Váradi Lorna szemszöge:

Nem tudom, hogy helyesen cselekedtem e. De nem voltam képes tovább uralkodni magamon és érzelmeimen. Brúnó kivételes helyet foglalt el az életemben és a szívemben. Akármennyire is próbáltam felejteni, valójában sosem ment, csak elnyomni voltam képes, de feledni nem. Erre pedig akkor jöttem rá, amikor Áron meghalt, én pedig elmentem a házukhoz. Ott akartam lenni vele, félre akartam tenni a haragot és a megbántottságot, hiszen Áron az én haverom is volt, Brúnónak pedig iszonyúan nehéz lehetett, még most is az. A temetésre személyes meghívót kaptam, postán jött. Úgy készültem, hogy elmegyek rá, tényleg az volt az első szándékom. Hiszen egy ilyen borzalmas helyzet felül ír minden korábbi történést. Feltűztem a hajamat, felhúztam egy teljesen egyszerű, egyenes szabású fekete farmert, felvettem hozzá a fekete körömcipőmet, illetve egy fekete bővebb fazonú felsőt. Csináltattam egy kis koszorút, amit kézben is el tudtam vinni, illetve vittem magammal a meghívókártyát. Brúnóék házáig jutottam. Ott ugyanis megtorpantam, amikor beláttam a zöld udvarra, ahol Brúnó ült a kerti bútorokon és zokogott, úgy zokogott, mint egy kisgyerek. Vagy 10 kg-val volt könnyebb, mint mikor utoljára láttam, az arca úgy nézett ki, mint egy igazi élő halotté. Akkor jöttem rá, hogy én ehhez gyenge vagyok, én erre képtelen vagyok. Nem tudtam volna a szemébe nézni, egyszerűen csak önző voltam, mert nem tudtam volna őt a temetésen látni, ilyen állapotban. Az a fél pillanat is, amit a házuknál láttam, olyan szinten sokkolt, hogy február óta akkor volt ismét először pánik rohamom. Szilvesztrát kellett felhívnom, hogy azonnal jöjjön értem, mert az ájulás szélén vagyok. Sírógörcsöt kaptam az utca végén. A kis koszorút név nélkül leraktam a bejárati ajtó elé és eljöttem. Aznap végig csak sírni voltam képes. Soha nem kezeltem jól a gyászt, a szeretteim elveszítését. Nem az én műfajom. Nyilván senkié sem, de én az eszemet is képes lennék elveszíteni, ha még valaki eltávozna mellőlem. Amikor a dédimamám, aki az egyik legnagyobb kincs volt az életemben, nem mehettem el a temetésre, pedig nagyon, de nagyon szerettem volna. Könyörögtem anyuéknak, hogy vigyenek magukkal, ott szeretnék lenni. De ők azzal érveltek, hogy ehhez még kicsi vagyok, ez nem nekem való, nem bírnám ki és az idősebb unokatestvéreim sem jönnek, akkor nekem sincs ott a helyem. Aida halálakor apa nem volt otthon, fuvarba kellett mennie. Soha nem fogom megérteni, miért nem tudta lemondani, találni rá valamilyen megoldást. Miért nekünk hármunknak, anyának, a húgomnak és nekem kellett keressük az állatorvosokat neten, hogy valaki jöjjön ki és altassa el? Ő kihúzta magát ez alól is, neki könnyebb volt a mi nyakunkba varrni a szart. Még mielőtt megérkezett az állatorvos, anya átküldött minket a nagyszüleinkhez, mondván, hogy Aida sem akarja, hogy így lássuk őt, ahogy egyre rosszabbodik az állapota. Szót fogadtam, én mindig azt csináltam, amit mások mondtak nekem. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy nem voltam ott életem legnagyobb mentsvára mellett, amikor az utolsó percei voltak hátra, mert én akkor is csak egy szófogadó kislány voltam, akinek bármikor lehetett parancsolni. Ha elég bátor lettem volna nemet mondani, akkor ott maradtam volna. Mellette lett volna a helyem.

- Miért mindig csak salátát és csirkemellet eszel? – zökkentett ki Brúnó a gondolataimból, miközben kikaptuk az ebédjeinket.

