Kedves olvasók! Meghoztam az új részt, remélem elnyeri a tetszésetek az olvasás során. Olyan hírrel szolgálnék a számotokra, hogy felötlött bennem, mi lenne, ha egy újabb testvértörténettel folytatnám a szálat. Ötletelgettem és szerintem egy nagyon izgalmas storiszálat sikerült megalkotnom a kis fejemben, amiből sok mindent ki lehet majd hozni. Szóval ha gondoljátok komment szekcióban mehetnek a találgatások és szépen lassan majd osztom meg az információkat erről az új történetről. A lány főszereplő neve már megvan, amit a következő rész alkalmával osztok meg veletek. Jó olvasást!

Futottam. Nem néztem hátra, csak futottam. Igazából menekültem. A gondolatok elől, a múltam elől, a vétkem elől, el Brúnótól és attól, ahogy rám nézett. A könnyek megállíthatatlanul csorogtak le a nyakamra, ám ez sem késztetett megállásra, csak rohantam. Nem volt nálam se telefon, se iratok, az edzős ruhámban, izzadságban fürödve vágtattam az utcákon céltalanul. Nem tudom merre kellene mennem, ahol nem verik szét a gondolatok a fejemet, ahol nem érzem ezt a tehetetlenséget és a bűntudatod. Egek, könyörgőm csak a bűntudatod ne! Nem tudom elviselni, ahogy láthatatlan indákként a nyakamra tekeredik és szépen lassan megfojt. Roni... A tekintete égett előttem, perzselte a közös emlékeinket a láng. El fog múlni valaha ez az érzés? A fájdalom és a hiánya? A kattogó hang az agyamban, ahogy sorra löki felém azokat a dolgokat, amiket még nem mondtam el neki és már soha nem is tehetem. Azt hittem, hogy mindent elmondtam neki, mégis, amikor megtudtam, hogy meghalt ezer és egy másik ugrott be. A barátom volt. Ismert és megértett. Kedvelte az új énemet és nem kereste bennem a régit. Nem hangoztatta azt, hogy milyen voltam korábban és megint olyannak kellene lennem. Támogatta az ötletet, hogy ismét táncoljak. Hagyta, hogy tomboljak és ő ott várt a végén, hogy megnyugtasson. Én pedig még a temetésére sem voltam képes elmenni, utána sem, hogy lássam a sírját. Szilvesztra akkor azzal nyugtatott, hogy ez normális és ne érezzek ezzel kapcsolatban bűntudatot, mivel természetes, hogy fáj az elvesztése. Segített elnyomni az érzéseket ezzel kapcsolatban, elterelni a figyelmemet minderről. Azt mondta, fordítsam át az érzéseimet a haragba, hisz' Áron is csak kijátszott, akárcsak Brúnó hónapokkal ezelőtt, hogy teljesen igazam volt, amikor a fejéhez vágtam, hogy nem jobb nála. Viszont most nem volt itt. Egyedül voltam a kínommal. És jelenleg úgy érzem, hogy elevenen felfal. Talán olyan sokáig ültem a haragom felett, hogy végül rájöttem, hogy az érzés valódi neve, ami csak gyötör és megkínoz nem más, mint a gyász. Olyan sokszor volt már benne részem, hogy képtelen lennék kibírni, ha ismét maga alá temetne.

A balhém után két hónappal nekem nagyon leromlottak a jegyeim és az iskola arra kötelezett, hogy vegyek részt korrepetálásokon, amik általában egy nyolcadik óra keretében voltak megtartva. A legrosszabbul fizikából álltam akkoriban, mivel a számokkal sosem boldogultam túl jól, a történtek után pedig már az elméletet sem tanultam, így tényleg eléggé romlott az átlagom, ami egy olyan iskolában, mint a miénk nem igen volt megengedett. Természetesen a korrepetálások sem javítottak túl sokat a helyzeten, de mivel így is a kirúgásommal játszottam februárban részt vettem rajtuk. Csakhogy nem voltam egyedül a fizikakorrepen. Amikor megláttam, hogy Áron sétál be az ajtón megkövültem, hiszen akkor már négy hónapja egy szót sem szóltunk egymáshoz, vagyis de, amikor megkérdezte a hajtépés után, hogy jól vagyok e. Ő is ugyan olyan kínosan és feszengve érezte magát az ilyen alkalmakor. Továbbra sem szóltunk egymáshoz, azonban a fizika tanárunk közös feladatot adott a számunkra, ami jegybeszámításhoz szükséges volt, így egyfajta csoportmunka keretén belül kellett együtt dolgoznunk. Nem akartam. Emlékszem, hogyan ellenkeztem, hadakoztam a tanárral, de Áron megszólalt mögülem. Lori... - mondta, a hanga pedig nem volt sem követelőző, sem pedig megvető, sokkal inkább könyörgő. Kérlelő, hogy nézzek rá. Hónapok óta nem hívott így senki és ahogy kiejtette a nevemet a száján a könnyek elárasztották a szememet és kifutottam a teremből. Olyan gyenge és szánalmas voltam akkor! Ő viszont utánam jött.

Visszaemlékezés:

- Lori kérlek állj meg! - loholt utánam a kihalt iskola folyosóján. Na még mit nem! El kell tűnnem innen, mielőtt a kétségbeesés felzabál. Hol van Esszi, amikor szükségem lenne rá? - Lori, ne már! - ragadta meg a csuklómat. Szembe fordított magával. Az ujjai szorosan fogták a csuklómat, de nem annyira, hogy fájjon. A tekintete ontotta magából a sajnálatot.

