Figyelem! Ebben a részben felnőtt tartalom olvasható!

Valéria, Valéria, Valéria. A név újra és újra pörgött a fejemben, amíg össze nem raktam a képet. Valéria Brúnó nővére. Érte jött, Brúnóért, hogy hazavigye. Az ónixszemek lyukat égettek belém, a pihék égnek meredeztek a tarkómon attól, hogy mennyire üres volt a tekintete. Csak két feketelyuk, semmi arany, semmi ezüst csillogás. Eltátottam a számat. Legszívesebben két kézzel markoltam volna a vállát és ráztam volna meg. A képébe akartam üvölteni, hogy harcoljon, hogy Áron nem ezt akarná neki, váltsa valóra az álmait. Nem érek én ennyit, nem lehetek én az egyetlen, akibe belevetette minden hitét. Nem érdemleg meg ezt a feladatot. Ő viszont kikerült és ismét levegőnek nézett. Átlépett rajtam, mintha ott sem lennék. Vasmarok roppantotta össze a mellkasomat és a benne verdeső mocskos szívemet.

- Nem tudtam, hogy te fogsz értem jönni. – morogta Brúnó. A nővére határozottan lépdelt felé, hiába volt Brúnó jóval magasabb, Valériának olyan kisugárzása volt, hogy minden és mindenki elnémult tőle a légtérben. Brúnó álla alá nyúlt, két ujja közé csípte és úgy fordította az arcát, hogy jól lássa az arca minden rezdülését. Brúnó hagyta, hogy a nővére úgy tanulmányozza, ahogy csak akarja. Mikor meglátta, hogy az öccse tekintete még mindig ködös a gyógyszerektől grimaszolt egyet. Azt az érzést keltette, mint aki kicsit sem örül annak, hogy a fiú erre vetemedett.

- Anya nem tudott eljönni otthonról, Sára benyelt valami vírust. Apa pedig túlórázik minden nap, szóval megkértek engem, hogy jöjjek el. Örülj neki, különben Nátot varrták volna a nyakadba. – Sára, ő Brúnó kishúga, aki nagyjából most hatéves. Nát pedig a bátyja, akiről legendák keringenek az iskolában. – Menj, szedd össze a cuccodat. Mihamarabb induljunk haza. – bökött a folyosó felé a fejével. Brúnó engedelmeskedett. Némán lépdelt el mellettünk és csukta magára a szobájának ajtaját.

- A többiek készülődjenek a munkához, hamarosan indulunk. Váltok még pár szót Fekete kisasszonnyal. – felelte komoran Takács.

Rám pillantott, égett a tekintete, mintha szavak nélkül kérne valamire. Próbáltam kiolvasni a tekintetéből mit vár el tőlem, de én magam sem voltam tisztában vele, hogy saját magamtól mit várok el. Azzal már ki is mentek a lakásból. Zalán lemondóan sóhajtott, Izabella az ujjait tördelve meredt Brúnó szobájának ajtajára. Szédelegve tettem tettem meg az utat a fürdőszobáig. Kell pár perc, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat. Neki álltam fogat mosni, hátha míg csinálok valamit eszembe jut, mit kellene tennem. De egyszerűen nem tudtam, mi lenne a helyes! Nem hagyhatom, hogy csak így elmenjen, mert ha megteszi, akkor mindennek vége. Nem fog iskolába jönni és teljesen alá fog merülni a gyászba és ezek a gyógyszerek... Istenem, teljesen kiölik belőle az élni akarást. Ugyanakkor hogyan kérhetnék én tőle bármit is? Hiszen én adtam le a végső döfést, amitől erre az elhatározásra jutott. Azzal, hogy megmutattam neki a hegeket a combon végleg padlóra küldtem.

Hiszen Áronnal is ezt tetted, nem? – csivitelte a hang a fejemben. Nem! Nem, nem és nem! Semmibe vettem Áron szavait akkor este, a szót, amit soha nem mondott ki úgy nekem, mint ő. Bárki, aki korábban azt mondta nekem, hogy szeret, mindig egyfajta elvárásokat állított, kimondatlan követeléseket, amiknek meg kellett felelnem, hazug ígéreteket, kéréseket, amiket teljesítenem kell. Áron szájából őszintén hangzott. Tisztán és követelések nélkül. Tálcán nyújtotta nekem, ahogy a lehetőséget is, hogy azt tehetek vele, amit akarok. És mind tudjuk, mit tettem vele... A szóval, amivel együtt a szívét adta volna nekem. Leköptem, kidobtam a kukába és hagytam, hogy aznap este egy jóformán idegen tegyen magáéva, csak mert tudtam, hogy ezzel örökre elüldözöm Ronit magam mellől. Ugyan ezért mutattam meg Brúnónak is a hegeket. Nem lettem volna képes arra, hogy tőle is ilyen kontextusban halljam azt a szót. Nem ismerem, milyen az, amikor így szeretnek. A szeretet csak gyengévé tesz, sebezhetővé és kihasználhatóvá. Túl kell lépni rajta, ha azt akarod, hogy fel legyél vértezve.

