Miután elköszöntem Brúnótól a fürdőszoba felé vettem az irányt, ám az pont akkor nyílt ki, mikor én be szerettem volna menni, Iza lépett ki az ajtón.

- Oh... Bocs. – álltam félre az útjából.

- Semmi gond. – biccentett, majd megindult a szobája felé, ám megtorpant és visszafordult. – Ne haragudj a maiért! Igazad van, semmi jogom kérdezősködni, már nem vagyunk osztálytársak, barátok meg még kevésbé. Átléptem egy határt. – ismerte be. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg. Izabella az a lány, akinek soha nem mondhatsz nemet, akinek mindig igaza kell, hogy legyen, ő soha nem kér bocsánatot, nem ismeri be, ha hibázott.

- Köszönöm a bocsánatkérésedet, tényleg. – vallottam őszintén. – Lehet kicsit túlreagáltam. Csak tudod elszoktam már attól, hogy az emberek arról kérdezősködnek, hogy mi van velem.

- Igazad volt abban is, hogy hátba szúrtunk, én hátba szúrtalak. Februárban, a szavazáskor. Nem tudtuk, mi volt pontosan, mi történt veled és Petrával. Csak Brúnó és Áron álltak ki melletted, csak ők voltak azok, akik őszintén vállalták ezt. Petrára mindenki azért szavazott, mert ő volt mindenki kiskedvence, a népszerű kapcsolataival és baráti társaságával. – magyarázta.

- De te miért ő mellette álltál ki? Soha nem vett le a lábadról, téged nem az érdekelt, ki mennyire népszerű, hanem hogy ki mennyit tett az osztályért. – álltam előtte értetlenül.

- Jázmin és Vivi is őt pártolták, ahogy mindenki más is. Azt hittem, ez a helyes. Nem ismertem a történetet, így a többségre hallgattam. A mai napig nem tudja senki mi volt akkor köztetek. Sokáig faggattuk a két fiút, de ők egy árva szót sem szóltak, Jázmin és Vivi pedig elfordultak Petrától. Egy osztályban vannak ugyan, de már nem barátnők. Minden megváltozott azóta. – mesélte el. Tudtam, hogy február óta Petra csak saját magára számíthat, nincs mellette senki. Egyfajta végkielégítés volt, amikor ezt megtudtam. Ma már viszont nem érzek semmit, ha erre gondolok. Petra a múltam egy része, amit örökre eltemettem és ha akkor februárban nem áll neki ócsárolni engem, én pedig nem rajta töltöm ki a haragomat, még mindig csak egy esetlen kis fruska lennék, aki elhiszi, hogy önmagán kívül számíthat még bárkire is.

- Jól esik, hogy elmondtad. Még akkor is, ha már nem aktuális a téma. – mosolyodtam el.

- Ha kíváncsi vagy egy külső szemlélő megjegyzésére... - nézett rám felvont szemöldökkel, mire én bólintottam, hogy folytassa a gondolatmenetét. – Tudom, hogy ehhez sincs semmi közöm, de szerintem Brúnó megérdemel még egy esélyt tőled. Ő tényleg nem mondott le rólad. Akkora kálváriát csapott, amikor megtudta, hogy kiszavaztunk téged, hogy haza kellett küldeni. – na erről viszont nem tudtam. – Senki nem tudja azt sem, hogy mi is volt veletek pontosan. Olyanok voltatok, mint a víz és a tűz, mégis tökéletesen kiegészítettétek egymást, a hatalmas ellentétek dacára. Tudtad, hogy fogadtunk is az osztályban egy páran, hogy ti mikor fogtok összejönni? A többség azt mondta, hogy erre esély sincsen.

- Te mit mondtál? – kérdeztem keresztbe font karokkal.

- Hogy egy pár lesztek. Üvöltött rólatok, hogy sokkal több van köztetek, mint barátság. Amikor januártól már nem voltatok jóban, Brúnóból kiveszett valami, eltűnt belőle egyfajta megfoghatatlan ragyogás, ami csak melletted mutatkozott meg belőle. Újra az a seggfej lett, aki csak azzal foglalkozott, hogy egy menő arc legyen a gimnáziumban, állandóan szivasson mindenkit és olvadozzanak érte a csajok. Aztán amikor Áron meghalt... - itt azonban elcsuklott egy pillanatra a hangja és én is leszegtem a fejemet. Ez még mindenkinek igencsak érzékeny téma. Áron mindenkivel jóban volt, egy igazi humorzsák volt, állandóan segített, akinek csak tudott, részt vett az osztály szerves részében. – Én ott voltam a temetésen Lorna. Borzasztó volt, Brúnó nem is élt, egy roncs volt. Valóban kételkedtem benne, hogy jobban lesz, de most. Melletted kezd belé megint visszatérni az élet. Te képes vagy megmenteni őt. – simított egyet a karomon.