- Ne merészelj így hívni! - sziszegtem és egy határozott mozdulattal rántottam ki a csuklómat a szorításából. - Eszemben sincs dolgozni veled! Menj vissza és mond meg Fenyvesinek, hogy találjon ki neked egy egyéni feladatot, engem pedig nyugodtan buktasson meg, majd nyáron találkozunk a pótvizsgán. - azzal ismét elindultam a kijárat felé, ő azonban elém pattant, fürgén, mint egy macska. - Tűnj el előlem! - fröcsögötem. Nem hagyta, hogy kikerüljem.

- Te sem akarhatod, hogy megbuktasson. Ez csak egy feladat! Ketten simán megcsináljuk. - magyarázta. Elröhögtem magam.

- Szó sincs olyanról, hogy ketten, Áron. - feleltem határozottan. A vonásait fekete köd lepte el. A jégkék szemei ezüstösen csillogtak.

- Tudom, hogy régen nem beszéltünk, de...

- Nincs olyan, hogy de! Hagyj már békén. - akartam ellépni mellőle, ám ő ezúttal sem engedett el. Idegesen fújtattam.

- Barátok voltunk. - érvelt. Minden szín kifutott az arcomból és eltátottam a számat.

- Te tényleg képes vagy ezt felhozni? Pont te?! - törtem ki hisztérikusan. - Van bőr a képeden, az biztos!

- Igazad van, bocsánat! - hunyta le szorosan a szemeit egy pillanatra. - Nincs jogom ezt felhánytorgatni neked. De esküszöm, rettentően sajnálom, hogy hagytam, hogy megszakadjon a barátságunk. - az arcán tükröződő őszinteségtől csak még rosszabb volt.

- Na menj a picsába! - vágtam hozzá.

- Nem várom el, hogy ismét puszipajtások legyünk, szó sincs ilyenről. Csak arra kérlek, hogy viselj el engem, amíg ezt a feladatot nem abszolváljuk. Utána pedig nyugodtan elfelejthetsz! - lépett közelebb hozzám.

- Persze, hiszen te is pontosan ezt csináltad nem? Elfelejtettél. - horkantam fel. Olyan grimaszt vágott, mint akit most öntöttek le egy vödör jeges vízzel.

- Sosem felejtettelek el! - csattant a hangja, mire a szemeim óriásira kerekedtek. - Sosem.

Visszaemlékezés vége:

Visszamentem vele akkor a terembe és neki álltunk annak a rohadt feladatnak. A délutáni közös munka pedig valahogy ismét összehozott minket. Fogalmam sincs hogyan történt, mivel nem volt célom ismét közel kerülni hozzá. Ő azonban kedves volt és segítőkész, rám mosolygott a folyosón és olyan érzés fogott el, mintha egy kis részemet visszakaptam volna, amiről nem tudtam eldönteni, hogy jó e vagy sem. Esztra nem örült neki. Látta az érzelmeket, amiket kiváltott belőlem Roni társasága és szerinte pontosan ezektől kellene megszabadulnom, én mégsem hallgattam rá. Istenem, már annyira bánom, hogy nem tettem! Ha úgy cselekedtem volna, ahogy azt a legjobb barátnőm tanácsolta, akkor nem kerültünk volna abba a borzalmas szituációba májusban, azon a bulin. A buliba, ahová én hívtam meg. Egész este együtt hülyültünk, Áron pedig iszogatott is... Aztán olyan gyorsan történt, hogy abba a szobába kerültünk egymást csókolva, ölelve és érintve. Édesen mosolygott rám és a tekintetéből sugárzott, hogy többre tart mindattól, amit én gondoltam magamról. Egykor Brúnó is így nézett rám, láttam Roni szemében őt és még ez sem tántorított el akkor. Vagy talán pont ezért nem tettem. Talán Áron visszaadott nekem valamit abból, ami Brúnóból és belőlem maradt egy korábbi életből. Bókolt és azt éreztette velem, hogy fontos vagyok, hogy érek, még ha csak egy pillanatra is, de elég volt ennyi, hogy elveszítsem az eszemet. Ha ő akkor este nem táncolt volna vissza, hagytam volna, hogy a magáévá tegyen, sőt akartam is volna. Vonzódtam hozzá. Kellett tőle valami, aminek még most sem tudok nevet adni. Ő viszont Brúnót választotta helyettem ezzel pedig pontosan úgy éreztem magam, mint akit ismét elárultak. Ugyan olyan fojtogató volt akkor is a levegő, mint újév első napján, amikor Brúnóra vártam, vagy amikor kitéptem a volt legjobb barátnőm, a volt nővérem haját a fejbőréből. A tehetetlenség és a megbánás marta akkor is a torkomat, amiért ostobán bedőltem neki, amiért hagytam, hogy elterelje a figyelmemet. A csalódás, mivel ő sem volt más, mint a többiek.

És most, hogy látom Brúnó fájdalmát, amit Roni halála okoz a számára, hogy érzem ezt a gyötrelmet rájöttem, hogy mennyire hiányzik ő nekem. A nevetése, a viccei, hogy együtt hallgassuk a Take me to Church című zenét, hogy elmesélje, milyen volt az edzése, vagy csak egy egyszerű napja. Hogy elmesélhessem neki, milyen új koreográfiákat tanultam, hogy haladok és mennyire élvezem. Minden itt kavargott a mellkasomban és miközben csak futottam és levegő után kapkodtam azon tűnődtem, hogy vajon hogyan képesek az emberek együtt élni ezzel? Hogyan várhatja el bárki is Brúnótól, hogy jól legyen? Hogyan ne tekintene magára gyilkosként...? Könnyebb saját magunkban keresni a hibát, könnyebb azt az egy dolgot okolni és vádolni, mint elfogadni a valóságot. Hiszen én is ezt csináltam, basszameg még most is ezt csinálom! A lábaim remegve csuklottak össze, ahogy megláttam a könyvtár épületét a túloldalon. Hát tényleg idáig jöttem? Tényleg erre a helyre gondolt a tudatalattim, hogy majd itt megnyugszom? A könyvek között? Végtére is, hová máshová mentem volna? Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor megláttam Ida alakját, aki még mindig a könyvtárban jött és ment. Átfutottam az úton és bekopogtam.

