Fekete Brúnó szemszöge:

Visszaemlékezés:

Mindenki néma csendben ült a teremben és vártuk, hogy az osztályfőnök és az igazgató, a nagynéném megjelenjen, ugyanis most fognak minket arról tájékoztatni, hogy mi lett Lori és Petra sorsa. Az, hogy csak ketten érveltünk Lorna mellett nem sok jóval kecsegtetett, továbbá mindenki tanúsíthatja, hogy ő volt az, aki a verekedést kezdte. De fogalmuk sincs semmiről! Nem tudják, hogy miért kattant el Loriban az a valami, ami arra késztette, hogy neki essen a volt legjobb barátnőjének. Az incidens után ráírtam a húgára Lillára, aki bár vonakodva, de elmesélte, hogy Petra azt kérte Loresztől, hogy hadd hazudhassa otthon azt, hogy ott alszik nála, valójában pedig Gyurcival, a jelenlegi barátjánál lenne. Lorna erre nemet mondott és Petrónia neki állt vádaskodni és hisztériázni, olyanokat vágott Lorna fejéhez, amiket senki nem tűrt volna meg. Csak egy macska, Lorna! Nőj már fel, jó ég! – csattant Petra hangja belengve az egész folyosót. Áron és én akkor értünk oda, hallottuk Petra megveszekedett hangját, láttam Lorna görcsös hátát, ahogy levágja a táskáját a földre és egy határozott, jól célzott mozdulattal neki esett Petróniának. A tömeg azonnal felmorajlott és mindenki testközelből akarta látni azt, ahogy Lori kitépi Petra haját. Áronnal azonnal rohanni kezdtünk, de úgy kellett félre löknünk az embereket, mire átvágtunk mindenkin a tanárok már közbe léptek. Petra magzatpózban feküdt a földön, miközben hangosan zokogott és jajveszékelt, két tanár pedig próbálta felnyalábolni őt földről, miközben folyamatosan kérdezgették, hogy mije fáj. Takács volt az, aki ugyan úgy félre lökte az összetódult csőcseléket, mint mi Áronnal. Lori viszont csak állt ott, a haja az arcába lógott, miközben ujjai közül hullottak ki Petrónia szőke tincsei.

- Váradi, nézzen rám! – kapta el a matek tanár a vállát.

Az arca azonban teljességgel érzelemmentes volt, min egy szoboré. Az aranyzöld szemeiből kiveszett mindennemű ragyogás, gyengédség és törődés. Nem csillogott, nem is fénylett, az arany szálak szinte kivehetetlenek voltak a szürkés köd mögül. Az izmaim egyszerre feszültek meg, ahogy a tekintetem megállapodott Lori vérző száján és feldagadt állán. Élesen szívtam be a tüdőmbe a levegőt, éreztem, ahogy az adrenalin végig szántja a zsigereimet. Lori pedig ekkor összecsuklott. Takács szerencsére azonnal mellette termett és utána kapott. Áronnal, mintha csak valami beprogramozott robotok lennénk, egyszerre ugrottunk az irányukba, de aztán mindkettőnk mozdulatai lefagytak, ahogy Loresz rám nézett. A szívem ezerrel dübörgött a mellkasomban. Hetek óta most néztünk újra egymás szemébe, szilveszter óra most vett rólam tudomást először. Mélyen a szemébe néztem, próbáltam belőle bármit kiolvasni, de esélyem sem volt. Tekintetem ismét a sebesült szájára szegeződött, a fogamat csikorgatva eszméltem rá, mennyire mellette akarok lenni. Át akarom ölelni, megvigasztalni, ellátni a sebeit... Ismét a szemébe néztem, szólásra nyitottam volna a számat, amikor elrántotta rólam a pillantását. A szavak azonnal bennszakadtak a torkomban. Keservesen fújtam ki magamból a levegőt, miközben Takács beterelte egy tanteremben.

- Lori, jól vagy? – szólt utána reszketeg hangon a legjobb barátom. A vonásai neki is olyan aggódóak és féltőek voltak, mint az enyémek. Lori óvatosan visszapislogott a válla felett, gondoskodva, hogy csakis Áronra nézzen, rám ne, majd egy aprót biccentett és már bent is volt a zárt ajtó mögött. – Jézusom! – súgta maga elé Áron. – Miért nem szólaltál meg?! – csattant felém dühösen.