- Még csak most kezdtünk el megint beszélgetni, én... - makogtam, mint valami szerencsétlen. – Én nem hittem, hogy mi egyáltalán újra szóba állunk, valaha. Nekem hetek, hónapok kellettek, hogy eltemessem őt, a közös emlékeinket, az érzéseimet...

- Na és sikerült? Tényleg, őszintén kijelented, hogy le tudtál mondani róla? – nézett rám érdeklődve a vizes, szőke hajkoronája alól.

- Összetörte a szívemet, Iza. Elhagyott. Volt rá elég okom, hogy elfelejtsem őt. – feleltem.

- Akkor máshogy kérdezem. Könnyű volt őt elfelejteni? Könnyű volt neked is lemondanod róla? – nézett mélyen a szemembe.

- Olyan volt, mintha hónapokig bent tartottam volna a lelkemet egyetlen levegővétellel. Most... Talán újra kapok levegőt. – ismertem be, mire Iza barátságosan elmosolyodott. – Nekem még emésztenem kell ezt. Megbeszéltük már, hogy mi történt a múltban, mind a kettőnket átvertek.

- Ez érthető. Én nem mondhatom meg, hogy mit csinálj, még tanácsolni sincs jogom. Csupán külső szemlélőként alkottam véleményt, hátha segíthetek vele, ennyi. – azzal fogta magát és elindult a szobájába.

- Iza! – szóltam utána. – Köszönöm, tényleg!

- Igazán nincs mit. – azzal bement a szobájába.

Gyorsan lezuhanyoztam, illetve hajat mostam. A hűs víz nagyon jól esett a felforrósodott testemnek, illetve a hajamra is igazán rá fért már egy alapos hajmosás. Még egy avokádós hajpakolást is felraktam, közben pedig a kis elektromos arctisztító gépemmel megtakarítottam a pórusaimat. Kiszállva a kádból alaposan megtörülköztem és bekentem magam testápolóval, ugyanis a nap eléggé kiszívta a bőrömet és ráfért a hidratálás. A hajamat jó alaposan megtöröltem a törülközővel, majd kifésültem és hagytam, hogy magától megszáradjon, nyáron egyáltalán nem szoktam megszárítani a hajamat, a melegben egészen hamar meg szokott száradni. Az arcomat bekentem a krémjeimmel, szérumjaimmal, megmostam a fogamat, felkaptam egy oversize pólót, a törülközőimet kiterítettem, majd a szobám felé vettem az irányt. Ahogy kiléptem a fürdőből észrevettem Brúnót, aki éppen a konyhában matatott.

- Te még nem alszol? – kérdeztem, mire meglepődve nézett rám. Tetőtől talpig végig mért, minden egyes testrészemen megállapodott a tekintete, amitől azonnal zavarba kerültem. – Khm... - köszörültem meg a torkomat, hátha ezzel kizökkentem Brúnót a gondolataiból.

- Ja... Nem, még nem. Gondoltam eszek valamit, de eddig almán kívül nem találtam semmit. – forgatta a kezei közt a piros almát. Ekkor realizáltam magamban igazából, hogy Brúnón csak egy bő szárú, rövid, fekete nadrágot viselt, a felsőteste teljesen csupasz volt. Tipikusan vízilabdás testalkata van. Magas, széles háta és válla van, izmos karjai és enyhén kockás hasa. Hát igen, most én mértem őt végig tetőtől talpig. A személyiségét kevesen ismerhették, minden lány csak a külsője miatt olvadozott érte. Sose vontam kétségbe, hogy nem néz ki jól, mert de, nagyon is. De, amikor a személyiségét is megismerhettem, megtudtam, hogy milyen gyengéd, vicces, segítőkész, szenvedélyes, a külsője csupán csak még egy ok volt, amiért belé szerettem. A múltban. Nyilván. – Na és te? Most végeztél a zuhanyzással?

- Igen. Beszélgettem kicsit Izabellával. A mairól. – mondtam, miközben kivettem a vizet a hűtőből és öntöttem magamnak a poharamba.

- Az jó. Ti régen jóban voltatok nem? – kérdezte, miközben felvágta magának az almát egy kis tálkába.