- Lorna? Hát te? Minden rendben? - mért végig csodálkozva.

- Öhm... Bemehetnék egy kicsit? - kérdeztem rekedtes torokkal.

- Hogyne! - tárta szélesre az ajtót, hogy beférjek. - Történt valami? Ne haragudj, hogy ezt mondom, de borzalmasan festesz... - elnevettem magam.

- Sajnálom, amiért így rád törtem az ajtót! Idáig szaladtam, nem... Nem jutott jobb hely az eszembe, ahol kicsit lenyugodhatnék. - vallottam be. A tekintete ellágyult.

- Ide bármikor jöhetsz. - simított végig a vállamon. - Az irodalom szerelmeseinek itt bármikor van hely. - kacsintott rám. Egykor tényleg így tekintettem magamra. Szerelmes voltam az irodalomba, teljesen mindegy volt, hogy miről volt szó. A verselemzésről, vagy a novellákról, a drámákról vagy a szaftos történetű regényekről. Minden érdekelt, mindent magamba építettem, olyan volt számomra, mint az oxigén, vagy mint a víz, ami nélkül az ember képtelen létezni. Képtelen voltam az irodalom nélkül létezni. - Szeretnél beszélni arról, ami történt? - kérdezte kedvesen.

- Összevesztem a többiekkel mert... Mert egy önző dög vagyok. - húztam kelletlen mosolyra a számat. Végtére is ez volt az igazság. Az elmúlt napokban mindenki azzal volt elfoglalva, hogy velem mi van, hogy segítsenek nekem én pedig úgy háláltam meg a dolgot, hogy Izabellára ráeresztettem a bennem lakozó éhes haragot, Zalánt szó szerint levegőnek néztem, Brúnót pedig felpofoztam. Egek! Tényleg megütöttem... A bűntudat maró savként kezdett ismét bugyogni felfelé a torkomon. - Az elmúlt napokban kicsit sok mindent történt, sűrűek voltak és... Én nem tudom jól kezelni a stresszt és az azokkal járó szorongásokat.

- Azt senki sem tudja kedvesem! A barátaid pedig ezt biztosan meg fogják érteni. - felelte Ida.

- Remélem. - fújtam ki reszketve a levegőt. Bocsánatot akartam kérni tőlük. Elmondani Izának, hogy nem akartam ennyire megbántani, hogy nem akartam, hogy féljen tőlem, hogy irtózzon, ahogy azt korábban Brúnónak is mondtam. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha egyikükhöz sem kezdek el kötődni, igen, de kedvesek voltak velem, mindennek ellenére. Nem egy gonosztevőt láttak bennem, aki csak tombol és hajakat tép. Zalán rám bízta a legnagyobb titkát Esztrával kapcsolatban én pedig olyan otrombán viselkedtem vele is! És Brúnó... A könnyek ismét ellepték a szememet.

- Tessék! - kapott le Ida a polcról egy kötetet és a kezembe nyomta. - Hallottam, hogy szereted. - döntötte oldalra a fejét. - Talán segít egy kicsit elmélkedni. - lepillantottam a reszkető ujjaim között pihenő darabra. József Attila összes versei címet viselte. Hát persze! Brúnó biztosan említette.

- Régebben szerettem... - válaszoltam nyeldekelve. Nekem is van egy hasonló példányom otthon. Ott tündökölt a polcomon, amit a szépirodalmi műveknek tartottam fent és most egy dohos padláson hever, egy sötét kartonban... - Köszönöm. - súgtam.

- Nyugodtan ülj le és olvasgass! Én még egy darabig itt leszek, papírmunkáznom kell, de akármi van szólj csak. - mosolygott rám ismét, aztán már el is tűnt a sorok között.

A polcok, amiket mi szereltünk össze egyre inkább kezdenek megtelni minden féle típusú könyvekkel, amik csak léteznek. Mosolyra húztam a számat. Kiválasztottam egy szimpatikus sarkot ahová letelepedtem, majd felcsaptam a verses kötetet. Nem néztem tartalomjegyzéket, sem oldalszámot. Teljesen mindegy volt, hol nyitom ki, csak olvasni akartam, magamba inni a sorokat, a vers mélységét, a rímeket. Ködből, csöndből - tárult elém a vers címe. Összeszorult a torkom. Beszorult a levegő a tüdőmbe.

Visszaemlékezés:

- Hát te nem mentél? - kérdezte Brúnó. A forró nyári nap tűzte a hátamat, ahogy a tábor területén ültem egy padon. A többiek fogalmam sincs merre kószálnak, ugyanis mára szabadnapot kaptunk, de nekem nem volt kedvem menni. Gondolom Petra Oszival enyeleg, Vivi és Jázmin pedig a királynő lábánál ülnek... Meglepődve kaptam fel a fejemet A szilmarilok felől.

- Te, hogyhogy nem mentél? - feleltem kérdéssel a kérdésére. Édes mosolyra húzta a száját, amitől megjelent a jobb arcán egy gödröcske.

- Én kérdeztem előbb Lori. - huppant le mellém.

- Kivételesen nem volt kedvem. - futott végig az arcomon egy gunyoros fintor. Brúnó azonnal észrevette.