Most azonban mégis... Érzem Áron szellemét, ahogy körbe leng és könyörögve kér, hogy tegyek valamit Brúnóért. Mentsem meg, akadályozzam meg ezt az egészet. A csontjaim is ezt súgták, ahogy a fülemben doboló vér is. Őt is össze fogod törni, szétmorzsolod a csontjaid és hagyod, hadd vigye majd a szél! – üvöltötte a hang. Mégsem foglalkoztam vele. Kiöblítettem a számból a fogkrémet, megmostam az arcomat és megfésültem a hajamat. Nem vesződtem most azzal, hogy felöltözzek, vagy életet leheljek a kinézetembe. Minden perc fontos volt, eget rengetően. Öles léptekkel szeltem át a nappalit. Nem kopogtam, nem vártam meg, amíg ő beenged. Feltéptem az ajtót, majd egy éles csattanással bevágtam magam mögött és neki vetettem a hátamat. Brúnó rám pislogott, mint aki nem akarja elhinni, hogy itt állok, ismét. Szólásra nyitotta a száját, gondolkozott, aztán inkább becsukta. Oldalra döntötte a fejét, a göndör fürtök össze-vissza lengedeztek a feje tetején. Tetőtől talpig végig mért, perzselt a tekintete, még akkor is, ha csak két feketelyuk volt. Hevesen vettem a levegőt, próbáltam csillapítani az egekben lévő pulzusomat.

- Igen? – vonta fel a szemöldökét. Három nap után ez volt hozzám az első szava. Egy igen. Jóformán halottnak titulált, még csak egy növénynek se tekintett, most pedig ennyit kapok? Egy igent? A hangszíne élettelen volt, nyers és érdes. Egyáltalán nem Brúnós.

- Akkor hazamész? – jó ég Váradi, igazán beletaláltál! Jár a taps.

- Mint látod. – mutatott a táskáira.

- És mi lesz, ha hazamész? – kérdeztem remegve.

- Szerintem az égvilágon semmi közöd hozzá. – dünnyögte. – Ne aggódj, nemsokára elhúzok innen és le lesz a gondod rólam. Többet nem látsz. – azzal bevágott egy felsőt a táskájába.

- Tényleg szedni akarod ezt a sok szart? – pislogtam az íróasztalán heverő gyógyszeresdobozokra. Egyedül a frontint ismertem fel belőle, nyugtató. Apám is imádja...

- Ehhez sincs semmi közöd! – villant élesen a szeme. Dühödten. Jó. Legalább valamit érez.

- Te magad mondtad, hogy nem akarod. Akkor miért csinálod? Így akarod tönkre tenni magad? – akkor sem hagyom annyiban!

- Lorna, hagyj békén! – emelte meg kissé a hangját. Megütköztem a nevem hallatán. Lorna, és nem Lori vagy Loresz. De ennyivel akkor sem tántorít el.

- Meg fog ölni ez az egész, ha így folytatod, már most nem vagy a magad ura. Kiveszett belőled az élet, a szemedből az arany és ezüstös csillogás. Áron sem ezt akarná neked, azt akarná, hogy küzdj! – a halott legjobb barátjának nevére kiesett a kezéből az éppen aktuális ruhadarab, amit a táskájába szándékozott tenni. Kemények voltak a szavaim, de akkor sem hagyhatom, hogy tönkre tegye az életét. – Imádtál úszni és igen, most nem megy, de később... Megpróbálhatnád. – az arcát elöntötte a nyers düh. Pislogni sem volt időm, mert előttem termett, az egyik kezével a fejem mellett támaszkodott meg az ajtón, a másikkal ráfogott a torkomra. A hüvelykujját az állam alá dugta és megemelte a tekintetemet, hogy össze tudjon fonódni az övével. Az illata azonnal az orromba kúszott. Az érdes fa és a hűvös, fűszeres illata. Akaratlanul is mélyet szippantottam belőle. Elraktároztam az agyamban, ha esetleg nem lenne többet lehetőségem arra, hogy érezhessem. Úgy fújtatott, mint egy bika.

- Mi jogon jössz te ahhoz, hogy ilyeneket mondj nekem? – a hangja ellenben állt a kinézetével. Nyugodt volt, végtelenül nyugodt és ez kissé megrémített. De nem rettentett el. Nem fog ennyivel kivágni az ajtaján. Felszegtem az államat. Nem volt szükséges így tartania, eszemben sem volt elkapni róla a tekintetemet. Mégis volt valami uralkodói dominancia abban, hogy így nekem feszült. Valami ősi, állatias. Majd meglátjuk, kettőnk közül melyikünk a dominánsabb! 

- Azon a jogon, hogy nagyon is jól ismertem Áront és az emléke örökké élni fog bennem, a halála örökké kísérteni fog, ahogy az is, hogy egy gyáva alak voltam, aki nem ment el a temetésére. De ha ezt jóvá tehetem azzal, hogy most nem hagyom, hogy végleg elengedd a gyeplőt, akkor megteszem. – ez volt az igazság. Végleg lehúzhatnám magam a lefolyón, ha még ezt sem tenném meg Áronért.

- Akkor nem gondoltál erre, amikor végleg ellöktél magadtól? – nyomta erősebben az állam csontjára az ujját. Felszisszentem, de nem húzódtam el. – Akkor nem gondoltál arra, hogy végleg el fogom engedni a gyeplőt, mert már nincs mi, ami miatt tartanom kellene? Nincs ki, aki miatt tartanom kellene?