- Igen. Segített nekem a matekban. Ahhoz mindig sík hülye voltam. – kortyoltam bele a poharamba.

- Akkor miért szavazott ellened?

- Össze volt zavarodva. Senki nem tudta az osztályban, hogy pontosan mi is történt köztem és Petrónia között. Az pedig egyértelmű volt, hogy a többség Petra mellett fog állni, hiszen ő volt a közönség kedvence. – forgattam meg a szemeimet.

- De csak volt. A balhétok óta nem szól senkihez, alig jár el valahova. Jázmin és Vivi úgy csinálnak, mintha soha nem is ismerték volna. – mondta, majd felém nyújtotta a tálkát, jelezve, hogy vegyek, ha gondolok. Kikaptam egy kocka almát, majd jó ízűen bekaptam.

- Igen, tudok róla. – mondtam bólogatva. – Mást is mondott még Iza. – jegyeztem meg mellékesen.

- Igazán? És mit? – kérdezte felvont szemöldökkel, majd bekapott egy falat almát.

- Azt, hogy amikor megtudtad, hogy engem fognak átrakni egy másik osztályba, akkor teljesen kiakadtál és hazaküldtek téged. – mondtam, mire ő megtámaszkodott a konyhapulton és mélyet sóhajtott.

- Igen, így volt. Az osztályfőnök haza zavart, mert mindenkit elküldtem a picsába. – ismerte be.

- Ennyire felbosszantott? Hiszen nem rúgtak ki, csak másik osztályba helyeztek át. Jelezném, hogy ezért utólag visszagondolva, igencsak hálás vagyok. Nekem már nem volt ott keresni valóm. – mondtam.

- Igen, felbosszantott, mert nem volt fair. Te nem csináltál semmit és Petra csak mindenkinek elsírta magát, hogy te milyen szörnyű barátnő vagy, hogy milyen undorítóan viselkedsz vele, holott senkinek fogalma nem volt róla, hogy te miket tettél érte, hogy te miket el nem viseltél érte, az egész életed elé helyezted Petróniát, ő pedig ellened fordult, mert már nem voltál nyereséges a számára. Kiszipolyozott, szinte minden jót elvett tőled, belőled, aztán eldobott. – magyarázta indulatosan. – Neked volt ott helyed az osztályban, nem neked kellett volna elmenned.

- Jót tett nekem, hogy eljöhettem abból az osztályból. Nem volt már mellettem se Jázmin se Vivien, mindenki lenézett és csak azt gondolta, hogy Petrán keresztül akarok felkapaszkodni a gimnáziumi hierarchiába, nem voltál mellettem te sem... - csuklott el a hangom a mondat végén. Mert bár nem érdekelt, hogy ki mit feltételez rólam és tudtam, hogy nem igaz. De az, hogy minden nap látnom kellett Brúnót, hallanom a hangját összezúzta a szívemet, újra és újra. Sokkal könnyebben ment a felejtés és az elmúlás feldolgozása, úgy, hogy ő nem volt a közelemben.

- Nekem nem. Nem láthattalak többet, csak a folyosókon. Nem hallhattam a hangodat. – mondta leszegett fejjel.

- Ott volt neked Nelli. – kontráztam rá.

- Kértelek, hogy ne emlegesd a nevét. – pillantott rám dühösen barna fürtjei alól.

- Bocsánat. – haraptam bele az ajkamba.

- Egyébként nem szeretnél felvenni még valamilyen ruhát? Mondjuk egy nadrágot? – fújtatott idegesen.

- Most mi van? – néztem rá értetlenül. – Meleg van. Így szoktam aludni.

- Nem zavar, hogy meglát valaki? Mondjuk Zalán? – piszkálódott tovább.

- Nem, nem zavar. Nem látszik belőlem semmi, se a fenekem, se semmim. – fordultam körbe, hogy ő is láthassa, a póló eléggé hosszú volt ahhoz, hogy takarjon.

- A combod látszik. – bökött a fejével az említett testrészemre.

- Ahogy szinte minden nap, mivel rövidben járok, 40 fokban. Most tényleg nem értem, mire szeretnél kilyukadni. – néztem rá összehúzott szemekkel.

- Semmire. – zsörtölődött.

- Zavarban vagy? – néztem rá vigyorogva.

- Mi én? Én?! – tört ki hisztérikusan. – Dehogyis! Miért lennék pont ÉN zavarban? Ne nevettess!