- Petra miatt? - vonta fel a szemöldökét. Bólintottam.

- Mióta Oszival van eléggé megváltozott. - vallottam be, ami már jó ideje nyomja a bögyömet. - Mármint ne értsd félre, rettentően örülök a boldogságuknak, hiszen én voltam az, aki összehozta őket. Petrónia szerelmes és Oszi boldoggá teszi, ezzel pedig teljesen meg is vagyok elégedve csak nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz... - szontyolodtam el. - Hogy rám már ennyire nem lesz ideje. - Brúnó nem szólalt meg mellettem csak némán ült és hallgatott. Figyelt rám. - Felejtsd el! Baszki, ez most nagyon gázul hangzott, mintha valami szerencsétlen picsa lennék, aki kesereg, amiért a barátnőjének pasija lett, én meg nem tudok mit kezdeni magammal. - dörzsöltem meg a homlokomat.

- Egyáltalán nem hangzott úgy. - tette a kezét a hátamra, amitől azonnal elektromosság száguldott végig a vénáimon. - Azért, mert neki most párkapcsolata van nem kellene hanyagolnia téged, pláne nem most... - tudtam mire gondol. Aidára és arra, hogy bármikor széteshetnék. Petrát azonban ez sem érdekelte különösebben. - Főleg annak tekintetében, hogy te mennyit teszel érte nap, mint nap. - tette hozzá. - Petrónia elég különös... Könnyen megnyeri magának az embereket és fürdőzik a népszerűségben, amihez Oszi remek partner. Te viszont nem ilyen vagy és szerintem ez az, amit ő nem tud feldolgozni, amivel nem különösebben tud mit kezdeni. Nem érti meg a te álláspontodat. Ami persze nem a te hibád!

- Szerinted nekem is olyannak kellene lennem? Mint Petra? Nekem is bájolognom kellene az emberek előtt és mindenkivel jóban lenni? - a metsző tekintete egy pillanat alatt olvadt szét és az ónixfekete szemében egyszerre sercentek fel arany és ezüstös szálak.

- Melyik a kedvenc versed József Attilától? - kérdezte hirtelen.

- Micsoda? - vágtam értetlen fejet. - Hogy jön ez most ide?

- Csak válaszolj, kérlek.

- Nem tudom, nagyon sokat szeretek, nem igazán tudnék választani, de ha muszáj akkor... Talán a Ködből, csöndből című verse. Azt nagyon szeretem. - az arcán egy mindentsejtő mosoly terült el, amitől megelevenedett a belső békém.

- Elszavalod nekem? - kérte csillogó tekintettel.

- Tényleg? - kérdeztem elhűlve.

- Tényleg.

- Ennek még mindig nem értem mi köze van ahhoz, ami Petra és köztem folyik éppen, de mindegy... - dünnyögtem az orrom alatt. Brúnó átvetette az egyik karját a pad háttámláján és kényelmesen elhelyezkedett, miközben várta, hogy belekezdjek a vers kántálásába. - „Nem várom már az életet. Vagyok úgy, ahogyan lehet. S ha nem lehet, akkor sehogy, ha sok a nap, hát soká fogy. Két szememből a nap kivész. Már csupán a lámpába néz. Ha tűz lobog, hát majd elég. Ha vér ömlik, hát van elég. Aki megbánt, én nem bántom. Aki sajnál, nem sajnálom. Örülhetnek a hadnagyok. Mert én már éhes sem vagyok. Történt valami énvelem, de nem halál s nem türelem. Rúgtak itten, rúgtak ottan s egyszer mégsem káromkodtam. Egyszer megláttam a ködöt a nagy fényességek mögött. És meghallottam egyszer én, hogy túl harcom vad zörején, akárha lent, akárha fönt, a szegényé csupán a csönd. A köd, a csönd sosem ragyog. Én már ködből, csöndből vagyok. Ami énbennem botorkál, elbukik egy vak ároknál. Iszonyatos, nagy bosszú ez, várni, várni, míg vége lesz. S tudni, vannak így még többen, mígnem valaki megdöbben, míg valaki föl nem ordít, ködből, csöndből föl a holdig, föl a pestishez magához! Aki irtózattal átkoz, megátkoz ebtartót, ebet s legelőször is engemet." - ahogy elszavaltam a verset úgy éreztem, hogy otthon vagyok, hogy ez vagyok én. A részem, a vérem és a húsom, amit soha senki nem téphet ki belőlem.

- Ez egy elég... - kezdett bele Brúnó, de a torkára fagytak a szavak.

- Bocs, szólnom kellett volna, hogy eléggé egy lehangoló versről van szó. - motyogtam az ajkamba harapva.

- Passzol hozzád. - felelte. Kíváncsian vontam fel a szemöldökömet. - Mármint nyilván nem a komor és letört stílusa! - védekezett azonnal. - De vannak benne részek, amik eléggé igazak rád.

- Mint például?

- Mint például az a rész, hogy aki téged bánt, azt te nem bántod. Mindenkihez kedves vagy, mindenkinek ott segítesz, ahol csak tudsz, holott tudod, hogy nem sok viszonzást kapsz tőlük, vagy éppen semmit. - a vonásai ismét megkeményedtek. - Szóval, hogy válaszoljak a kérdésedre, szerintem nem, nem kellene olyan lenned, mint Petrának. Nem kell tenyérbemászónak lenned, hogy az emberek tudják, milyen rendes vagy. Nincs szükséged a népszerűségre, hogy ragyogj. Mert nem vagy se köd, se csönd, ami nem ragyog. - éreztem, ahogy a pír elszínezi az arcomat. Ahogy az a valami ott a gyomrom mélyén hányja veti magát Brúnó szavaira és a nézésére, amivel éppen most éget lyukat a mellkasomba. - És a szemedből se veszett ki a nap, egek dehogy! Hiszen aranylik a zöld íriszed, mintha maga a napfény színezte volna meg. - tényleg így lát engem? Tényleg lát bennem valamit, amire említésre méltó, amit lehet dicsérni? Még azok után is, hogy elmondtam neki, milyen borzalmat teszek magammal?