- Tehát akkor ez az én büntetésem? - fészkelődtem a keze alatt. - Azért csinálod, hogy engem büntess, mert kikosaraztalak? Mert létezik olyan valaki, aki nem mászik térden állva hozzád? - fel akartam húzni. Azt akartam, hogy végre robbanjon. Még az is jobb, mint az élettelenség. - Mondjuk lehet engem is zavarna, ha valami jött-ment csaj nem adná be a derekát, mikor mindenkit megkaphatok. Biztos idegesítő. - gúnyolódtam. A hüvelykujját elvette az állam alól. Hátra csúsztatta a tarkómra a kezét, ráfogott. Magához rántott.

- Én hozzád akartam térden állva kúszni-mászni. - búgta a számra. Minden csepp önuralmamra szükségem volt most. Kirázott a hideg, hogy Brúnó ennyire közel tart magához. És ha megcsókol... A csókjaitól átkerülök egy másik dimenzióba, ahol nem tudom kontrollálni magam. Minden egyes heves lélegzetnél összesimult a mellkasunk. - Szó sem volt róla, hogy neked bármi ilyesmit kellene tenned, mert ÉN akartam megtenni. Én akartam könyörögni érted.

- Áron nem ezt érdemli tőled. – hátra hőkölt a szavaim hallatán. Elengedett. Hitetlenkedve mered rám, mint aki maga sem hiszi el, hogy képes voltam ezt mondani. – Nyugodtan vesd az én szememre, hogy miattam kerültél ide, csakhogy ez nem így van! Roni mindig tele volt élettel, tervei voltak és álmai. Az lenne a minimum, hogy a tiszteletére, az emlékére legalább a sajátjaidat valóra váltod.

- És mégis elárulnád, ó bölcs Váradi Lorna, hogy miként is kellene ezt tennem? – fonta össze a mellkasán az izmos karjait. – A legjobb barátom meghalt, láttam megfulladni, hagytam megfulladni. – a szó rettegéssel töltött el, ahogy eszembe jutott az éjszakai álmom. Ahogy én is megfulladtam Ronival együtt. – Minden vágyam az volt, hogy nagy vízilabdás leszek, amire lett is volna esély korábban, csakhogy most képtelen vagyok még egy kád vízbe is beleülni, nemhogy egy mély medencébe, ahol a lábam nem éri a talajt! – fröcsögte. – Az egyetlen ember pedig, aki képes volt elűzni a rémálmaimat, aki mellett végre embernek éreztem magam és nem egy roncsnak, összetörte a szívemet. Ami végtére is így volt fair, tekintve, hogy én is összetörtem az övét. Kellett valami más. A gyógyszerekkel nem kísértenek a rémek. Nem tudom tovább elviselni őket. Bele fogok bolondulni, ha még egyszer újra kell álmodnom, hogy Ari meghal. – a könnyek szúrni kezdték a szaruhártyámat. – Nem megy tovább. Ide sem kellett volna eljönnöm, mindenki mondta, hogy ne tegyem. Hallgatnom kellett volna rájuk. – horgasztotta le a fejét. – Rád erőltettem magam, újra kellett élned minden szívfájdalmadat és azok a hegek... - elcsuklott a hangja. Visszafordult a táskája felé és neki állt tovább pakolászni. – Mindenkinek jobb lesz, ha elmegyek. – tette hozzá.

Néztem az izmos, széles hátát, ami a vízilabdázástól lett ennyire kidolgozott az évek során. Most görcsös volt, össze volt esve. A bőrén látszott, hogy már napok óta nem érte napfény, hogy fakó és színtelen. A gyógyszerek teljesen kivettek belőle mindent, leszívták, elvették tőle az erőt. Az erőt, amitől mindig dagadt, ami éltette és azzá tette, aki volt. A fiúvá, akibe egy évvel ezelőtt menthetetlenül beleszerettem. Most csak a váza maradt meg belőle. És ez a tudat... Ez megölt. Rosszabb volt mindennél, amit korábban éreztem. A bűntudatnál, annál, hogy elhagyott, a szüleim válásánál, annál, hogy mit kell nap mint nap elviselnem otthon az apámtól. Az egész lényem azért üvöltött, hogy tegyek végre valamit, bármit, hogy itt maradjon, hogy ne csússzon le. Most utoljára még fogjam meg a kezét és húzzam vissza. És az én sóvárgó szívem felfalta a testemet. Felfalta az idegeimet, az agyamat. Szinte alig remegett a kezem, amikor Brúnó mögé léptem és a vállára fektettem a tenyeremet. Úgy rezzent össze, mintha épp most nyomtam volna az oldalába egy sokkolót. Kibújt az ujjaim alól. Füstös fekete szemeit meresztgette rám.

- Ne érj hozzám! – lehelte.