- Oké! Értem én. – tettem fel a kezemet védekezően, miközben próbáltam elnyomni a mosolyt az arcomról. – Akkor, ha nem bánod, felülök a konyhapultra. – mondtam, majd felpattantam Brúnó mellé, annyi különbséggel, hogy ő állt, én pedig mellette ültem a konyhapulton. Természetesen nem azért ültem, fel, mert annyira nagyon akartam volna, hanem mert a póló így jóval feljebb siklott a lábamon, így a combom egésze látszott. Brúnó hevesen vette a levegőt, miközben a lábaimat mustrálta. – Ide adnád nekem azt a tál cseresznyét? – néztem rá ártatlanul. Le sem vette rólam a szemét, úgy nyomta bele az ölembe a tányért. – Holnap reggel szabadnapunk van, gondoltam elmegyek futni. Csatlakozol? Te már azért jobban ismered a környéket, hogy merre érdemes futni. – kérdeztem.

- Persze elkísérlek. De te gyűlölsz futni. A tesiórákra is mindig kitaláltál valamit, hogy ne kelljen futnod.

- A tánctanárom mondta, hogy próbáljam meg magam fokozatosan rászoktatni, mert sok mindenben segít, mint például a helyes légzésben, erősíti az izmokat is. – magyaráztam. – Gondoltam veled kipróbálnám. – vontam meg a vállamat.

- Szóval akkor ez azt jelenti, hogy már megbocsátottál? – jött közelebb hozzám. Karjaival szinte átölelte a lábaimat, úgy támaszkodott meg a konyhapulton. A lábaim hozzáértek a csípőjéhez, mire nekem azonnal görcsbe rándult a gyomrom.

- Meg, igen. – jelentettem ki, gombóccal a torkomban.

- És még mindig csak haverok vagyunk? – kérdezősködött tovább. Egyáltalán nem érdekelte, hogy egyre közelebb és közelebb araszolt hozzám, engem pedig elöntött a libabőr.

- Miért, mi másnak kellene lennünk? – kérdeztem vissza, miközben a szemeim ide-oda cikáztak, kerülve vele a szemkontaktust.

- Mondjuk barátok? – az ajkai egyre közelebb kerültek a fülcimpámhoz, a lehelete pedig melegen cirógatta végig a nyakamat.

- Ahhoz újra meg kellene ismernünk egymást, nem? – hajoltam közelebb én is az arcához. Kirázta a hideg, ahogy a térdeim egyre jobban a csípőjének feszült, az én arcom lángolt a pírtól.

- Számomra nincs akadálya. – dörmögte a fülembe, miközben eltűrt az arcomból egy hajszálat.

- Maguk meg mi a fészkes fenét csináljak? – hallottuk meg magunk mögül Takács mély és szigorú hangját. Azonnal elugrottunk egymástól, Brúnó szinte kiment a hátsó falon, akkora távolságot tett, én pedig egy gyors mozdulattal pattantam le a konyhapultról.

- Mi csak beszélgettünk. – motyogtam zavartan.

- Így van! Beszélgettünk az iskolakezdésről. – támasztotta alá az állításomat Brúnó is.

- Az iskolakezdésről mi? Félmeztelenül, egymásba gabalyodva. – nézett ránk szúrósan a matektanár.

- Meleg van. – érvelt tovább Brúnó.

- Az, igen. Na indítsanak a szobájukba, de marha gyorsan! – intett a szobánk felé, majd fogta magát és leült a nappaliba.

- Most mit tetszik csinálni? – kérdeztem kíváncsian.

- Reggelig itt fogok ülni, hogy maguk nehogy egymás ágyában kössenek ki. – válaszolta mogorván.

- Csak szívat! – nevette el magát Brúnó, aztán mikor meglátta Takács arckifejezését, aki egyáltalán nem viccelt, azonnal abbahagyta. – Szóval akkor nem. De hát nem is történt közöttünk semmi!

- Még éppen nem. Időben jöttem. Most pedig menjenek, reggelig látni sem akarom magukat. – azzal bekapcsolta a telefonját és valamilyen videókat kezdett el nézegetni.

- Egyébként miért jött át, ha kérdezhetem? – kérdeztem csípőre tett karokkal.

- Megérzés Váradi kisasszony, megérzés. – felelte.

- De mi csak haverok vagyunk Brúnóval, nem kötnénk ki egymás ágyában. – magyaráztam tovább, hogy szükségtelen itt ülnie egész éjjel, eléggé morbid.

- Nem? – kérdezett vissza egyszerre Brúnó és Takács is.

- Nem! – ráztam meg a fejemet hitetlenkedve. – Így tehát nincs miért aggódnia, nyugodtan menjen vissza a saját lakrészébe.