- Köszönöm Brúnó! - pislogtam rá hálásan. Önelégülten elvigyorodott. Korábban talán bosszantónak véltem volna ezt a mosolyt, de most... Fogalma sincs róla, hogy mennyit ad nekem ezzel, hogy mellettem van és nem hagyja, hogy szétessek. Nem hagy egyedül. Nem bírom a magányt, az üres érzést, ami szétfeszít. Ő pedig mintha tudná, mintha érezné... - Örülök, hogy a barátomnak hívhatlak. - vallottam be. A mosolya még szélesebb lett, ezzel mindkét orcáján felfedve a gödröcskéket. Már értem, miért olvadozik a látványától minden nőnemű.

- Én is örülök, hogy a barátom lettél Lori. Egy nagyon jó barátom. - felelte. - Hol tartasz? - bökött a fejével az ölemben heverő könyv felé.

- Már nemsokára befejezem. - válaszoltam.

- Olvasol nekem? - kérdezte incselkedve. Hangosan felnevettem.

- Nem zavar, hogy azt sem tudod mi történt a legútóbbhoz képest? - emlékeztettem, hogy amikor először olvastam neki A szilmarilokból még viszonylag a történet elején voltam.

- Egy cseppet sem. - vágta rá. - A story is biztos rohadt érdekes, de ahogyan te olvasod... Igazából mindegy lenne, hogy mi az. Látnám magam előtt, ott lennék a kusza szálak között. Olyan átéléssel olvasol, hogy képtelenség nem elmerülni benne. Egy másik világba mész és én is veled akarok menni. - a szavai tüzes késként szaggatták ki a belső szerveimet és én gondolkodás nélkül hagytam volna. A legédesebb fájdalom volt ez. Úgyhogy bólintottam, kinyitottam a könyvet és olvasni kezdtem.

Visszaemlékezés vége:

Talán már akkor szerelmes voltam belé. Hogy is ne lettem volna? Hiszen célt adott a sötét napjaimnak, mosolyt csalt az arcomra, meglátta bennem a szépet és a jót, az említésre méltót és a hibáimmal együtt fogadott el. Mindent megadott nekem, amire csak vágytam, életben tartott, sőt sokkal több volt ő annál. Ő éltetett. Ő volt a csillagom. A vezérfényem, amikor mindenki más elfordult tőlem, amikor mindenki elhagyott. Hihetetlen mennyi közös emlékünk van, mennyi minden kötődik hozzá és hozzám. Ugyanakkor ez a múltamhoz is láncol. A múlthoz, amit el kell felejtenem, amit ki kell vágnom, fel kell perzselnem, hogy újjászülethessek, valaki olyanná, aki nem fél. Aki nem gyáva. Aki ki mer állni magáért, akit nem temetnek el az érzelmei. Aki erős, tényleg erős és nem csak azért, mert elviseli az alkoholista apját és az ezzel járó gyötrő életmódot. De ez a valaki nem lehetek egyszerre, ha közben folyamatosan Brúnó mellé sodródom, a múlthoz. Már nem ő a csillag, ami irányt mutat az éjszakában. Már saját magam vagyok az, annak kell lennem! „Ami énbennem botorkál, elbukik egy vak ároknál." Nem bukhatok el. Talpon kell lennem. Megérdemlem. Oly' sok keserűség után ez kijár nekem!

Te nem arra születtél, hogy mindenki előtt meghunyászkodj, hanem arra, hogy egy csettintéseddel felégesd a világot! Melyik akarsz lenni? Aki elég, vagy lennél inkább maga a tűz? - Szilvesztra ezt mondta nekem az első alkalommal, amikor először szemlélhette meg testközelből a pánikrohamomat és az ezzel járó égetést... Mennyire hiányzik! Annyival jobb lenne, ha itt lenne velem. Akkor sokkal kitartóbb lennék, sokkal elszántabb. De megígértem neki, hogy kemény leszek és sérthetetlen, hogy érdemes leszek arra, amit értem tesz. Megmentett. Felkarolt. Senki más nem bajlódott már velem akkor, mindenki lemondott rólam, még a saját anyám is veszett ügyként könyvelt el. Ő még csak nem is ismert, a nevemet tudta egyedül, ennek ellenére oda jött hozzám az első napon, amit az új osztályban kezdtem. Megdicsérte a pink hajamat. Elviselte, hogy szótlanul ülök mellette, időt hagyott, ugyanakkor lendített előre engem. A barátnőm lett. Nem várta el, hogy megbízzak benne, hogy istenítsem, hogy fedezzem és hazudjak érte újra és újra. Csupán azt akarta, hogy jól legyek... Hogy éljek és ne csak túléljek.