- Mert diétás menüt kértem. – feleltem a kérdése.

- Az oké, de erre mi szükséged van? Sportoló vagy, csak salátából nem kapsz elég energiaforrást. – mondta oktató hangnemmel.

- Mióta gyomorbetegségem volt, nem nagyon ehetek semmi megterhelőt, illetve fűszereset. Magamnak tudom, hogyan készítsem el az ételeket, hogy jó legyen, de másra nem mertem rábízni ezt a feladatot. Így maradtam a diétás menüvel, azzal nem lőhetek mellé. A tánc mellett pedig csak jót tesz, ha egészségesen étkezem. – magyaráztam.

- Miféle gyomorbetegség?! – rakta le azonnal a tálcáját az asztalra, majd a kezeit a vállaimra tette. – Jól vagy?

- Igen, szerencsére nem találtak semmi betegségre utaló dolgot, ami kiválthatta ezt nálam. Azt mondták pszichés alapon van ez. Amit azóta megoldottam, de az étkezésre most is oda kell figyelnem. – bizsergés futott végig rajtam, ahogy Brúnó a csupasz vállaimat fogta.

- Mikor volt ez? – nézett mélyen a szemembe.

- Januárban jelentkeztek először a tünetek, februárra pedig csak rosszabbodtak. De akkoriban nem ez volt a legnagyobb problémám... - kaptam el róla a tekintetemet, hiszen ez év januárja és februárja volt életem legeslegrosszabb időszaka. Brúnó elhagyott, Pici meghalt, a szüleim váltak, a balhém Petróniával. Emellett a betegségem valóságosan eltörpült.

- Sajnálom, hogy akkoriban olyan sok mindenen kellett keresztül menned. – lépett hozzám még közelebb Brúnó, ám a vállaimat még ekkor sem engedte el. Én viszont azonnal tettem is egy lépést hátra, mire a szemöldökét ráncolva nézett rám.

- Ne haragudj... - motyogtam leszegett fejjel. – Csak nekem ez még nagyon szokatlan. Kéne egy kis idő, ha nem gond. Megemészteni.

- Persze. – köszörülte meg a torkát, azonnal elengedett és ő is tett egy lépést hátra. – Te ne haragudj, hogy tapintatlan voltam.

- Nem voltál tapintatlan. Csak még szoknom kell, ennyi. – mosolyogtam rá, majd visszafordultam a tálcámért.

- Akkor ez azt jelenti, hogy megbocsátottál nekem? – kérdezte, miközben éreztem a leheletét a tarkómon.

- Ott azért még nem tartunk. Egyelőre csak beszélgessünk. – sandítottam rá, mire ő vigyorogva bólintott.

- Hiányoztál, Lori. – mondta, mire nekem akaratlanul is mosolyra gördültek az ajkaim.

- Mondtam, hogy még ehhez nekem szükségem van egy kis időre. – ismételtem meg az előző mondatomat utalva arra, hogy ne hozzon kellemetlen helyzetbe.

- Én csak beszélgetek! – tetette az ártatlant.

- Még mindig pimasz vagy, ugye tudod? – mondtam, miközben leültem az asztalhoz enni.

- Van, amit az ember nem tud levetkőzni. – kacsintott rám, majd ő is hozzá fogott az ebédjéhez.