Határozott léptekkel közelítettem felé ismét. Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy mit is csinálok, csak az lebegett előttem, hogy ezt nem vagyok képes elviselni. Mindegy mit mond Esztra, mindegy mennyire tudom, hogy hagynom kellene őt, képtelen vagyok rá. Először csak az egyik tenyeremet simítottam az arcára. Ismét megpróbált volna távolodni, de ekkor a másik kezemet is az arcára helyeztem. Ledermedt. Hagyta, hadd araszoljak hozzá végtelenül közel. Hagyta, hadd érintsem meg, miközben még levegőt is alig mert venni. Végig simítottam a kidudorodó arccsontján, az orrnyergén, a homlokán. Annyival magasabb nálam! Teljesen le kellett horgasztania fejét, hogy rendesen elérjem őt. Próbáltam kiolvasni a tekintetéből valamit, bármit, de az csak mohón meredt rám. És tudtam, hogy elfogytak a szavak. Hogy nincs olyan szó, amivel meggyőzhetném, hogy maradjon, amivel meggyőzhetném, hogy ne dobja el az életét. Csak a tettek maradtak. Az érintések. A bőröm az ő bőrén. És még annál is több.

Nem csókoltam meg. Nem voltam biztos benne, hogy azzal nem forgatnék-e fel teljesen mindent benne. Most nem ezt az utat akartam választani. Nem a csókjaimmal akartam őt meggyőzni, hiszen azokat elvettem tőle, még az emlékeiket is porrá zúztam. Meg akartam mutatni neki, hogy a teste még mindig az övé. És azért, mert utálja magát, azért, mert mindenért magát hibáztatja, még uralhatja magát, muszáj, hogy uralja az életét. Nem tudok elképzelni egy világot, ahol ő nincs, ahol ő nem olyan, amilyen volt. Adni akartam neki valamit, most az egyszer utoljára. Valamit, ami életre kelthet benne dolgokat, amik arra ösztökélik őt, hogy folytassa a harcát. Ha másért nem, akkor ezért. Azért, amit én teszek érte. Az ujjaim a torkára siklottak, hasonló volt a mozdulat, ahogy az imént ő préselt az ajtóhoz. Végig karcoltam rajta a bőrt. Néztem, milyen hevesen pattog fel és le az ütőere. Végig simítottam rajta. Brúnó lehunyta a szemét, dörmögött valamit, de nem értettem. A fülemben megállás nélkül dübörgött a vér.

Még közelebb léptem hozzá, a mellkasunk teljesen egymásnak simult. Óvatos puszit nyomtam a pólójának gallérja fölé. Épphogy csak érintettem a nyakát, de ő már követelőzőbben simított végig a hátamon. Feljebb szántottam végig az ajkammal, közvetlen az ádámcsutkáján. A leheletem teljesen felforrósította a bőrét. Már nem volt olyan hideg, mint előbb az ajtónál. Most ontotta magából a forróságot. Kínzó lassúsággal nyaltam végig az ütőerén. Elégedetlenül mordult fel. Az ujjait a hajamba fűzte és már húzott is volna magához, de én a tenyeremet a mellkasára fektettem. Megállítottam. Most nem ő irányít. Most nem ő dönt. Hanem én. Csakis én. Hagytam, hadd olvassa le az arcomról. Mikor tudatosult benne, leeresztette a kezét és visszasimította a derekamra. Nem csinált semmit. Csupán ott simogatta a pólón keresztül a hátamat, mégis annyira intimnek tűnt most tőle ez a mozdulat, hogy szó szerint élő lánggá változtam.

Neki estem. Fogakkal, nyelvvel kényeztettem a nyakán feszülő bőrt. Tetszett, hogy én irányítok. Tetszett az, ahogy Brúnó miattam veszíti el az eszét. Igen a fürdőszobai kis incidensünk is magával ragadó volt, de az, hogy Brúnó most hagyta, hadd tegyek azt vele, amit csak jónak látok, miközben biztatóan cirógatta a derekamat, teljesen más volt. És nem akartam leállni. A pólója szélét nyúztam, hogy vegye le. Engedelmeskedett és már elém is tárult a kidolgozott mellizma. Nem haboztam. Nem hagytam időt arra, hogy meggondolja magát, hogy rájöjjön arra, most megint milyen önző módon viselkedek vele. Hogy felismerje, mindent csak azért teszek, hogy nekem ne fájjon. Magamnak sem hagytam időt. Gondolkodni, visszalépni. Meg akartam tenni. Mindent meg akartam tenni, csak maradjon végre abba ez az izomszaggató erő bennem. Tűnjön el Brúnó szeméből az üresség. Sok mindent elviseltem már az évek során, rengeteg megpróbáltatásom volt, de ezt nem tudom tétlenül nézni.

A szám lesiklott a nyakáról a kulcscsontjára. Bizseregni kezdett minden testrészem, ahogy csókoltam őt. Nedves foltokat hagytam végig a testén. Az ujjai a hajamba csúsztak, ahogy egy-egy óvatos puszit leheltem a mellbimbóira. Szinte dorombolt, mint egy macska. Ahol nem tudtam a számmal kényeztetni őt, ott az ujjaim cirógattam. A bordáit, a hasát, át a hátát, a pattanásig feszülő izmokat. Felmordult, ahogy a hátába vájtam a körmeimet, miközben a mellkasán hagytam ott az ajkaim nyomát. Erősen piros, később majd liluló foltokat. Reszelősen vette a levegőt, az ő szája végig szántott a fülem ívén. Teljesen ellepett a libabőr, a mellbimbóim megkeményedve feszültek neki a pólóm lenge anyagának. Bármit megadnék egy kis enyhülésért, azért, ha ismét a szájában lenne a mellem. De ez most nem rólam szól. Lepislogtam az ágyékára. A férfiassága mereven neki düremkedett a nadrágjának, amitől összefutott a nyál a számban. Brúnó is észrevette, hogy milyen meredten bámulom az ölét. Szólásra nyitotta a száját, de én megelőztem őt. Végig simítottam a hímtagján.

