Egy pár másodpercig csak bámultak, ismét össze-vissza forgatták a fejüket. Kérdőn egymásra néztek, hátha tudja valamelyikük, hogy mi történhetett. De senki sem tudott semmit. Majd Oxon megszólalt.

- Nyugodjatok meg! - nézett társaira. - Ez csak egy szélhámos, mi nem vétettünk Kynera ellen! Nincs oka, hogy megbüntessen minket!

Egyetértően bólogatni kezdtek a többiek, és egyre felbátorodva kihúzták magukat.

- Gyere elő te csaló és akkor talán gyors halálod lesz! - kiáltotta Oxon az ég felé, mert a hang pontos helyét még mindig nem tudta megállapítani.

Erre megrebbent egy alsó ág, és egy sötét árny lebegett el a fák között. Mire mindenki odakapta a tekintetét, hirtelen eltűnt. Aztán mikor már kezdtek kijózanodni a rémületből ismét megjelent a következő fa mellett és újra eltűnt, mikor mindenki odanézett. Aztán egy hosszú és egy rövid fülsüketítő füttyszó jött a fák lombjai közül, amihez rövidest patadobogás és különböző irányból bokorzörgés csatlakozott.

- Körülvettek! - suttogta ijedten Wallace.

Társaival a tábor közepére gyűltek.

- Hogy mersz csalónak nevezni, Walton fia Oxon?! - zendült fel újra a hang a fák sötétjéből.

Mindenki a hang irányába fordult, egyikük majdnem elesett a nagy lendülettől.

- ELÁRULTÁTOK A FIAMAT, YSALDIRT! ENGEM CSALÓNAK NEVEZTETEK ÉS MEGFENYEGETTETEK! - kiabálta az ál Kynera haragosan.

(A mitológia szerint Ysaldir a Nap és Belhena a Hold, anyjuk és egyben egyetlen szülőjük pedig Kynera volt. Úgy tartották, hogy Ysaldir a kelet királya, Belhena pedig a nyugat királynője, a többi égtáj pedig anyjuk uralma alatt állt.)

Az Ónix Falka legfiatalabb tagja, egy szőke fiú, aki a Zander névre hallgatott, térdre borult.

- Ó, Kynera, mindennek Ősanyja, kegyelmezz nekünk!

- TI EMBEREK OLYAN SZÁNALMASAK VAGYTOK! AZT HISZITEK, HOGY HA TÉRDEN ÁLLVA KÖNYÖRÖGTÖK, MINDEN BŰNÖTÖK MEGBOCSÁTÓDIK?!

- Mit művelsz Zander, állj már fel! - suttogta ingerülten Oxon, és már oda is lépett, hogy felrángassa a fiút a földről.

- EGY LÉPÉST SE TOVÁBB! - jött a haragos kiáltás - NEM GONDOLTÁL BELE, HOGY ÉPP NEKED KÉNE TÉRDEN ÁLLNOD HELYETTE?!

A Falka vezére megtorpant, majd kiegyenesedve a hang felé fordult. Látszott rajta, hogy már ő sem annyira biztos a dolgában, de muszáj volt erősnek mutatnia magát, hogy a társai ezek után is őt kövessék, és ne találjanak maguknak másik vezért.

- Bocsáss meg nekem, szegény földi patkánynak, ó Ősanya! Csupán csekély értelmemnek köszönhető, hogy nem tudom, mit is vétettünk ellened és a fiad ellen - itt egy kicsit megállt, nem tudta, hogy folytassa-e vagy ne. Elég merész dolgot akart mondani, és nem volt benne biztos, hogy nem jár érte plusz büntetés. Ám végül úgy döntött, kimondja, bár kicsit átfogalmazva. - Kérlek mond el, mi az, amivel így megsértettünk, és máris térdre borulok én is!

- Ysaldir jelentette nekem a minap, hogy alig látott benneteket - kezdte nyugodt ám ingerült magyarázatát. - Mintha bujkálnátok előle, úgy látja. Mintha jobban tisztelnétek Belhenát, mint őt, hisz az utóbbi időben mindig csak nyugatra mentetek és az éjszakát ébren töltöttétek. Aztán szélhámossággal vádoltatok, amit akár a nekem tett eskütök megszegésének is vehetnék!

(Mindenki, aki ebben a mitológiában, mint vallásban hitt, 11 éves korában esküt tett Kynerának, hogy hűen szolgálni és tisztelni fogja őt.)

Most már Oxon is térdre rogyott, és vele együtt a többiek is.

- Ó, Ősanya, nincs olyan, mit meg ne tennénk, csak hogy kiengesztelhessünk! Legyen az akármi, vállaljuk! - mondta a vezér, és mindenki egyetértően bólogatott és motyogott.

- Ha kiengesztelitek a fiamat, én is megbocsátok!

- És mit tegyünk, hogy Ysaldir újra kegyeibe fogadjon minket? - kérdezte Zander, aki már egész testében remegett.

- Menjetek el ennek a földnek a legkeletibb partjára! Át az Ogryxen, egyenesen a tenger felé! Ha megérkeztetek táborozzatok le a parton 2 hétre! A Nappal keljetek és nyugodjatok! Egyenesen kell mennetek, nem válthattok irányt! Így kiengesztelhetitek Ysaldirt. És ami engem illet... - itt tartott egy kis szünetet. - Enyémek a rabjaitok és a lovaitok! Ezeket elfogadom annak cserébe, hogy hagyok nektek időt eljutni a partokhoz.