Az ebéd után volt még egy kis szabad időnk, mert Idának el kellett rendeznie pár papírt, így addig a könyvtár területén szabad elfoglaltságunk volt. Takács nagylelkűen felajánlotta, hogy segít a könyvtároshölgynek, de ha meglátja, hogy én vagy Brúnó bármit csinálunk, ami nem megengedett, szétrúgja a hátsónkat. Ezt szó szerint így mondta. A könyvtárral szemben, az út másik oldalán van egy kis füves placc, oda mentem át és ültem le a fűbe, miközben élveztem, ahogy a nap már szinte perzselte a bőrömet. A hajam már szinte teljesen ráizzadt a nyakamra, így kivettem a zsebemből egy hajgumit és egy laza, ám gyors kontyba fogtam a hajamat. A másik zsebemből elővettem a telefonomat, feloldottam a zárat rajta, majd elkezdtem böngészni a facebookon, de mivel ott semmi érdekeset nem találtam, így átváltottam Instagramra. Végig néztem a storykat, különösen Szilvesztráét vizsgáltam meg, aki komor hangulatú szelfiket osztott meg. Majd aztán a következő storyja közeli barátokra volt állítva, így csak azok láthatták, akiknek ő engedélyezte. Ez a kép már sokkal másabb volt, pontosabban egy videó. Játszotta a fejét a kamerába, ám megbotlott a saját lábában és hanyatt dőlt az ágyra. Ez az az Esztra, akit én ismerek. Egy igazi vicces, vagány, belevaló csaj. Azonnal kedveltem a videót, ekkor pedig rájöttem, hogy mennyire is hiányzik nekem a legjobb barátnőm. Februárban, amikor megtörtént a balhém Petrával megfogadtam, hogy nem barátkozok többet senkivel, így nem is fognak elárulni. Még egyszer nem teszem kockára a becsületemet és nem csinálok hülyét magamból. Ám ő már az első nap, ahogy bekerültem az új osztályba, leült mellém és nem hagyott békén. Emlékszem, az elején mennyire idegesített, hogy ennyit beszél. Magamra emlékeztetett, én is ilyen voltam korábban, soha nem állt be a szám. Harsány voltam és nem érdekelt, hogy kit zavarok és kit nem, a hangom volt az én védjegyem. Aztán elhívott egy házibuliba, de nemet mondtam rá, ő viszont nem hagyta annyiban. Minden hétvégén elhívott valahová, hogy menjünk ide, menjünk oda, míg végül igent nem mondtam. Tudta, hogy a bizalmamat nem lehet egykönnyen kiérdemelni, ő pedig nem is várta el, hogy ingyen adjam, megharcolt érte. Meglátott bennem valamit, a remény egy utolsó szikráját, hogy ember maradhassak, nem mondott le rólam. Soha nem fogok tudni neki ezért elég hálás lenni. Ő volt az én megmentőm.

- Minden rendben van? – ült le mellém Brúnó a fűre. – Kicsit mintha szomorúnak tűnnél.

- Ne aggódj, semmi bajom. – döntöttem oldalra a fejemet, mert a nap olyan pontra ért, hogy telibe az arcomba sütött, ennek következtében egy csodálatra méltó grimaszt vágtam, amin Brúnó egy nagyot nevetett. – Nem vicces! – böktem oldalba. – Megvakulok.

- Akkor gyere már idébb. – szólt, én pedig úgy tettem, ahogy tanácsolta. Ám azzal nem számoltam, hogy így majdhogynem Brúnón fogok ülni.

- Khm... Akkor te is menj már odébb. – mondtam zavartan.

- Ott már az út van, nem tudok kijjebb menni, sajnálom. – húzta el a száját, mintha neki sem lenne ínyére ez a helyzet, de a szemeiben ott tükröződött a huncut mosolya, amire emlékeztem.

- Mondtam, hogy pimasz vagy. – mondtam, azzal felálltam és Brúnó háta mögé sétáltam és leültem. Ezen még jobban nevetni kezdett.

- Most akkor így fogunk ülni, egymásnak háttal?

- Igen. Így egyikünknek sem süti a nap az arcát és nem is kényelmetlen a helyzet. – mondtam felszegett állal.

- Nekem nem volt kényelmetlen a helyzet. – szólt, miközben közelebb araszolt hozzám, így a vállaink összeértek.

- Na azt mindjárt gondoltam. – én viszont kieszeltem egy cselt. Én is közelebb mentem Brúnóhoz, így a hátunk egésze egymásnak volt dőlve. Oldalra döntöttem a fejemet, így az arcom a vállán pihent. Éreztem, ahogyan élesen beszívta a levegőt. Megvártam míg teljesen ellazul, ekkor pedig fogtam magam és egy gyors, hirtelen mozdulattal felpattantam, Brúnó pedig hátra esett a fűben, én nem bírtam ki, teli szájjal el kezdtem nevetni.

- Jó, ezt megérdemeltem. – tápászkodott fel a fűből, én azonban még mindig csak nevetni voltam képes. – Jó téged megint nevetni látni, Lori. – lépett közelebb hozzám. Óvatosan felé nyúltam és kivettem a hajából egy fűszálat.