Fogalmam sincs meddig ültem ott, de már korom sötét volt odakint. Miután eleget forgattam József Attila kötetét levettem a polcról Márai Sándorét, Radnóti Miklósét, Szabó Lőrincét. Ott pihentek körülöttem a parkettén, mintha egy erőd vett volna körül, ami védelmez. Miközben a verseket olvastam végig gondoltam magamon és a cselekedeteimen és rájöttem, hogy rettentően hasonlít apám viselkedéséhez, ahhoz, amit ő tesz. Önző vagyok és kegyetlen. Másokat bántok, hogy én ne sérülhessek. Feláldozok mindent, felégetek bármit, csak ne kelljen meghunyászkodnom ne kelljen azt éreznem, hogy tehetetlen vagyok, hogy nem az én kezemben van az irányítás. Ő is pontosan ezt teszi. Bánt és kegyetlenkedik és nem érdekli, hogy ezzel kit tapos el, amíg ő sértetlenül kerül ki a harcból. Az epe a torkomba szökött, ahogy láttam a szemünk egyforma színét magam előtt, a hasonló vonásainkat és karakán kiállásunkat. Soha nem akarok olyan lenni, mint ő. Egész életemben ezért küzdöttem már kislányként is, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy mi ez az egész, ami körülöttem zajlik. Persze anyám próbált engem és Lillát is a saját képére formálni az évek alatt, ezzel talán egyfajta revansot véve apámon. Anyám kezében volt az irányítás minket illetőleg, ugyanis apám sosem fojt bele a nevelésünkben, neki csak elvárásai voltak, amiket teljesíteni kellett... És ezzel a tudtán kívül is olyan fegyvert adott anyám kezébe, amire nem is gondolt. Mert ha majd eljön az idő, egyedül marad. Nem lesz senki vele, egyedül fog meghalni. Lilla pedig tökéletes gyermeke anyámnak. Számító és sunyi, akárcsak ő. Ugyanakkor apám gőgje és beképzeltsége, nagyravágyása is a vérében csörgedezik. A legrosszabbat örökölte meg mind a kettejüktől és én hiába próbáltam ezt megakadályozni, nem sikerült. Kevés voltam ehhez, elbuktam.

Én egyikükre sem hasonlítottam. Persze, büszke voltam és makacs, talán túlságosan is, de így lettem nevelve. Ennek ellenére én mindig kilógtam közülük. Rosszul voltam attól, ahogy apám és anyám a szavakat forgatta a közönségnek, ahogy előadták magukat és minket is. A boldog és szerető család, miközben belülről rohadtunk szét. Nekem sosem számított a látszatt. Nem az érdekelt. Anyám és apám viszont ennek élt, ennek él a mai napig, hogy fenntartsák a képet a tökéletes életről. Az már senkit sem érdekel, hogy valójában nem is állunk ettől messzebb. Talán ezek következtében menekültem bele az irodalomba. Kialakítottam egy burkot, amiben nyugodtan létezhettem, aminek átadhattam magam, ami én voltam. Nem az a lány, akinek a szüleim akarták, hogy legyek. El sem tudom képzelni, mi lehet most otthon... Hogy apám mit művelt. Hogy anyám mit fontoskodik az ország másik feléről. Minden ellenére örülök, hogy most nem kell otthon lennem. Örülök, hogy távol lehetek, hogy könyveket foghatok ismét a kezemben, hogy olvashatok. A burok, mintha a magnólia és a rózsa édes illata font volna körbe. A burok, ahová tartozom, amitől megvontam magam ezzel büntetve magam, eltörölve a régi énemet. Hirtelen ajtócsapódásra kaptam fel a fejemet.

- Itt van?! - hallottam meg Takács idegtől túlfűtött hangját.

- Hátul olvas. - válaszolta Ida. - Ne legyél vele olyan kemény, kérlek! - de Takács szerintem meg sem hallotta, ugyanis a súlyos léptei rázták a talajt és már ott is volt előttem. Az arca egymerő görcs volt, a tekintetében pedig színtiszta méreg izzott.

- Váradi, magának konkrétan elment az esze?! - esett nekem. Mélyet sóhajtottam és becsuktam az ölemben heverő verseskötetet. Akkor essünk túl rajta... - Annyira gyengefelfogású lenne, hogy nem jegyezte meg, amit ALAP SZABÁLYKÉNT SZÖGEZTEM LE AZ ELSŐ NAP?! - ordította. - Hogy ha elmegy, akkor előtte szól róla, hogy hova és mennyi időre!

- Nem felejtettem el. - suttogtam elszorult torokkal.

- Akkor elárulná, hogy miért nem sikerült ezt véghez vinnie?! Ráadásul telefon sincs magánál, amin elérhetném! Belegondolt abba, hogy mi lett volna, ha magával történik valami, én pedig még azt sem tudom, merre kószál?! - tornyosult fölém. - Én felelek a biztonságáért amíg itt vagyunk!

- Sajnálom... - nyögtem ki nehezen forgó nyelvvel. - Én nem... - kezdtem bele, de elcsuklott a hangom. - Nagyon sajnálom. - gördült ki egy könnycsepp a szememből, amit aztán egy újabb és újabb követett.

- Halálra aggódtuk magunkat miattad. - vett visszább a hangerejéből. Könnyes szemekkel pillantottam fel a volt matektanáromra. - Olvastál? - hült el a csodálkozástól. Bólintottam. Lehajolt és felvett egy kötetet. - Szabó Lőrinc... Az ő verseit én is kedvelem. - felelte. Nagyokat pislogva néztem rá. - Mi történt? - a hangja olyan gyengéd volt, hogy egyszerűen nem tudtam hova rakni. Őt mindig is egy kemény, megkeseredett és komor embernek véltem egész iskolai életem alatt, aki csak a számokkal érti meg magát, az embereket pedig messziről elkerüli. Akit már felevett a tanítás. Most mégis annyi kedvesség táncolt az arcán, hogy esküszöm éveket fiatalodott tőle! Kedvel téged, ugye tudod? - mondta ma nekem Brúnó. A sírás egy szörcsögő hang kíséretében tört fel belőlem. Takács a vállamra tette a kezét. - Menjünk vissza. - mondta, azzal elkezdett kifelé terelgetni a könyvtárból.