- Mégis mit kellett volna mondanom? – kérdeztem közönyösen, pedig pontosan tudtam a választ. Oda kellett volna mennem, nekem kellett volna őt tartanom nem Takácsnak. Támogatnom kellett volna, kérdezgetnem, hogy mi a baja, mi történt... Ehelyett csak álltam ott, mint valami szerencsétlen, levegő után kapkodva, amikor több mint két hónap elteltével végre ismét rám nézett.

- Lehetetlen alak vagy! – vakkantotta oda nekem Áron, majd el is tűnt a foszladozó tömegben. Lehetetlen alak... Én inkább valami sokkal undorítóbbat mondtam volna. Megvártam míg mindenki elszéledt, visszamentek a termekbe, elkezdődtek az órák, csak ekkor hunytam le erősen a szememet, majd egy jól irányzott mozdulattal bele vertem az öklömet a falba. Felordítottam volna, ahogy néztem a vérző kezemet, de nem tettem. Hadd fájjon csak...

Az osztályterem ajtajának nyitódása és csukódása rántott vissza az emlékekből. A gyomrom azonnal golflabda nagyságúra zsugorodott, ahogy megpillantottam az osztályfőnökünket Kónya Imrét, aki egyben a földrajztanárunk is volt, illetve az igazgatót, a nagynénémet Lékai Gabriellát.

- Jó napot kívánunk! – köszöntünk egyszerre kórusban a tanároknak.

- Nektek is gyerekek! – szólt Kónya. – Nem is húznám tovább a szót, hiszen tudom, hogy mindannyian Váradi Lorna és Demes Petrónia ügye után érdeklődtök és az iskola meg is hozta a döntést, ami már természetesen tudatva lett a két lánnyal és a szüleikkel. – szerintem a büdös életben nem izgultam még ennyire, mint most. Nem rúghatják ki, erről gondoskodtam! Az elmúlt napokban folyamatosan erről bombáztam a nagynénémet, aki ezért inkább már méterekre elkerült. Továbbá Lorinak nagyon jók a jegyei, sokkal jobbak, mint Petráéi. Lori elengedhetetlen az iskola irodalmi átlagának és színvonalának fenntartásához. Nem fogják kirúgni...

- Az igazgatóság alaposan megvizsgálta az ügyet, számba vettük az Önök érveléseit is és arra jutottunk, hogy az egyik lánynak osztályt kell váltania. – vette át a szót. – És mivel az osztály szinte egyöntetűen Petra mellett tette le a voksát, így Lorna lesz az, aki átmegy a B osztályba. Valamint reménykedünk, hogy az egyéb büntetések mellett ez elegendő lesz és a lányok megtanulnak viselkedni. – először vártam, hátha ez valami rossz vicc. Aztán azért vártam, hátha ez egy kibaszott rossz álom és végre felébredek. Ez azonban rohadtul nem történt meg.

- Mi van? – csattant fel élesen a hangom a néma teremben. Mindenki azonnal felém kapta a fejét, a nagynéném szemei pedig csalódottságtól csillogtak.

- Így a helyes. Lorna tudomásul vette, nem ellenkezett, bele ment ebbe. – magyarázta.

- Magyarán Petra büntetlen marad. – vicsorogtam gúnyosan.

- Mindketten megkapták a megfelelő büntetést! Egyértelmű volt, hogy Lorna húzza a rövidebbet, ő kezdte a verekedést. Nem lett eltanácsolva, hanem egy másik osztályban folytathatja a tanulmányait, ezzel egy új esélyt kapott. A két lány elszeparálása kétségtelen volt, ami azon múlott, hogy az osztály – nézett körbe mindannyiunkon – kivel lenne inkább egy légtérben. – a hangja most már sokkal szigorúbb volt. Egyértelmű volt, hogy aláástam a tekintélyét, mint igazgató, ami a mi rokoni kapcsolatunkból adódott. Megkérdőjeleztem őt, amihez még nekem sincs jogom. – Nos, nekem nincs is több mondandóm, ha bármi kérdésük van, arra Kónya tanárúr készséggel válaszolni fog. További szép napot kívánok! – azzal már ott sem volt. A nyakamba zúdította a szart, majd lelépett. Ahogy az igazgató elhagyta a termet megindultak a sugdolózások és a pletykálkodás, amit az osztályfőnök próbált meg elcsitítani.