- Bocsánat, csak ez volt a hajadban... - motyogtam az orrom alatt. Annyira ösztönösnek vettem a cselekedetet, hogy fel sem tűnt, ezzel átléphetek egy határt, amit én húztam saját magamnak.

- Tudod – kezdett bele a mondandójába összefont karokkal a mellkasa előtt - nekem ez még nagyon szokatlan. Kéne egy kis idő, ha nem gond. Megemészteni. – az állam majdnem leszakadt a helyéről. Ő a saját mondataimat használja fel, amit kb. másfél órával ezelőtt mondtam neki.

- Te aztán tényleg pofátlan vagy, Fekete Brúnó. – közöltem vele. – Csak egy szerencsétlen fűszálat vettem ki a hajadból.

- Aha... - bólogatott összehúzott szemekkel.

- Semmi köze ahhoz, amit nekem kell megemésztenem veled kapcsolatban. – magyaráztam tovább.

- De szólhattál is volna, hogy van a hajamban valami. – húzta tovább az agyamat.

- Jó, akkor legközelebb szólok! – vágtam hozzá, majd elindultam vissza a könyvtár irányába.

- Akkor megbocsátottál? – kiáltott utánam nevetve.

- Lesheted! – szóltam vissza a vállam felett, majd beléptem a könyvtárba, ahol Ida azonnal elkapott, hogy mit is kéne csinálnom.

A könyveket gondosan leporoltam, megnéztem, hogy milyen állapotban vannak, van e belőlük esetleg több példány, majd a polcokra pakoltam őket. Emlékszem, hogy ez a tevékenység korábban az otthonomban is számottevő volt. Szinte minden héten megtakarítottam a könyveimet, mindig valamilyen új sorrend szerint rendeztem el őket, beléjük olvastam, felelevenítve ezzel az emlékeket, amiket akkor szereztem, amikor éppen olvasás alatt voltak. Már az összes gimnáziumi kötelező olvasmányokat elolvastam, mindet, amit egy tanár feladhat kötelező olvasmánynak. Alig vártam, hogy újabb és újabb könyveket, verseket és drámákat olvashassak el emelt irodalomra, hogy újat tanuljak. Nagyon sokáig nem tudtam, hogy miben vagyok jó, kimondottan semmihez nem volt tehetségem. Az irodalom iránti szeretetemet úgy fogtam fel, mint egyfajta hobbit. Aztán megláttam, hogy tényleg jó vagyok benne, egyszerűen nekem ehhez van érzékem. Amikor a szüleim elváltak én az összes könyvemet bedobozoltam és felvittem őket a padlásra. A polcok, amik korábban teli voltak csodálatosabbnál csodálatosabb könyvekkel, most üresen állnak. A saját regényeimet, amiket én írtam ráraktam egy pendrive-ra, amit szintén a bedobozolt könyveim közé raktam, majd letöröltem őket a laptopomról, hogy még csak ne is lássam őket. A lovascuccaimat szintén bedobozoltam és a könyvek közé kerültek. A szobám lambériája, ami korábban egy csomó képpel volt kirakva, mindet leszedtem. Egyedül Aidáról és Piciről hagytam fent egy-kettőt, illetve most raktam ki melléjük pár újat, amik Esztrával készültek. Próbáltam, most is próbálok minden régi nyomot elfedni, eltűntetni a múltbéli életemet. Hiszen már semmi nem köt ahhoz az élethez. Vagyis a mai napig nem kötött.

Miután visszaértünk mindenki elvonult a szobájába, ugyanis ma volt mit dolgoznunk, mind fáradtak voltunk. Én viszont tudtam, hogy nem pihenhetek, gyakorolnom kellett a táncomat. Gyorsan bekaptam két falatot, csakhogy ne éhesen álljak neki gyakorolni, majd tánc után rendesen megvacsorázom. A hajamat visszafogtam kontyba, felvettem egy fekete testhez álló, ujjatlan crop topot, illetve egy ahhoz passzoló rövid alsót. Egy fekete tornapapucsot vettem ma fel cipő helyett, mivel ebben könnyebben megérzem a helyes egyensúlyt és a fűben egyáltalán nem kényelmetlen. A fülhallgatómat bedugtam a fülembe és elindítottam a tánctanárom által összeállított zenei alapot. Először bemelegítettem, majd szépen fokozatosan hozzáfogtam. Nem tudom hányszor táncolhattam el a koreográfiámat, csak azt vettem észre, hogy kezd besötétedni, ami nyáron azt jelenti, hogy már igencsak későre jár. A fülhallgatómat kivettem a fülemből, visszatettem a tokjába, a hajamat pedig kiengedtem, mert a ma egész nap fel volt kötve, így már kezdett kicsit fájni a fejem.

