Amikor megszólalt az ébresztő órám azt sem tudtam, hogy melyik dimenzióban mozgok. A metálzene üvöltött a telefonomból én pedig nagyjából 2-3 órával ezelőtt aludhattam el, szóval nem repestem az örömtől, amikor konstáltam, hogy ki kell kelnem az ágyból, mert kezdődik a nap, menni kell dolgozni a könyvtárba. Az éjszaka nem aludtam szinte semmit. Miután ott hagytam Brúnót a szobájában csak egyvalami lebegett a szemem előtt... Előhalásztam az öngyújtómat és a már megszokott módon megégettem a bőrömet a combom belső felén. Ahogy éreztem, amint a tűz ezer tűszúrásként bántja a testem nyugodtság fogott el. Tudtam, hogy nem gondolhatok többet arra a pillanatra, mert akkor felemésztene, azt pedig nem engedhettem meg magamnak. Abba az adott pillanatba kellett sűrítsek minden kibaszott fájdalmat, amit Brúnó okozott nekem. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy képes volt bedőlni annak a baromságnak, hogy én random smárolok valami ismeretlen, nálam jóval idősebb sráccal, ittasan szilveszterkor. Akkor még egy teljesen más Lorna voltam. Nem illettem a képbe, amit Petra, Vivi és Jázmin alkotott. Ők csinosak voltak, minden buliban lerészegedtek és akkor kavartak egy sráccal, amikor csak akartak. Nem szabtak maguknak korlátokat. Én ezzel szemben utáltam velük buliba járni, főleg a kocsmákba, amiért ők annyira odáig voltak! Soha nem ittam, ez pedig az apámnak köszönhető. 18 éves vagyok és nem tudok lenyelni egy korty alkoholt sem, soha nem is próbáltam meg. Az alkohol tette tönkre a családomat, az életemet így soha nem vetemednék arra, hogy alkalmazzam. Egyszerűen képtelen vagyok rá. A baráti társaságból ezért mindig kinéztek, én voltam a fura különc, akit nem vonzott, hogy minden hétvégén matt részeg legyen, annyira ne legyen a tudatánál, hogy elveszítse a kontrollt. Mindenki beszólt érte és mindig megpróbáltak itatni, kivéve Brúnó. Akkor, amikor még nem tudta, hogy mi zajlik a családom életében sem szólt be sose, elfogadta ezt a tényt és onnantól kezdve ő sem ivott, ha velem volt, pedig én soha nem kértem őt erre. Aztán mikor elmeséltem neki, nem ítélkezett, nem vágott olyan fejet, mintha én valamilyen szerencsétlen idióta lennék, aki nem tud kitörni abból, hogy az apja egy idegbeteg iszákos ember, és nem is sajnálkozott. Egyszerűen csak elfogadta ezt a tényt és megpróbálta valamennyire velem is elfogadtatni, illetve elterelni róla a figyelmemet. Amikor vele voltam sikerült is. Imádtam minden szabadidőmet vele tölteni, Tényleg jó barátok voltunk, legjobb barátok, megértettük egymást már csak a másik nézéséből, nem kellettek szavak. Én szinte azonnal bele estem, bár erre csak később jöttem rá, a mai napig emlékszem, hogy hogyan.