- Szóval Lori másik osztályba megy. Hát ez remek! – dünnyögte maga elé Áron, aki mellettem ülve nagyjából pont ugyan annyira volt elragadtatva a helyzettől, mint én.

Éreztem, ahogy az idegeim pattanásig feszülnek, ahogy az agyam csak kattog, miközben az előttem lévő üres székre meredtem. Lori az elmúlt egy évben mindig előttem ült, ez pedig már soha többé nem lesz így. Soha többé nem fogom látni a szép haját, soha többé nem fog hátra fordulni hozzám, csak azért, hogy rám mosolyogjon. És ezt én csesztem el! Végtére is én voltam az, aki megcsókoltam őt szilveszterkor, soha nem mutatta jelét, hogy többet érezne, ahogy én sem adtam a tudtára előtte sosem. Végtére is miért ne csókolózhatott volna mással is aznap? Ellöktem magamtól, mert annyira féltékeny voltam, hogy képtelen voltam megmaradni mellette, ha arra gondoltam, hogy azokat a csodás ajkakat valaki más is csókolta, hogy valaki mással is olyan szenvedélyes pillanatokat élt át, amit velem. Csak magamnak akartam és ezért inkább nem kértem a barátságából sem. Képtelen voltam tovább elviselni az agyamban zúgó gondolatokat. Egy éles mozdulattal löktem magam hátra a székből, úgy, hogy az felborult.

- Ne csináld Brúnó! – szólt rám Áron, de nem érdekelt. Meg sem hallottam.

- Minden rendben van Brúnó? – nézett rám kérdőn az osztályfőnök.

- Nem! Kurvára nincsen! – nevettem hisztérikusan. – Az osztály kitúrta az egyik tagját, gondolkodás és ész érvekre alapozás nélkül! Fogalmatok sincs semmiről csak ítélkeztek! – köptem a szavakat.

- Vigyázz a szádra Brúnó! – nézett rám dühösen Kónya. – Megértem, hogy ingerült vagy, de ez senkinek nem könnyű most.

- Nem könnyű? Maga most csak szórakozik ugye? – a hangom gúnyos volt és legszívesebben szembe köptem volna mindenkit. – Ti könnyűszerrel szavaztatok Lori ellen, pedig rohadtul lövésetek sincs az ég világon semmiről!

- Brúnó, Lorna volt az, aki megtépte Petrát. Nem értem mit vagy most úgy kiakadva, egyértelmű volt, hogy az ő büntetése nagyobb lesz. Örüljön, hogy nem rúgták ki. – dünnyögte az orra alatt Máté, aki persze azonnal Petrónia megmentésére sietett, hiszen mindig is odáig volt érte, Petra pedig ezt szerette is kihasználni. Már szedtem is volna a lépteimet felé, hogy egy akkorát behúzzak neki, amivel végre kiadhatom magamból a feszültséget, ha Áron nem ugrik elém.

- Eszedbe ne jusson! – sziszegte idegesen.

- Fekete Brúnó, azt javaslom, hogy hűtsd le magad de rögvest, különben mehetsz te is az igazgatói irodába! – dörrent rám az osztályfőnök.

- Hánynom kell tőletek! Attól, hogy ennyire idióták és megvezethetőek vagytok! Petra minden hazug szavát beveszitek, csak azért, mert népszerű? Tényleg ez kell nektek? – meglehet, túllőttem a célon, de már rohadtul nem érdekelt. Úgy éreztem magam, mint aki perceken belül megfullad.

- Mondja ezt az iskola legmenőbb sráca, aki az iskola egyik legcsinosabb lányával van együtt. Tudtommal már te sem vagy jóba Lornával, nem? Két hónapja nem beszéltetek egy árva szót sem. Nem vagy jobb nálunk, szóval fogd vissza magad! – hallottam meg mellőlem Izabella hangját.

- A barátnője voltál és ellene szavaztál. Bennem legalább volt annyi gerinc, hogy mellette érveltem! – csaptam az öklömet idegesen az asztalra, mire Iza összerezzent és leszegte a fejét.

- Fekete, most azonnal hagyja el a termet! A mai napra el van tanácsolva az iskolától, induljon! – vágta ketté Kónya pengeéles hangja a termet, mire ismét megfagyott a levegő.

- Örömmel! – vicsorogtam, majd kirántottam a karom Áron szorításából. Felkaptam a hátamra a táskát és vissza se nézve vágódtam ki a folyosóra.