(Ogryxnek hívták az ősi nyelven a Viharszirteket. Maga a szó annyit tesz, mint: "A Viharos Csúcsok". A legelső ősi feljegyzés egy térkép volt, ami Araluent és a környező szigeteket ábrázolta. A térképben és annak hátoldalán ősi nyelven íródott feljegyzéseket találtak, amiket később lefordított egy bizonyos Rolfe Baldric nevű férfi, aki véletlenül félrefordította a hegység nevét, ezért lett belőle Viharszirtek.)

Az Ónix Falka egy emberként nézett arra a fára, amihez a rabjaikat kikötötték, majd arra a helyre, ahol a lovaikat hagyták. Mindegyiknek csak hűlt helye volt.

Oxonból majdnem kirobbant az ellenkezés, hisz a lovaik nélkül nekik kell mindent a hátukon cipelni és így kell átkelniük a Viharszirteken, ami nem egy veszélytelen dolog. És ha ez még nem lett volna elég, a szirtek másik oldalán ott várta őket Fenyőzug azzal az idegesítő vadonjárójával együtt, akinek a pengéjének a nyomát Oxon az arcán viselte. Gyűlölte azt a lányt.

- INDULJATOK! - kiáltott az "Ősanya" hirtelen, mire mindenki ijedten felpattant, és gyorsan szedelőzködni kezdett.

A sok kapkodásban össze-vissza szerencsétlenkedtek, de végül sikerült összepakolniuk, és bambán az erdő sötétjébe meredtek. Egyikük sem akart kelet felé megindulni.

- GYERÜNK! - jött az "ösztönzés".

Ismét felhangzott a patadobogás, és az árny is előtűnt a fák közül. Majd nyílvesszők röppentek a levegőbe. Csak azért nem találta el a Falkát, mert mindenki elmozdult és futni kezdett. A patadobogást maguk mögött hallották, de semmit és senkit nem láttak, aki kiadhatta volna. És ez a valami elkezdte üldözni őket, és egyre csak gyorsabban közeledett.

- Üldöznek minket! - kiáltotta az egyikük, mire mindenki pánikolva eszeveszetten rákapcsolt és sprintelt a fák között. Mármint csak próbáltak sprintelni a fák között, mert volt olyan, aki nekiment egynek, vagy megbotlott egy gyökérben vagy beesett egy bokorba.

Így menekültek kelet felé, egyenesen Miradorba, pont úgy, ahogy azt Evening eltervezte.

A lány olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy majdnem lefordult a fáról. Leszedte a köpenyéről a növényeket, majd a hátára kanyarította sötét leplét és leugrott az ágról. Összeszedte a nyilait, aztán két ujjával a szájában füttyentett egy jó hangosat. Egy kis idő elteltével patadobogás hangzott fel a fák között, és Orion ügetett elő a sötétből.

- Nagyon ügyes vagy! - borult a lova nyakába Evy. - Te vagy a legjobb vadonjáró ló az egész világon!

Orion büszkén felnyerített, élvezte gazdája dicséretét. Ugyanis ő volt az, aki a tábor szélén futkosott és elkergette a Falkát. Mikor meghallotta Evy fütyülését, azonnal elindult, otthagyva Pellegrint a bokorban. Azután gazdája kézmozdulatait követve manőverezett a fák között úgy, hogy ne vegyék észre.

- Na gyere! - mondta Evy miközben eloltotta a tüzet a tábor közepén. - Megkeressük Pellegrinéket.

Orion követte gazdáját a fák között. Egy jó 30 méterre bokorzörgésre és nyerítésre lettek figyelmesek.

- Jöjjenek elő, elmúlt a veszély! - mondta Evy, mire a két kisfiú és az anyjuk előjött a bokor mögül.

A nagyobb fiú és az anya egy-egy lovat vezetett maga mögött.

- Ugyan nem kértem, hogy kössék el az Ónix Falka lovait... - kezdte a lány -, de nagyon jól tették! Így könnyebb volt elüldözni őket. Köszönöm.

- Mi köszönjük, hogy megmentett! - mondta az asszony hálásan.

- Igazán nincs mit! De most jöjjenek velem! Pellegrin már várja magukat.

Azzal megindultak immár 4-en 3 lóval a nyomukban. Evy elvezette őket Pellegrinhez, aki könnyek között ölelte magához feleségét és két kisfiát. Az újra egyesült család nem győzte megköszönni, hogy Evy megmentette őket. A lány egy ideig csendben, mosolyogva hallgatta, de egy idő után már kénytelen volt leinteni őket.

- Kérem, muszáj elindulnunk, nem várhatunk reggelig! Úgyhogy ha nincs ellenükre visszavezetem önöket az ösvényre. Onnan már maguk is tudják merre kell menni - mondta miközben felpattant Orion hátára.

Pellegrinék bólintottak, majd a két felnőtt felült a két elkötött lóra, maguk elé ültették a gyerekeket, és megindultak Evyt követve. Nem kellett nekik sok idő, mire visszatértek az ösvényre.

- Vigyázzanak magukra! És minden jót! - köszönt el Evening a családtól, majd megfordította a lovát, és elvágtatott.