Hallottam, hogy egy-két szót még váltott Idával, de nem tudtam felfogni pontosan miről is. Csak az dübörgött bennem, hogy nem érdemlem meg a kedvességét. Senkiét sem. Egy taxi állt a könyvtár előtt, gondolom Takács azzal érkezett ide. Beültetett a járműbe, majd elindultunk a házunk felé. Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Én némán, a könnyeimet nyelve meredtem ki az ablakon, viszont éreztem magamon a tanárom tekintetét. Nem akartam visszamenni. Nem akartam szembe nézni a káosszal, amit okoztam a többiekben. Ez a viselkedés is apámra vall. Ő is csak rombol, de soha nem próbálja meg jóvá tenni, inkább csak tovább rombol. Mert azt már megszokta ő is és az emberek is körülötte. Mert rombolni annyival egyszerűbb, megsérteni másokat és hagyni, hogy majd a keserűség forrassza be a sebeket a jóvátétel helyett. De én nem vagyok olyan, mint ő! A könnyek ismét tűzként nyaldosták az egész testemet. Én nem méregből táplálkozom, mint ő, engem nem mások nyomora éltet. Ezért küzdöttem és továbbra is ezért küzdök. Szóval szembe fogok nézni a többiekkel és saját magammal is. Brúnóval. Még akkor is, ha mind a kettőnkben széttépek minden emberit. Még akkor is, ha irtózni fog tőlem.

Ahogy megérkeztünk én kipattantam az autóból. Megvártam amíg Takács rendezi az anyagiakat a sofőrrel, majd a taxis tovább is hajtott. A kapu előtt álltam és vártam, hogy a matektanár mivel bombázza a fejemet. Eddig hagyott pihenni, sejtettem, hogy nem fogja csak úgy hagyni, hogy besétáljak a lakásba.

- Mi történt Lorna? - a keresztnevemen hívott. - És ne gyere azzal, hogy semmi lényeges, mivel pontosan úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger, a szemeid ki vannak sírva és hulla sápadt vagy. Az iskolatársaidat odabent pedig elviszi a szívroham, amiért nem tudják, hogy merre voltál és mi történt veled. - mutatott a házra, aminek az ablakain a lámpafénye szűrődött ki.

- Én... - nyeldekeltem. - Undorítóan viselkedtem velük. - ismertem be. - Kicsúszott a kezemből az irányítás, igazából már napokkal ezelőtt. Nem tudom kontrollálni magam és a tetteimet, ez pedig megrémiszt. Rajtuk vezettem le. Holott végig segíteni szerettek volna nekem én mégis olyan önzően viselkedtem velük! Olyan gerinctelenül, mint... - haraptam el a mondat végét. Mint apám velem. - Összevesztem Izabellával, pedig csak felhívta a figyelmemet egy sebezhető pontomra, amit nem akartam elfogadni. Zalánt emberszámba se vettem, pedig folyamatosan kérdezgetett, hogy tud e valamiben segíteni. Brúnó pedig... Na az nagyon bonyolult. - foglaltam röviden össze. - Így jobbnak láttam, ha elmenekülök valahová, bárhová, minthogy tovább rontsam itt a levegőt.

- Ti fiatalok aztán tényleg szeretitek kínozni magatokat! - sóhajtott fel Takács keserűen. - Nem szégyen, hogyha kicsúszik az ember kezéből az irányítás. Mindenkivel megtörtént már és még veled is meg fog történni számtalanszor. De felismerted a hibádat. Tisztában vagy azzal, hogy a tetteidnek súlya van, amit helyre kell hozni és ez a lényeg! Ettől válsz azzá, akivé válnod kell.

- Annyi sok rossz dolgot tettem már! - szakadt ki belőlem. - Nem... Nem mentem el Áron temetésére sem. Annyira szeretném visszafordítani az időt és elég erősnek lenni, hogy ott legyek. Ott lett volna a helyem! - a testemet fájdalmas reszketés járta át. - Nem mentem el! - sírtam. Csak sírtam és sírtam. Fogalmam sincs, hogy az elmúlt napok után miként is vagyok képes még egyáltalán sírni, hogy nem száradtak még ki a könnycsatornáim. De a hatalmas könnycseppek csak záporoztak a szememből. Azért sírtam, mert fájt. Mert gyászoltam. Nem azért, mert apám megbántott, vagy mert Brúnó szavai mélyütésként értek. A gyász kínozta a csontjaimat, a testem minden porcikáját. Takács ekkor óvatosan átkarolta a vállamat és finoman magához vont. Megölelt. Az illata kissé fás volt és fűszeres. Kellemes melegség csiklandozta tőle a gyomromat. Gondolkodás nélkül öleltem vissza és hajtottam a fejemet a mellkasára.

- Az időt nem lehet visszaforgatni Lorna. És nem erőtlenség az, hogy nem mentél el a temetésre. Az a nap... - szívta be élesen a levegőt. - Szerintem jobb, hogy nem voltál ott. - kérdőn pillantottam fel rá. - Megszakadt volna a szíved, ha láttad volna Brúnót akkor. - jelentette ki. A szavai felértek egy pofonnal. Iza is mondta már, hogy borzasztó állapotban volt akkor, ezzel én is tisztában voltam, hiszen láttam őt a temetés előtt. Takács hanglejtésében azonban mégis rejlett valami, amitől elfogott a csontot tépő hideg érzés. Megborzongtam.

- Tényleg? - kérdeztem. Csak bólintott.