- Neked elment az eszed? – szaladt utánam a legjobb barátom.

- Megérdemelték. – feleltem.

- Mégis mit? – termett előttem ismét, ezzel megállásra késztetve. – Hogy azt mond az osztálytársaidnak, hogy lehánynád őket? Ezek után szerinted ki fog szóba állni veled, hm?

- Szerinted, érdekel egy kicsit is, hogy azok közül a barmok közül senki nem fog hozzám szólni? Kibaszatták az osztályból Lorit, Ari! Én... Soha többet nem fog előttem ülni, nem fogom látni, ahogy ír, nem fogom hallani irodalom órán, ahogy mindenféle okosságokat mond. – túrtam bele idegesen a hajamba, nem, jóformán téptem.

- Szóval innen fúj a szél! – fonta össze Áron a karjait a mellkasa előtt.

- Persze, hogy innen! Basszameg!

- Az elmúlt két hónapban, egy szót nem ejthettem róla a jelenlétedben, mert közölted, hogy nem vagy rá kíváncsi. Két hónapja hozzá sem szóltál azért, mert csókolózott valaki mással is akkor szilveszterkor, amit nem voltál hajlandó megbeszélni vele, mert annyira féltékeny voltál. Összejöttél inkább Nellivel! Izabellának igaza volt, semmivel nem vagy jobb, mint ők! – Áron szavai olyan keményen csapódtak neki az arcomnak, hogy egy pillanatra még meg is rezzentem.

- Ezt meg mégis, hogy érted? – a tekintetem szikrát szórt, de eltörpült a barátomé mellett.

- Nem voltál Loresz mellett, lemondtál róla, elhagytad! Szóval tedd túl magad rajta, hogy többet nem fog előtted ülni, mert te döntöttél így és nem más! Hányszor mondtam, hogy beszélj vele, hogy keresd meg? Mindvégig amellett voltam, hogy ti ketten együtt legyetek, aztán mindent sutba dobáltál a sértett önérzeted miatt, mint egy óvodás. Láttad aznap, amikor megtépte Petrát, mind a ketten tudjuk, hogy kiveszett belőle az a valami, amitől ő Lori volt. Már soha nem lesz az, ennyi megrázkódtatás után nem! Te is láttad a tekintetét aznap, annyira üres volt, hogy a hátamon felállt a szőr. Akkor sem mentél utána és most sem fogsz, mert egy beszari alak vagy Brúnó! – éreztem, ahogy a könnyek ellepik a szemem, ahogy a halántékomon dübörög az ér. Minden egyes szava olyan volt, mint a korbácsütés és az igazság, ami benne rejtőzött elviselhetetlen volt. – És miattad én sem beszélhettem vele többet, miattad nekem is levegőnek kellett néznem és miattad ő is levegőnek nézett engem! Pedig az én barátom is volt!

- Hagyd abba... - dünnyögtem magam elé.

- Ugyan miért? Mert igazam van?! Hát cseszd meg! Van róla egyáltalán bárminemű fogalmad, hogy mit tettél vele? Szépen lassan eltűnik, napról napra és ez miattad is van! Ugyan úgy közöd van hozzá, ahogy Petróniának. Tönkre ment, attól, ahogy bántál vele! Kedves volt, tele élettel és szeretettel, annak ellenére, hogy mit hozott otthonról. Szeretett téged! – szeretett téged, ettől valami olyan pattant el bennem, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Az öklöm lendült Áron arca felé és csak néhány centire előtte állt meg. Remegtem. – Na gyerünk, húzz be! – köpte felém gúnyosan. – Csak rajta. – tényleg csak egy hajszál választott el attól, hogy be ne mossak neki. Akkor azonban tényleg lehúzhatom magam a WC-n, így inkább leeresztettem a kezem.

- Húzz vissza az órára Áron! – vakkantottam neki oda, majd szinte futóléptekben hagytam el az iskolát. 