- Én azért csak maradnék. Olyan kényelmes itt. Sokkal jobbak a székek, mint nálam. – mondta elégedett mosollyal az arcán.

- Akkor tessék csak átvinni magához! Nekünk nincs rá szükségünk. – kedveskedett Brúnó, de teljesen felesleges volt. Takács ezt már eldöntötte és nem volt mit tenni.

- Hát láttam, hogy maguk a konyhapulton is teljesen kényelmesen elvannak. – bökte oda, mire nekem azonnal paradicsomvörös lett az arcom. Ismét.

- Mi történik itt? – jött ki álmosan a szobájából Zalán, majd szinte azonnal rá Iza is az övéből.

- A tanár úr ideköltözik ma estére. – morogtam az orrom alatt.

- Mégis miért? – vágott értetlen arcot Izabella.

- Hogy Lori ne kössön ki az én ágyamba. Vagy én az övében. – válaszolta Brúnó.

- Ami persze teljességgel lehetetlen! – mondtam, talán a kelleténél túlságosan is hangosabban.

- Oooké? – cikázott Zalán tekintete köztem, Brúnó és Takács között.

- Na, akkor most már mennék aludni. – jegyeztem meg, azzal elindultam a szobámba.

- Nagyon helyes! – szólt utánam a tanár úr. – Ne próbálkozzanak semmivel, én figyelni fogok! – erősítette meg a tényt, hogy miért is ül itt pontosan.

- Eszemben sincs... - reagálta le komoran Brúnó, majd ő is a szobája felé vette az irányt.

- Mit csináltatok, csak úgy kíváncsiságból? – kérdezte Zalán Brúnótól.

- Haverkodtunk. – mondta, miközben még egyszer rám pillantott, majd bement a szobájába.

- Szeretném tudni, hogy mit csináltatok a konyhában, mikor Takács benyitott? – kérdezte Iza is.

- Hát, mi csak beszélgettünk... - motyogtam.

- Aha... - vágott sejtelmes arcot. – Na mindegy. Jó éjszakát Lorna. – azzal ő is bevonult a szobájába.

Ennyi izgalom mára teljesen elég, úgyhogy azonnal bevetődtem az ágyamba, majd elővettem a telefonomat és zene hallgatással próbáltam meg elűzni a gondolatot, hogy Brúnó ajkai majdnem a fülcimpámat cirógatta, én pedig az ő arcélét. Áh, megbolondulok. A testem még mindig lángolt, ahogy felidéztem az imént történteket. A nyakamon az ér hevesen kezdett el lüktetni, a levegőt pedig nem tudtam olyan gyorsan venni, hogy elég legyen. Nem engedhetem meg magamnak, hogy Brúnó levegyen a lábamról. Semmi ilyesmi közeledést nem engedhetek meg magamnak, sem neki. Ez túl gyors, nem volt benne a terveimben. A telefonom pedig ekkor pittyent egyet, üzenetem érkezett.

Brúnó: Bocs, ezt el felejtettem megmutatni. – írta, majd a következő üzenetem egy fotó volt, amit ő készített, miközben én kint táncolok. – Remélem nem baj, hogy lefényképeztelek. Csak jó volt a szög meg a fények is, gondoltam örülnél neki. – a fénykép valóban jó lett. Éppen akkor fejeztem be egy mozdulatsort, majd készültem a következőre, megtekerve a felsőtestemet, a lábaimat pedig hozzá igazítva. Látszott, mennyire koncentrálok arra, hogy jó legyen a mozdulatsor, a nap már lemenőben volt mögöttem. Tényleg jó kép lett.

Lori: Valóban nagyon jó lett a fénykép, köszönöm szépen. Kirakhatom Instagramra? – kérdeztem.

Brúnó: Persze, azt csinálsz vele, amit csak szeretnél 😊

Lementettem a képet, adtam neki egy keretet, ráraktam egy halvány kis filtert, hogy jobban kiadja a lemenő nap erejét a háttérben, majd rányomtam a feltöltésre, de előtte még beírtam egy emoji-t a kép alatti megjegyzésbe. Pontosabban egy ágy emoji-t. A képet feltöltve azonnal érkezett egy like-om Brúnótól, mintha folyamatosan várta volna, hogy mikor posztolom már a képet. És persze a kommentje sem maradt el, amit viszont én vártam.

Egy bomba emoji volt, illetve utána egy hashtag. #konyhapult.Mosolyogva kedveltem be a hozzászólást, majd felraktam a telefonomat töltőre ésálomba merültem.