- Bármikor elmehetsz a sírjához. Ő mindig ott lesz és várni fog rád, arra, amikor készen állsz. Nem kell elfelejtened, nem kell kitörölnöd. Hagyd, hogy meggyászold. Ettől nem leszel gyenge. - simított végig a hátamon. A könnyeimet visszanyelve bólintottam. - Örülök, hogy ma olvastál. De legközelebb, ha elmennél a könyvtárba, szólj! - dorgált finoman.

- Értettem! És még egyszer sajnálom. - szipogtam.

- Menj be. Már biztosan várnak. - biccentett a bejárat felé. Letöröltem a kézfejemmel a könnyeimet az arcomról. Felszívtam magam. Bementem a házba. Ahogy kinyílt az ajtó mind a hárman egyszerre kapták a hang irányába a fejüket. Mind ott ültek a kanapén, görcsösen és aggódva.

- Lorna! - pattant fel Iza azonnal. Elindult felém, de egy pillanat alatt meg is merevedett. Rámosolyogtam.

- Sziasztok! - leheltem. A következő pillanatban Izzi már szorosan magához szorított. Viszonoztam az ölelését.

- Annyira sajnálom! - sírta bele a vállamba. Egek, még ő érzi szarul magát?

- Én sajnálom! - toltam el magamtól egy kissé, hogy a szemébe tudjak nézni. - Olyan nagyon! Szörnyen viselkedtem. Nem akartam! Tényleg nem! Csak annyira ösztönösen jött és tudom, ez nem javít semmit a helyzeten, de nem akartam szörnyetegként viselkedni! - magyaráztam.

- A szörnyeteg egy kicsit azért erős jelző, nem? - hallottam meg egy ismerős hangot. Hitetlenkedve kapkodtam a fejemet, mire Izabella elmosolyodott és Zalán felé mutatott, aki pedig felém fordította a telefonját. - Kiszöksz a táborból? Ez eléggé vad. - vigyorgott rám Szilvesztra a videóhívásból. Azonnal átszeltem a távolságot.

- Hát te? - kérdeztem remegő ajkakkal.

- Már jó ideje ülök néma kussban ezekkel itt, miközben a telefonomba bámulok és érted aggódok. Szóval jössz nekem eggyel! - annyira jó volt látni a vonásait, az orrpiercingjét és a fekete-zöld haját, ami most egy szénakazalhoz hasonlóan pihent a feje tetején. Meggyötört volt kissé.

- Kárpótollak. - feleltem, miközben a könnyek ismét ellepték a szememet.

- Ne merészelj bőgni! - szólt rám erélyesen. Elnevettem magam.

- Hiányzol! - szóltam bele a telefonba.

- És ne is érzelgősködj! Jó ég... - fújtatott. Az arca azonban kisimult és a kék szemei fénylettek. Kérdőn pillantottam fel Zalánra, aki még mindig a telefont tartotta felém.

- Jobbnak láttam felhívni... - felelte, ahogy zavart pír színezte el az arcát. Bazsalyogva néztem vissza Esszire.

- Egy szót se! - tette fel a kezét. Tudtam, mire érti. Ne hozzam szóba őt és Zalánt. Lesheti! Előbb utóbb úgyis pontot kell tenni ennek a végére. - Te is hiányzol! - mondta. Reszketegen fújtam ki a levegőt. - Most mennem kell. Hívj fel, amint összeszedted magad, lehetőleg még ma!

- Úgy lesz! - ígértem meg.

- Sziasztok! - köszönt el a többiektől. Izabella óvatosan intett neki mögülem. Zalán visszafordította maga felé a telefont.

- Szia Esztra! - a hangja olyan áhítatos volt, hogy összefacsarodott a szívem. Tényleg szerelmes a legjobb barátnőmbe. Az én acélos, vasakaratú és sérthetetlen legjobb barátnőmbe, akit mindenki csak egy huligánnak tart. Zalán odáig van érte.

- Szia Zalán! - a hangja, mintha egy fokkal lágyabb lett volna... A vonal azonban megszakadt.

- Köszönöm! - hálálkodtam az infós srácnak. - És tőled is bocsánatot szeretnék kérni. Ne haragudj!

- Ugyan! - legyintett. - Örülök, hogy nincs bajod. - mosolygott kedvesen.

- Máskor ne tűnj így el! - kért Izabella.

- Nem fogok... Ezért is elnézést kérek! - feleltem az ajkamba harapva.

Zalán bíztatóan végig simított a karomon. A tekintetem pedig ekkor megállapodott Brúnón, aki egész idáig némán nézett engem. Az arca szürke volt, az ajkai vértelenek, a szeme alatt pedig fekete karikák húzódtak, mintha napok óta nem aludt volna. Véreres szemekkel nézett rám. Valószínűleg én is pontosan ilyen szarul nézhettem ki. Az arcomat fürkészte. Szólásra nyitotta a száját, de be is csukta. Gondolkodott, mit is mondhatna. A pillantása ekkor a nyakamra vándorlott. A szemeiben pedig egy pillanat töredékéig felfénylettek az arany és ezüst szálak. A nyakamon viselem a mai eseményünk lenyomatát. Hogy neki adtam magam, mégha nem is igazán lehet annak nevezni a dolgot, ami kettőnk között történt. Áthágtam minden szabályt azzal, hogy hagytam, hogy az megtörténjen velünk ott, a fürdőszobába. Nem csak haverok voltunk nem is csak barátok. Többek, sokkal többek, amivel ő is tökéletesen tisztában volt. Amit akart és remélt a külön töltött nyolc hónapunk alatt. Engem magának.

- Szia! - bökte ki végül. Ökölbe szorítottam a kezem.

- Szia! - köszöntem vissza.