Visszaemlékezés vége:

Sötét volt minden és hideg. Éreztem a nyári meleg szelet az arcomon, a fekete víz azonban rendkívül hideg volt, csontot tépően. Egy utolsó lélegzet és a tüdőm megtelt ezzel a vérfagyasztó, sötét és habos vízzel. De én csak úsztam lefelé, kapálództam a legjobb barátom keze után. Az ujjai ernyedtek voltak és csúszósak, alig értem el őket. Semmit nem láttam csak üvöltöttem bele a semmibe. Ahogy magamhoz öleltem éreztem, hogy baj van, tudtam, hogy mindennek vége szakadt. Hörögtem a nevét, ráztam, miközben kihúztam a partra, de az arca olyan fehér volt, mint egy halotté. Hisz' ő maga is egy halott volt. Ütlegeltem a mellkasát, rázogattam, megpróbáltam újraéleszteni hasztalanul. A teste mozdulatlan volt, a mellkasa nem emelkedett és a szemei nem nyíltak ki. Üvöltöttem, velőtrázóan és hosszan, mintha az megmentené, mintha az visszahozná. Újra és újra pörgött a kép, ahogy elmerül, nem tudja magát többet felrúgni a felszínre. Újra és újra utána ugrom, keresem, kirángatom és megpróbálom megmenteni, mindhiába. Egész éjszaka ez zakatol bennem, egész éjszaka újra és újra...

- Brúnó, kelj fel! – szakított ki a rémálmok közül egy mézédes hang és a selymes ujjak az arcomon. Azonnal felpattantak a szemeim, felültem és elkaptam az arcom körül köröző csuklót. Az arany szemek úgy világítottak bele a sötét szobába, mintha valami csodacsillag gyúlt volna az égen. – Csak én vagyok az. – súgta megnyugtatóan. – Rosszat álmodtál, nincsen semmi baj. – a szorításom engedett a csuklóján, ő pedig tovább cirógatta az arcomat a feketére festett körmeivel. – Kiabáltál. Megint azt álmodtad? – csak bólintani voltam képes, ugyanis éreztem, ahogy az epe a torkomba szökik. Kiugrottam az ágyból és a mosdó felé vetettem magam, hogy kiadhassam magamból az aznapi vacsorámat. Fogalmam sincs meddig öklendezhettem a WC felett, míg végre abba maradtak a görcsök. Lori nesztelenül termett mellettem és ült le mellém a földre, térdeit átkulcsolva a karjaival.

- Menj el. Nem akarom, hogy így láss. – nyögtem ki nagy nehezen.

- Ugyan, ez csak hányás. – legyintett. – Előttem nem kell rejtőzned. Én megértem. – simított egyet a fejem tetején. – Rendszeresen hánytam a rengeteg stressz és a súly miatt, amit cipelnem kell. – összeszedtem minden megmaradt erőmet és feltápászkodtam a földről. Lehúztam a WC-t, majd a tetejét lehajtva ültem le. Lorna azonnal mozdult, hallottam, ahogy megnyitja a csapot, majd csak a hideget éreztem az arcomon. Kinyitottam a szemeit. A homlokán elmélyültek a ráncok, miközben engem tanulmányozott. Egy törülközőt vizezett be és törölgette vele az arcomat. – Forró vagy. – mondta, majd ismét lehűtötte a törülközőt. Meg sem szólaltam csak néztem őt, ahogy áll előttem és rólam gondoskodik. Rólam, aki nem érdemli meg mindezt. Hányszor sírhatta magát álomba miattam? Élesen csengetek a fülemben Áron szavai. Nem voltál Loresz mellett, lemondtál róla, elhagytad, szeretett téged. Elhúzódtam. – Jobban vagy? – dobta rá a törülközőt a szennyeskosár tetejére.

- Aha. – dünnyögtem. Újra megmostam a fogaimat, közben végig magamon éreztem a tekintetét. Nem mozdult mellőlem. Az első pillanattól, amikor rémálmaim vannak, itt van és gondoskodik rólam, mindennek ellenére. Csak akkor nem volt rémálmom, amikor vele aludtam. Akkor minden annyival nyugodtabb volt és tisztább, ahogy éreztem magam mellett a teste melegét, belélegezhettem a magnóliás illatát. A sötét képek közül, a fekete víz dermesztősége közül csak ő képes kirántani. Nem szóltam egy szót sem, amikor visszamentem a szobámba, de ő jött utánam.

- Megleszel? – támaszkodott neki az ajtófélfának. A rózsaszín haja az arcába lógott, amit szüntelen próbált eltűrni.

- Azt hiszem. – motyogtam magam elé. Így is annyi szörnyűséget és gyengeséget látott már belőlem, mégis hogyan valljam be, hogy ha kilép azon az ajtón ma már nem alszok többet. Méregetett egy ideig, mérlegelte a helyzetet, majd inkább visszalépett és becsukta maga mögött az ajtót.

