét, a másik fiú pedig továbbra is bosszantani akarta. A lekötözött fiú barna szeme egy pillanatra felém kacsintott, mintha megént várna tőlem valamit. Vörös már éppen felemelte a kezét, hogy lekeverjen neki amikor megszólaltam.

-Azt mondta ő és a hordája a vihar elől menekültek a raktárba.

Vörös dühösen fújt és farkasszemet nézett a másik fiúval.

-Úgy látom más módszerek kellenek. - mondta és egy pillantra megszakította a szemkontaktust a fiúval és a ládájához ment - Majd a véred beszél helyetted.

A lekötözött fiú szemében most először láttam egy kis félelmet. Segélykérően rám nézett, de én elforditottam a fejem, nem szállhatok szembe Vörössel. Vörös a kezében a kijelzős készülékkel közeledett a fiúhoz. A fiú megfeszítette a kötelékeit és szúrosan nézett ránk. A szája egyenes vonalba húzva.

-Még mindig nem beszélünk? Rendben.

Erre is számítottam, ez a fiú túl makacs, hogy beszéljen, a bátyjám meg túl akaratos, hogy hagyja magát. Két túl lobbanékony ember nem jó egyveleg.

-Nyíl, segítenél?

A két fiúhoz léptem és Vörös a kezembe nyomta a készüléket. A bátyjám elkezte féken tartani a feszengő fiút. Nekem annyi volt a dolgom, hogy a nyaka hátulsó részéhez nyomom a készüléket és az jó esetben kijelez valamit. Vörössel már megcsináltuk ezt párszor más foglyokkal, de eddig még semmit sem jelzett ki. A kezem félreseperte a fiú éjfekete hajtincseit amik útban voltak és tettem a dologom.

A készülék villogni kezdett és a fénysugarak a fiú nyakát nyalogatták. A fiú felszisszent, de Vörös lefogta. A kijelzőn nemsokára számok, betűk és egy kép jelent meg. Kép a fiúról. Furcsa szöveg volt, de annyit ki tudtam venni belőle, hogy Minhónak hívják és 18 év körüli. A többi szám, hogy milyen magas és hogy milyen a genetikai állománya, összemosódott. De nem is érdekelt. A neve viszont visszhangot vert a fejemben.

-Na, Nyíl van valami?

Nem válaszoltam, csak Vörös felé fordítottam a kijelzőt, mire ő meglepődött és azt mondta:

-Egy a VESZETT-ből, mi? Nagyobb kapásunk van, mint gondoltam, Nyíl.

Author's note : extra hosszú fejezet lett 2700 szó bitches ;) de megérdemlitek. És mivel vakáción vagyok ( igen, bosszantalak, Arany ;) ) hétvége előtt sikerült befejezni. Mi a véleményetek a mostani helyzetről? Vártátok már a nagy találkozást? :D Ha igen, ha nem, én vártam hogy eljussunk idáig. :)
Na most, all credit goes to the author, nem az enyém a fanart amit felhasználtam.