- Lori... - nyöszörögte elfúlva.

- Egyszer azt mondtad, - kezdtem bele, miközben még mindig bátortalanul fogdostam őt odalent - hogy mindig is tudtad, milyen tűz lakozik bennem és sosem féltél. - helyeslőn bólintott. - Hogy nem félsz attól, ha megégetlek. - a homlokomat neki vetettem a mellkasának, miközben a nadrágjának korcába akasztottam az ujjamat és elkezdtem lehúzni róla. - Most megégetlek. - az alsónadrágjával együtt húztam le róla a ruhát. 

Elé guggoltam, segítettem neki kibújni a nadrágból. Tökéletes magasságba kerültem a férfiasságával. De még nem néztem meg magamnak. Nem, még nem. Mikor felálltam is végig Brúnó tekintetét perzseltem. Átkarolta a derekamat és magához vont. A keménysége az ölemnek préselődött, amitől az alsó ajkamba haraptam. Pontosan ott volt, ahol a legjobban vágytam rá. Éreztem, ahogy teljesen benedvesedek, hogy szó szerint fel fogok gyulladni. Még sosem éreztem ilyen kiolthatatlan vágyat senki iránt. Amikor szerelmes voltam belé... Fantáziáltam róla, de nem így, nem hittem, hogy valaha is esélyem lehet erre. Nekem nem. Hiszen ki vagyok én? Egy szerencsétlen kis prűd picsa, túlsúllyal, teljesen átlagos arccal, belebolondulva a könyveibe. Semmi érdekes nem volt se rajtam, se bennem. Semmi vonzó. Most viszont már nem az a lány vagyok. Most már tűz vagyok és képes vagyok bármire, amit csak akarok. És én őt akartam. Nagyon is.

Kettőnk közé pillantottam. Arra a pontra, ahol Brúnó farka a hasamnak ékelődött. Legszívesebben felsikkantottam volna, ahogy megpillantottam őt, de inkább visszanyeltem és csak egy réveteg sóhajt eresztettem ki magamból. Teljes pompájában állt, pedig még jóformán semmit sem csináltam. Májusban én és Szaléz nem csináltunk ilyeneket, nem érintettük meg egymást ilyen bensőségesen. Csak hagytam, hadd tegyen velem, amit akar, amit jónak lát. Az elmém teljesen más helyre vonult, miközben ő belém hatolt, miközben életemben először széttettem a lábam egy férfinak. Az volt az én büntetésem is. Nemcsak Ároné. Azóta pedig nem akartam semmiféle szexuális kapcsolatot létesíteni senkivel, értelemszerűen. Mostanáig nem... Brúnó látta, hogy tétovázom, hogy megakadtam egy pillanatra. Édes csókot nyomott a halántékomra.

- Erre semmi szükség. – mondta, azzal leengedte a kezét rólam és hátrálni készült. Azonnal utána nyúltam és az ujjaimat a keskeny csípőjébe mélyesztettem.

- Szeretném. – jelentettem ki határozottan. A szemöldöke az égig szaladt, ahogy végig mért. – Te szeretnéd? – bukott ki belőlem.

- Most hülyéskedsz? – zihálta hitetlenkedve.

Elmosolyodtam a válaszán. A kezemmel ismét felfedező útra indultam a testén, csak most jóval lejjebb, mint az előbb. Végig nyaltam a bordáin, miközben a körmömmel a fenekének felső ívét karcoltam végig. Dörmögve fúrta az arcát a hajamba. Mélyeket szippantott az illatomból. A szám követte a teste vonalát. Mikor a végig csókoltam a feszes hasát vészesen közel kerültem ahhoz a ponthoz, ahová szeretném, ha a végére kifutna a történet. Vissza emeltem a fejem, bele néztem a szemébe. Megroggyant a térdem, ahogy megláttam a tekintetében sercegő arany és ezüst szálakat, ahogy szó szerint örvénylettek. Ami mindig is az erejét tükrözte, a vágyát, az életét. Elszántam magam és kettőnk közé csúsztattam a kezemet. Selymes bőr fogadott, ami alatt acélkeménység húzódott. Megérinteni őt így, a legmerészebb álmaimat is felül múlta. Ahogy az ujjaim a férfiasságára kulcsolódtak megszűnt körülöttem minden tér, nem volt idő, nem volt semmi. Csak mi ketten, a testünkben lüktető, földig romboló vágy. Összeszorítottam a lábaimat, hogy enyhítsem valamelyest a combjaim között feszülő, sóvárgó ürességet. Brúnó látta. Látta, hogy miközben finoman, óvatosan le, majd fel mozgattam az öklömet a farkán engem elemészt az éhség. Végig simított az oldalamon, a tenyerei megállapodtak a mellem alatt, a hüvelykujjaival végig simított az alsó ívükön. Szaggatottan vettem a levegőt, ahogy erősebben feszítettem az ujjaimat rajta. Az alsó ajkába harapott, élesen szívta be a levegőt és csak nagy erő árán tudta kifújni.