Október volt, amikor Petra egész héten nálunk lakott, mert kitaláltuk, hogy milyen jó lenne, ha nem csak hétvégén lenne nálunk, hanem hétközben is, így jött ez az ötlet, amibe a szüleim és Petrónia nagyszülei persze belementek, hiszen mi már egy család voltunk, anyáék úgy szerették, mintha a saját gyerekük lenne, Lillának olyan volt, mint egy második nővér, nekem pedig a lelkitársam volt, elválaszthatatlanok voltunk. Arra már nem emlékszem, hogy pontosan melyik napja volt ez annak a hétnek, talán hétfő vagy kedd, amikor Petra már rég aludt mellettem az ágyban, én viszont elkezdtem fantáziálni a sötét szobában, hogy milyen lennék együtt az akkori crushommal, aztán hirtelen Brúnó arca jelent meg előttem, hogy vele milyen lennék... Cikázott a gondolatom a két fiú között, de csak nem akart elterelődni Brúnóról, hiába győzködtem magam az éjszaka kellős közepén, hogy nem érzek semmit iránta, mi csak barátok vagyunk. Aztán eszembe jutottak az emlékeink, hogy mennyire megremeg a gyomrom, ha kimondja a nevemet, belém pedig villámként hasított a felismerés, hogy a kurva életbe, beleszerettem a legjobb barátomba! Ennyire elbaszott is csak én lehettem. Nagyon sokáig nem mondtam el Petrának sem, mert nem mertem. Féltem, hogy kinevetne, elmondaná Oszinak, aki visszamondaná Brúnónak, vagy a fejemhez vágná, hogy kevés vagyok hozzá, bár ezzel én is tisztában voltam, vagyis akkor azt hittem, hogy kevés vagyok a híres Fekete Brúnóhoz. Ma már tudom, hogy minden voltam, csak kevés nem. Akkor éjjel nem aludtam többet 3-4 óránál, pedig valami nagy töri dolgozat előtt álltam, de nem érdekelt semmi. Azután már semmi másra nem tudtam gondolni, csak, hogy őrülten szeretem és baromi hálás vagyok neki, amiért nem hagyta, hogy elsodorjon az ár. Vicces, hogy azóta olyan messzire sodortatott az általa generált árral, amire álmomban sem számítottam... Valamikor november környéke lehetett, amikor egy kifakadásom után, aminek szintén apám volt az oka, sírva elmeséltem Petrának, hogy már réges régen nincs a képben Martin, aki még azelőtt volt „életem nagy szerelme", hogy tisztában lettem volna a fogalom bárminemű jelentésével. Bevallottam, hogy kurvára szerelmes vagyok Brúnóba, mire ő csak elmosolyodott és közölte, hogy régóta tisztában van vele, csak várta, hogy mikor mondom el. Rajta kívül nem tudta senki, megtartotta a titkomat, pedig megmondom őszintén, hogy akkor már nem volt az igazi önmaga és nem bíztam benne, féltem, hogy elmondja Oszkárnak, de nem. Igaz, utána ők már szinte egyből szakítottak is, az én viszonzatlan szerelmi életem háttérbe szorult, mert Petra szívét kellett ápolnom. Teljesen kicsúszott alóla a talaj és engem is majdnem magával rántott. Jázmin és Vivi bár „támogatták" őt, rájuk nem számíthatott. A szakítás után csak én voltam neki, senki más. Aztán annyira elkorcsosult, hogy már én sem voltam neki többé...

Akkor februárban szinte már közünk nem volt egymáshoz, csak a megszokás tartott minket egymás mellett. A macskám akkoriban halt meg, a szüleim pedig váltak. A húgom egy igazi gyökérként viselkedett állandóan, de valószínűleg rajta így ütközött ki, hogy soha nem számíthatott egy rendes családra. Az anyám túl elnéző volt vele, az apám pedig szinte egy utolsó csicskaként kezelte. Én pedig valószínűleg megérdemeltem azt, ahogy viselkedett velem, mert lehetettem volna jobb testvére is, támogathattam volna jobban... Petra akkor, február 16-án is el akart menni egy buliba, a nagyszülei viszont szemmel tartották, nem engedték neki, hogy Gyurcival járjon, vagy buliba menjen. Ezeket viszont úgy backelte ki, hogy azt hazudta, nálam alszik, ugyanis bennem teljesen megbíztak a nagyszülei. Egy alkalommal viszont nemet mondtam neki, akkor 16-án és felhívtam rá a figyelmét, hogy talán nem kéne ennyire elcsesznie az életét. Én pedig az iskola folyosóján kaptam hideget, meleget. Hogy én mennyire egy befásult senki vagyok és nem örülök a boldogságának Gyurcival és nem segítem őt abban, hogy a szerelmével lehessen. Tőlem ne ezt várta volna, velem nem lehet elmenni sehova, bla bla... Az én agyam pedig teljesen elkattant, mintha valami elvetemült vette volna át a helyet ráugrottam Petrára és ott ütöttem, téptem, ahol értem. Az egész iskola minket nézett, természetesen egyből az igazgatói irodában kötöttünk ki, ahová behívták a szüleimet, illetve Petrónia nagyszüleit, Roccot és Zsuzsit, így pedig kiderült, hogy Petra szintén eljárkál otthonról, nem nálam volt. Mindenki egy árulónak tartott az osztályban, ugyanis az ő tekintélye mindig is nagyobb volt, mint az enyém. Így amikor kérdőre vonták az osztályt, akkor ők mind Petra oldalán álltak. Vagyis, mint kiderült, majdnem mindenki... Brúnó és Áron mellettem érveltek, de ez semmire nem volt elég.