- Nagyon szépen táncolsz. – hallottam meg magam mögül Brúnó hangját.

- Mióta állsz itt? – fordultam felé ijedten.

- Az elejétől. Végig néztelek. – mondta neki támaszkodva a ház falának.

- Szokásod állandóan megnézni, miközben táncolok? – kérdeztem, miközben elindultam befelé a lakásba.

- Én nem értek hozzá, de azt biztosan tudom, hogy te csodálatosan táncolsz. – jött utánam.

- Pedig értened kellene hozzá. Nelli is táncol. – juttattam az eszébe, hogy egyébként pont abba a tánciskolába próbálok felvételt nyerni, ahol Nelli is van.

- Kérlek, ne említsd a nevét. – mondta összeszorított ajkakkal.

- Tudod mi lesz már kettőtökkel? – kérdeztem csípőre tett kézzel. – Mert szerintem nem kellene együtt lenned vele, azok után, hogy ilyen undorítóan bánt veled. De persze nekem ehhez semmi közöm, hiszen miért is lenne, a te dolgod, én csak elmondtam az én véleményemet. – kezdtem bele hevesen a témába.

- Lori, nyugi. Már nincs olyan, hogy ő meg én. Soha többet nem lesz. – mondta komor arccal.

- Sajnálom, hogy így alakult... - ismertem be őszintén.

- Én nem. – jelentette ki magabiztosan. – Én nem, mert te így újra az életem része vagy. Nekem pedig most csakis ez számít.

- Ugye tudod, hogy mi csak barátok lehetünk, sőt haverok, igen haverok. – motyogtam zavartan.

- Én nem is beszéltem másról. – vigyorgott önelégülten.

- Helyes. Én most megyek és lefürdök. – mondtam, de ő utánam nyúlt és szembe fordított magával.

- De csak, hogy tisztázzuk. Akkor mi csak barátunk leszünk ez után? – nézett rám kacéran.

- Haverok. És még ott sem tartunk, Fekete Brúnó. Szóval ehhez mérten tartsd magad.

- Megértettem. – bólintott, de a csuklómat még mindig gyengéden körbe ölelték az ujjai.

- Akkor most már elengedsz? Dolgom van. – ő viszont csak megrázta a fejét. – Le szeretnék fürdeni, tudod megizzadtam, mert nyáron a 35 fokban sportoltam. Átöltöznék valami lengébbe is. – magyaráztam.

- Szerintem jól áll, ami rajtad van. – kacsintott rám.

- El vagy telve magaddal. – közöltem a tényállást.

- Akkor legközelebb ne vegyél fel ilyen rövid nadrágot. – kacsintott rám, azzal elengedte a csuklómat.

- Tudod, haverok. Az előbb mondtam. Vagy esetleg gyengefelfogású lennél? – néztem rá hitetlenkedve.

- Csak haverként megjegyeztem, hogy jól nézel ki. – vágott vissza.

- Ne tedd! – szögeztem le.

- Miért ne? – kérdezett vissza vigyorogva.

- Csak!

- Emelt magyaroshoz képest, eléggé gyengén fogalmazol, nem gondolod? – lett egyre szélesebb a vigyora.

- Először is nem vagyok már emelt magyaros, nem is leszek. Másodszor a fogalmazásommal semmi baj nincsen, de jelenleg a CSAK - nyomtam meg a szót – a legkifejezőbb, amivel élni tudok. Most pedig megyek, lefürdök és alszom. Te is tedd ezt. – paskoltam meg a vállát.

- Jóéjszakát, haver! – szólt utánam.

- Neked is, Fekete Brúnó!