- Látni szeretném. – simogatott tovább.

Megtorpantam, a mozdulataim abba maradtak, ahogy Brúnó mélyen a szemembe nézte, majd egy határozott mozdulattal lekapta rólam a felsőmet, ami az ő ruhakupaca mellett végezte. A nyakamat végig, illetve az arcomat is pír fedte, ahogy Brúnó a melleimet mustrálta. Megnyalta az alsó ajkát, majd visszaemelte a kezét. Először az egyiket cirógatta körbe, majd a másikat is. Ráérősen, mintha a rendelkezésünkre állna a világ összes ideje. Amikor végre végig húzta az ujjait a feszes mellbimbóimon egy nyögés szakadt fel a torkom mélyéről. Brúnó elégedetten mosolyodott el, majd már hajtotta is le a fejét, hogy a szájába vegye, én azonban megállítottam.

- Előbb én. – nem tudtam többet kinyögni.

A vérem lávával volt egyenlő, az alfelemet teljesen ellepte a nedvesség és csak arra tudtam gondolni, hogy Brúnó itt áll előttem álló farokkal és mihamarabb a számban akarom őt érezni. Zabolázatlan vágy lett úrrá rajtam. Szerencsére nem kellett tovább taglaljam, hogy pontosan mit is szeretnék, Brúnó tökéletesen értett engem. Vágyódva nézte továbbra is a melleimet, de bólintott és leült az ágyára. Az ujjai a matrac szélébe martak, ahogy nagy levegőt vettem, a széttárt lábai közé álltam, majd egy elegáns mozdulattal letérdeltem elé. Végig simítottam az erős combjain, fel egészen a férfiasságáig. Az ujjaim ismét rátaláltak a keménységére és miközben tovább izgattam őt, csak reménykedni tudtam, hogy jól csinálom, hogy jól fogom csinálni. Szaléznál eszembe se jutott, hogy le kellene szopnom. Semmi viszonyítási alapom nem volt ez ügyet illetőleg, de most szerettem volna. Brúnóval szerettem volna és azt, hogy élvezze. A gondolkodásomból az ujjai szakítottak ki, amik végig simítottak az arcomon. Rá emeltem a tekintetemet. Ő szó szerint felfalt az övével. Ez a simogatás bíztatás volt, hogy engedjem el magam és csináljam, ahogy szeretném. Úgyhogy leengedtem a fejem és egy bátortalan csókot leheltem a makkjára.

A combjai még feszesebbek lettek a tenyerem alatt. Finom csókokkal haladtam végig lefelé, majd vissza. Nem mertem felnézni rá, nem tudtam, hogy mivel találnám szembe magam. Így is éreztem a testtartásából, a kisugárzásából, hogy minden erejére szüksége van, hogy ne vesse rám magát. Ettől pedig még jobban szét feszített a vágy, hogy tegyen magáévá. De ez a pillanat most nem rólam szól. Úgyhogy inkább végig nyaltam a teljes, büszke hosszát. A szájából csak egy erőtlen nyöszörgés szökött ki. Megismételtem a másik oldalon is. Aztán kinyitottam a számat és befogadtam őt. Nem gondoltam, hogy ilyen lesz. Korábban ódzkodtam a gondolattól, hogy valakinek a farkát a számba vegyem, de Brúnóval olyan természetes volt, olyan jó. Mind a ketten egyszerre nyögtünk fel, ahogy visszamozdítottam a fejemet, majd újra le. A nyelvem körbe tekergőzött rajta, míg a fejem ütemesen mozgott le és fel. Felpislogtam rá. Az arca, a szemei... Ki volt pirulva, az írisze ijesztően elködösült, erősen bele harapott az alsó ajkába, hogy elfojtsa a mély hangját. Nem akartam, hogy így tegyen. Szívem szerint hallani akartam volna őt, minden mély és öblös hangot, amit én váltok ki belőle, de tudtam, hogy itt nem lehet. A falak vékonyak voltak, rajtunk kívül pedig mások is tartózkodtak itt, ráadásul Brúnó nővére itt van, mi pedig még az ajtót sem zártuk be.

Gyorsabban mozgattam a fejemet, igyekeztem minél több részt befogadni a hímtagjából, de így se fért be a számba teljesen. A kimaradt részt a kezemmel izgattam. Nem volt összehangolt a mozgás, nem mindig akkor csavartam az öklömet, amikor kellett volna, de Brúnó nem szólt egy szót sem. Megadta ezt nekem, megadta ezt kettőnknek, visszalépett, hagyta, hogy most én irányítsak. Én pedig nem tudtam betelni vele. Az összes szöget kipróbáltam volna, hogyan is mozdítsam a fejemet, elnyújtottam volna egészen addig, amíg már remegett volna a gyönyörért, erre azonban most nem volt időnk. Úgyhogy az egyik kezemet elemeltem a comjáról és a tenyerembe vettem a golyóit, finoman megszorítottam őket.

- Baszki! – lendült felfelé a csípője.