A jó tanulmányaimnak köszönhetően nem rúgtak ki, hanem helyeztek át egy másik osztályba. Esztra karolt fel, ő támogatott engem szinte az első perctől fogva. Nem akartam barátkozni, sem pedig beilleszkedni. Hogy őszinte legyek, meg akartam halni... Tényleg annyiszor megfordult a fejemben, hogy meg kellene halnom és akkor mindenkinek sokkal egyszerűbb lenne, főleg nekem... Szilvesztra mutatta meg, hogy van amiért érdemes élnem, még akkor is, ha nem tudok róla. Mindenkinek meg van a maga véleménye róla az iskolába, a kinézete, a stílusa és a viselkedése miatt, illetve az is egy nyílt titok róla, hogy korábban füvezett, de elég erősen tolta. Mire mi jóba lettünk már leállt vele, de egy ilyen pletyka soha nem ül el, ahogy az sem, hogyan is téptem meg a volt legjobb barátnőmet az iskola kellős közepén. A balhé után felfüggesztést kaptam, amíg el nem intézték, hogy áthelyezzenek egy másik osztályba. A szüleim ez idő alatt letudták a válás, anyám és Lilla pedig elköltöztek otthonról, én viszont maradtam. Ekkor pedig eldöntöttem, hogy rohadtul nem fog érdekelni semmi, az égvilágon. A felfüggesztés után egy teljesen új Lornaként tértem vissza. Pink hajjal, fekete ruházatban és erős fekete szemfestékkel. Tetoválást csináltattam, amit mindig is akartam és semmihez nem kértem a szüleim engedélyét. Egyszerűen csak fogtam és eléjük tártam tényként. Anyám nem mert szólni egy szót sem, tudta, hogy nincs olyan helyzetben, apám viszont őrjöngött, fenyegetőzött, a fejemhez vágta, hogy egy utolsó csöves vagyok és belőlem nem lesz senki. Én pedig halál nyugodtan az arcába mondtam, hogy belőlem nem lesz egy alkoholista, lecsúszott alak, aki nem tud választani a családja és a motoros klub között, már ha lehet klubnak hívni, valójában egy selejtekből álló csőcselék. Apám szerintem pedig ekkor realizálta magában, hogy mennyire elbaszott helyzetben van, mert rajtam kívül nincsen senkije és ha vége a gimnáziumnak, már én sem leszek.