- Maradhatok, amíg el nem alszol. – ajánlotta fel. Láttam, ahogy vívódik magával és az ujja körül a gyűrűt tekergeti. Az én gyűrűmet.

- Nem vetted le a gyűrűt. – mondtam tisztán. Az egyetlen értelmes mondat, amit eddig kiejtettem a számon.

- Nem. – felelte zavartan.

- Nem akarlak feltartani, biztosan te is álmos vagy. Menj csak. – bíztattam, de nem igazán győztem meg. Oldalra billentette a fejét és összeráncolta az orrán a bőrt, mint akit egyáltalán nem lehet lóvá tenni.

- Szívesen maradok. – ajánlkozott ismét.

- Itt is aludhatsz. – szakadt ki belőlem, még mielőtt lenyelhettem volna a szavakat. Lori szemöldöke az égbe szaladt, de a szája szélén megbújt egy mosoly.

- Szeretnéd? – kérdezte csípőre tett kézzel. Nem feleltem. Igazából nem tudtam mégis mit kellene mondanom. Ha róla volt szó, a közelségéről olyan zavart vagyok, mint egy kisfiú. Aztán mégiscsak felszegtem az államat. Nem vagyok én valami beszari kisbaba!

- Igen. – jelentettem ki határozottan. Lori csak állt tovább, már azt hittem, hogy nemet mond, amikor végre elkezdett közelebb araszolni hozzám.

- A mai nap után szerintem nem tanácsos közel kerülnünk egymáshoz. – mondta révetegen.

- Miért? Talán nem tudsz ellen állni nekem? – ugrattam, ő viszont azonnal elpirult. Diadalmasan elmosolyodtam. – Nem fogok hozzád érni többet, ha nem akarod. Megértem, ha ma átléptem egy határt. – túrtam bele a hajamba.

- Nem! – kontrázott rá, igazából túlságosan hamar is, amitől megint mosolyra gördültek az ajkaim. – Nem léptél át semmilyen határt én... Oh baszki, ha azt mondtad volna, hogy vegyek le magamról minden ruhadarabot én gondolkodás nélkül megtetettem volna. – a pír elöntötte a nyakát és a mellkasát. Annyira őszinte volt a kijelentése és annyira vágyakozással teli volt, hogy az ágyékom akaratlanul is rándult egyet. Semmi másra nem vágytam, csakhogy letéphessek róla mindent és az enyém legyen. – Csak...

- Csak?

- A combomon vannak a legdurvább hegek, amik az égetések után megmaradtak. Nem szép látvány, egyenesen förtelmesek és nem akartam, hogy lásd. Azt a valamit, ami erre képes. – a tekintete szomorú volt és a hangja már nem volt kéjes, sokkal inkább csalódott.

- Neked sem kell ám rejtőzned előlem. – mondtam, mire az arcán átfutott egy halovány mosoly. – Soha nem is kellett. Minden hegeddel együtt csodállak és ámullak. Nem lennének képes elrettenteni.

- Elrettenteni mitől? – kérdezte, miközben leült az ágyam szélére.

- Tőled és attól, hogy mennyire akarlak. Hogy mennyire vágyom rád, minden kibaszott percben. – ismertem be. – Csak akkor nem álmodok rosszat, ha mellettem alszol. Ha érezlek. – a szemei óriási nyíltak meglepődésében.

- Tényleg? – cincogta. Bólintottam. – Nelli mellett is voltak? – ismét egy bólintás. Egy kérdés, egy bólintás. Mint egy óvatos tánc.

- Itt alszol, kérlek? – kúsztam közelebb hozzá. Mélyen a szemeimbe nézett és én úgy éreztem magam, mint aki a galaxis legfényesebb csillagát csodálhatja éppen. A kezét óvatosan az arcom felé emelte, majd megsimogatta. Belesimultam a tenyerébe.

- Igen, itt alszom. – egyezett bele. Magamhoz ölelve húztam be őt az ágyba. A fejét a mellkasomra fektette, én pedig csak öleltem és szívtam magamba az illatát és a testének bizsergető melegét. A borzalmak után az ő bőrének érintése olyan volt, mint egy gyógyír a fekélyes sebre. A lelkemet eladnám, csakhogy soha ne kelljen kiszakadjak a karjai közül.