Pislogtam egy nagyot, hogy ettől az aprócska mozgástól mennyivel mélyebbre csúszott a torkomban. Brúnó megdermedt, ismét rá néztem. A tekintete... Azért volt ilyen ködös, mert visszafogta magát. Miattam. Valószínűleg sejtette, hogy még nem sűrűn csináltam ilyesmit, szó szerint egyszer sem, és nem akart elrettenteni. Nem volt jól ez így. Azt akartam, hogy veszítse el az eszét, hogy vegye el, amit csak akar, vegyen el tőlem mindent. Mindent neki adok. Keményebben szorítottam a golyóit, miközben a fogammal óvatosan végig karcoltam a farkát. Nem vettem le róla a szememet. Láttam, ahogy minden izma egy csomóban vagy, ahogy mozdul a keze. Reméltem, hogy kiolvassa a tekintetemből, hogy mit akarok. Reméltem, hogy tudja, azt akarom, hogy engedje el magát, hogy veszítse el az eszét. Megteheti. Itt és most, velem. Velem megteheti.

Brúnó állkapcsa rándult egyet, ahogy a fejbőrömbe mélyesztette az ujjait. Majd gyengéd, ám határozott mozdulatokkal mozgatta a fejemet, miközben felfelé mozdult. Tökéletes volt a szög, az, ahogy a torkom hátsó felének ütközött. Tetőtől talpig zsibbadtam az eufórikus, mámorító érzéstől, ahogy az előnedv szivárogni kezdett belőle és megtöltötte a számat. Erősen a combjaiba martam, belé vájtam a körmeimet. Bízom benne, hogy ott marad a nyoma. Elégedettséggel töltene el a tudat, hogy megjelöltem. A légzése egyre szaporább és egyenletlenebb lett, a fogát szívva feszítette hátra a fejét. Észveszejtően fantasztikus volt, ahogy újra és újra elmerült a számban, ahogy szabadjára engedte magát és az ösztöneit és úgy használt, ahogy neki szüksége volt rá. Az ujjai viszont mégis folyamatosan masszírozták a tarkómat, egy percig sem feledkezett meg arról, hogy én most itt mit teszek meg érte, hogy mire is kérem őt ezzel. Még akkor is, ha önzőség tőlem, akkor is, ha nincs hozzá jogom.

- Lori... - mormogta. A nevem, ahogy kiejtette a száján begörbült tőle a lábujjam. Soha senki nem ejtette még ki ilyen hévvel a nevemet. – Én már nem sokáig fogom bírni. – akadozva tudta csak kibökni a szavakat.

- Ühüm. – nem hagytam abba, még akkor sem, ha ő igen.

- Én nem... Baszki! – nagyokat pislogva néztem rá, a számban még mindig a farkával, amin az erek kellően kidudorodtak ahhoz, hogy tudjam, valóban nem kell sok neki. Tudtam, hogy miért állt le, hogy miért akadt meg. Nem akart a számba élvezni, az engedélyem nélkül nem. Egy cuppanó hang kíséretében húztam le róla az ajkamat. Nyálas volt az állam, a melleim szabadon, de semmi sem érdekelt jelenleg. Csakis ő.

- Te is megégethetsz engem. – búgtam.

Brúnóban teljesen elkattant valami a szavaim hallatán. Az ujjai ismét vissza találtak a fejemre, erősebben fűzte bele az ujjait a hajamba és nyomta vissza a fejemet a lüktető férfiasságára. Nem hittem volna, hogy az előzőnél jobban képes voltam őt befogadni, mégis sikerült. Teljesen kitöltött és hevesen mozgatott magán. Már én sem tudtam és nem is akartam visszafogni a nyögéseimet. Annyira gyönyör közeli állapotba kerültem attól, hogy ilyen bámulatos őt szopni, hogy szerintem nekem sem kellene sok, hogy elélvezzek. És amikor Brúnó a nevemmel az ajkán rándult egyet, majd egyhelyben tartott magán és elélvezett egyenesen a számba, szó szerint úgy is éreztem, mintha én magam is átestem volna az orgazmuson.

- Lori, Lori, Lori... - ismételgette folyamatosan, mint egy imát.

Az íze végleg elvette az eszemet. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy miután elengedte a fejemet és lecuppantam róla, a szemébe nézve lenyeljem a gyönyöre bizonyítékát. Olyan gyorsan vette a levegőt, mintha épp most futott volna le egy maratont. Sűrűn pislogott, mintha maga sem hinni él, hogy mi történt most itt az előbb. Én magam sem hittem el teljesen, őszintén szólva. De az, hogy még mindig ott térdeltem a lábai között, a férfiassága pedig az ondójától és a nyálamtól csillogott ékes példa volt, hogy de. Legszívesebben addig izgattam volna, amíg újra kőkeményen nem feszül meg, hogy magamba fogadhassam, ott, ahol igazán szerettem volna, ahol totál benedvesedve vártam őt, de csak a kongó űr maradt.

- Lori!