Fekete Brúnó szemszöge:

Az éjjel nem aludtam egy szemhunyást sem, de szerintem ezt nem is kell elemezni, hogy miért nem... Végig azon járt az agyam, hogy mennyire, de mennyire elcsesztem ezt az egészet Lornával. Akkor, amikor szilveszterkor megcsókoltam és ő visszacsókolt, teljesen abban a hitben voltam, hogy ez az, ez a dolog működhet kettőnk között. Viszont nem akartam elhamarkodott lenni, részeg voltam és úgy gondoltam, hogy Lori megérdemli azt, hogy józanul, kipihenve elmondjak neki mindent az érzéseimről, így azután a szédítő csók után megkértem őt, hogy beszéljük meg holnap, ő pedig megértően beleegyezett. Majd aztán pofonként hatott, amikor a fiúk megmutatták, hogy mit fényképezett Nelli... Hogy Lorna ott áll és valami szerencsétlennel csókolózik, miután én kitártam a szívemet, neki semmit nem jelentett. Teljesen elborult az agyam és úgy voltam vele, hogy akkor ezt a dolgot még itt és most el kell engedni, mielőtt nagyobb csalódás és fájdalom lesz a vége. Így hát nem is kerestem őt, nem kértem tőle számon, vagy magyarázatot. Pedig tudnom kellett volna, rohadtul tudnom kellett volna, hogy az nem lehet ő! De annyira büszke voltam és sértett, hogy leszartam Lorit, hogy meghallgassam az ő igazát. Áron hiába bíztatott, hogy beszéljek vele, biztosan van erre magyarázat nem fogadtam meg a tanácsát. Mentem a saját fejem után és tudomást sem vettem róla. Ő pedig elég hamar vette a lapot és nem keresett engem. Pedig esküszöm, a szívem mélyén még vártam is, hogy keressen, hogy megkérdezze, miért viselkedek így. De Lorna jó emberismerő, sokszor szúrták már hátba, felismeri, amikor már nem kíváncsiak rá, hiszen otthon sem voltak rá kíváncsiak... Dacból összejöttem Nellivel, aki az iskola legnépszerűbb, legcsinosabb lányai közé tartozik, figyelemelterelésre tökéletesen megfelelt, beleillett a képbe. A menő srác és a menő csaj... Mint egy kurva high school musical! Emlékszem, amikor megmutatták a fényképet szétzúztam a szobámat. Borítottam mindent és üvöltöttem, vertem a kezemet a falba. Tényleg összeállt már egy kép a fejemben kettőnkről. Soha nem éreztem senkinél akkora vonzalmat, mint Loresszal. Ő annyira más volt a többiektől, annyira tiszta és jólelkű. Mindig tartotta magát, soha nem esett szét mások előtt, kibaszott erős volt, olyan erős, amilyen én soha nem leszek... Annyi sok szaron kellett keresztül mennie, de ő csak tűrte és állta a sarat, eközben pedig mindig másokra koncentrált, a szeretteire, a barátaira. Kötelességtudó és felelősségteljes volt, voltak álmai, jövőképe és tehetsége. Imádtam nézni őt olvasás közben, vagy amikor irodalom órán átszellemülten válaszolt a kérdésekre. Ott volt támasznak mindenkinek, de főleg Petrónia számára, akitől a legtöbb rosszat kapta. A fejemet verném a falba, hogy mennyire idióta voltam, amiért nem tűnt fel, hogy nem lehetett ő a fényképen! Én is tehetek róla, hogy olyan amilyen most, nem érdekli semmi, leszar mindent és csak a mának él. Az életéből kiveszett az érdeklődés, a szenvedélyéjét az irodalmat hagyta hátra, pedig az volt a mindene. Ott hagytam őt, amikor a legnagyobb adag szar borult rá, egyedül volt, nem volt mellette senki, aki vigaszt nyújthatott volna, ezt pedig soha nem bocsátom meg magamnak. Ha Áron itt lenne most, biztos oltári nagyot csalódott volna bennem, mert ő volt az egyetlen, aki buzdított arra, hogy Lorna és én együtt legyünk, tudta, hogy szerelmes voltam belé és mennyire akartam, hogy a barátnőm legyen. Amikor megcsináltattam neki a karácsonyi ajándékot is szívatott, hogy ezzel teljesen le fogom venni a lábáról. Ott volt minden mozzanatnál, amikor valami olyat tettem, ami azt mutatta, hogy szerelmes vagyok a legjobb lány barátomba, amikor pedig mindezt egy pillanat alatt dobtam el magamtól, dühös volt rám, teljes joggal, bár akkor ezt még nem értettem... Végig azt mondta, hogy harcolnom kell Lornáért, mert ő egy olyan lány, aki megérdemli, hogy harcoljanak érte, én viszont az első akadálynál megfutamodtam, holott Lori várta, várt rám! Én pedig seggfejként viselkedtem vele. Miattam is tört össze...