Na, most határozottan nem úgy mondta a nevemet, mint korábban. Ez volt az, ami visszahozott az élők világába. Ami visszarázott abba, hogy mit is tettem és ennek még milyen következményei lehetnek. De egyszerűen nem érdekelt, nem tudtam rosszul érezni magam miatta, mikor az arca végre csillogott, mikor végre megint olyan volt a tekintete, mint korábban, sőt annál sokkal több arany és ezüst szál kelt életre. Miattam, attól, amit tettem érte. Vajon minden lányra így néz, miután leszopják? Vagy ez csak az én kiváltságom? Bár tekintve, hogy mennyit bénáztam, mások biztos százszor ügyesebben és élvezetesebben csinálták, nem hiszem. Viszont még ez sem volt elég ahhoz, hogy megbánjam. Már csak azért megérte, hogy láthattam Brúnó vágytól ködösült tekintetét és részese lehettem a szexuális éhségének. De nem hagyhattam, hogy most elgyengüljek, hogy a karjai közé vessem magam. Azt akartam, hogy harcoljon, hogy éljen. Úgyhogy elszakítottam róla a tekintetemet. Megfogtam a boxer alsóját és felé nyújtottam. Nem törődtem azzal, hogy mennyire hitetlenkedve néz rám, felkaptam a földről én is a pólómat és villámgyorsan magamra kaptam. Mire visszapördültem már Brúnó is magára kapta az alsóját, ezzel megfosztva attól a csodás farka látványától. 

- Mi a fasz volt ez? – vicsorogta. Ennyit arról a kedvességről, amivel akkor becézgetett, miközben leszoptam...

- Pontosan az, aminek tűnt. – hajítottam felé a nadrágját is. Csoda, hogy eddig senki nem nyitott ránk. Remélem azért annyira nem voltunk hangosak, hogy totál egyértelmű volt, mit is tettünk és ezért nem nyitottak ránk. Kertelés nélkül húzta magára azt is.

- Igen, az nekem is feltűnt! – horkant fel. – De miért? – húzta össze a szemeit.

- Mert ehhez volt kedvem. – vontam meg a vállamat.

- Ennyivel nem intézed el. – lépett közelebb felém, én viszont egyből hátráltam is.

- Csak a fiúk vágyhatnak arra, hogy egy lány leszopja őket? Egy lány nem akarhat leszopni valakit önszántából? – tettem csípőre a kezemet. – Zalánnál nem próbálkozhattam, mivel halálosan szerelmes a legjobb barátnőmbe. De tekintve, hogy te mennyit kérdezgetsz és vicsorogsz itt, - mutattam végig rajta – lehet majd mégis megpróbálom. Ő talán készségesebb lesz és esetleg jobban élvezni fogja.

- Miből gondolod, hogy én nem élveztem? – ütközött meg.

- Abból, hogy itt vicsorogsz? – utaltam vissza az előző mondatomra.

- Én nem azért... - túrt bele idegesen a hajába. – Nem azért vagyok frusztrált.

- Akkor? – vontam fel a szemöldökömet.

- Ennek nem szabadott volna megtörténnie. – eltátottam a számat. Igaza volt, tényleg nem szabadott volna, de képtelen voltam nem így cselekedni. Mégis borzasztó rosszul estek a szavai.

- Aha... Nos, akkor jó hazautat. – dünnyögtem, azzal már indultam is meg az ajtaja felé.

- Loresz, nem úgy értettem! – kapott a csuklóm után és pördített meg.

És ettől a mozdulattól, ahogy megfordított, a nyakában előre esett az ékszer. Láttam, hogy van valamilyen madzag a nyakában, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, nem az kötött le. Miközben a hátát simogattam is éreztem valami hideg fémet, de még akkor sem esett le, hogy mi lehet az. Őszintén, nem is agyaltam rajta, érthető okokból. Most viszont, hogy megpillantottam, hogy megláttam mi is az az ékszer, azt hittem seggre ülök döbbenetemben. A gyűrűm volt. Az én gyűrűm volt felfűzve a nyakába. Nem dobta ki, megtartotta, hordta. Az elmúlt napokban végig rajta volt, pedig már azt hittem, soha többe nem látom ezt a számomra nagyon kedves ékszert. A könnyek elöntötték a látómezőmet. Felé nyúltam, de még időben megtorpantam. Majdnem megérintettem a gyűrűt, ami még pár napja az én ujjamon pihent. Persze Brúnó is észrevette, mitől kezdtem el könnyezni, mi az, ami ennyire ledöbbentett.

- A büdös picsába! – szitkozódott, aminek hála lazultak az ujjai a csuklóm körül. Kihasználtam az alkalmat és kirántottam magam a szorításából. Feltéptem az ajtaját és már rohanni kezdtem a saját szobám felé, hogy bezárkózzak és elátkozzam magam a tetteimért. Csakhogy a nappaliban egy emberként pattant fel Iza és Zalán, akik úgy bámultak rám, mintha valami űrlény lennék. Igazából nem kellett elátkoznom magam, mert már más megtette, ugyanis éppen akkor lépett be a lakásba Takács és Valéria, amikor én oda értem. – Lori! – ahogy a hátamnak ütődő Brúnó is, aki valószínűleg futott utánam. Nyilván póló nélkül. A földbe gyökerezett a lábam, ahogy Takács végig mért, ahogy Valéria tekintete a félmeztelen öccsére siklott, majd rám. A felduzzadt számra, az egymerő kóc hajamra. Eltátotta a száját. Takács szája egy vonallá préselődött.

- Menjen készülődni! – biccentett a tanárom a szobám irányába. Nem kellett kétszer kérnie. Elléptem Brúnótól, akinek a mellkasa eddig a hátamnak volt simulva. Fázni kezdtem, most, hogy már nem éreztem a testéből áradó forróságot. De nem néztem vissza. Csak becsörtettem a szobámba.