Drága olvasóim! Sikerekben, egészségben gazdag, boldog újévet kívánok nektek! Remélem, hogy minden álmotokat sikerül megvalósítani az újévben! Csodálatosak vagytok, rettentő hálás vagyok a támogatásotokért a történetet illetőleg. Garantálhatom, hogy még rengeteg csavar van vissza Brúnó és Lori történetében és remélem, hogy ezek is majd annyira elnyerik a tetszésetek, mint az eddigiek. Az új év alkalmával pedig szeretnék megosztani egy kis infót a készülőben lévő új kiegészítő történetről, ami majd A jégkirálynő (ami ugye a fő storyszál) lezártával fog elindulni. Sokat gondolkoztam a női főszereplő nevén, ugyanis egy rendkívül erős, kitartó, akaratos, állhatatos személyként született ő meg az én fejemben. Szerettem volna, hogy a neve tükrözze mindezt. Az idén olvastam egy trilógiát, ahol a főszereplő nőt hasonlóképp hívják, mint az én karakteremet és mivel ez a főszereplőnő lett az idén a kedvencem az olvasási ciklusomban, így nagyban hozzájárult, hogy ezt a nevet válasszam. Szóval, az új történet női főkarakterének a neve: Ódry Szerah. Még egyszer BUÉK nektek és hamarosan érkezem az új részekkel, jó olvasást nektek!

"Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya." - Pilinszky János

- Hol voltál? - a hangja remegett az indulattól.

- A könyvtárban. - feleltem komoran. A tekintete izzott. Szóval nem azért volt véreres, mert esetleg megbánta, amit nekem mondott, hanem mert mérges.

- Tehát csak úgy elvágtatsz, azt se tudjuk hova és még telefont se viszel magaddal?! - az ajkaim elváltak a csodálkozástól. - Mégis, hogy gondoltad ezt?

- Na jó! - tettem fel a kezemet. A megbánásom egy pillanat alatt foszlott semmivé. - Nem tartozom neked elszámolással!

- Hogy nem e?! - feszült meg előttem.

- Kurvára nem! - nevettem el magam kínomban. - Ha nem vágod a fejemhez azt, amit, akkor nem kellett volna elvágtatnom telefon nélkül! Egyébként meg nem volt olyan nehéz kitalálni, hová mehettem, elvégre túl sok helyet nem ismerek errefelé.

- Nem kellett volna semmit a fejedhez vágnom, ha nem döntesz úgy, hogy játszod az érzelemmentes királynőt! - csattant a hangja.

- Ja, szóval az én hibám, amiért először azt mondod, hogy egy érzéketlen picsa vagyok, majd ráolvasod a fejemre, hogy Áron mekkorát csalódna bennem, ha még élne?! - a tenyeremet ellepte az izzadság, ahogy ökölbe szorítottam. Egek, de szeretném még egyszer felképelni!

- Bazdmeg, te hagytál ott engem! - üvöltötte az arcomba. - Ott hagytál a fürdőszobában, iszkoltál, majd úgy csináltál, mintha mi sem történt volna! Sajnálom, de nekem ezt a képességet még nem sikerült elsajátítanom. - a nevetés olyan élésen tört ki belőlem, hogy ha akartam volna, se tudtam volna visszafogni magam. - Ebben mi olyan rohadt vicces? - kérdezte fújtatva.

- Te nem sajátítottad el ezt a készséget? Nekem nem úgy tűnt, amikor január elsején halálra fagytam a házam előtt! - kiabáltam teli torokból. - Tőled tanultam. - kacsintottam rá. Az arcán olyan fájdalmas rángás futott végig, hogy egy pillanatra még én is megszédültem. - Nem kell a kioktatás, azt már megkaptam Takácstól. - Zalán mély sóhaja szakított ki mind a kettőnket ebből az indulatos beszélgetésből, már ha lehet egyáltalán annak nevezni. Olyan ideges voltam, hogy el is felejtettem, hogy ők is itt vannak. Minden erőmet összeszedtem és hátra léptem Brúnótól és inkább Izáék felé fordultam. - Még egyszer sajnálom, amiért így eltűntem és azt is, ahogy viselkedtem. Köszönöm, amiért mindannyian aggódtok értem és segíteni szeretnétek. Én csak... Nem igazán vagyok ehhez hozzászokva, mármint... Megfogadtam, hogy nem engedek közel magamhoz senkit Szilvesztrán kívül, még egyszer nem. Így majd nem sérülök. Annyira az agyamra ment ez az egész, hogy már nem tudok különbséget az őszinte kedvességek és a hátba szúrás között. - nem kellett konkrétan kimondanom, hogy tudják miről is beszélek. Petróniáról. Sőt, valójában még Brúnóról is, ezzel pedig ő is tökéletesen tisztában volt. Nem láttam őt, háttal álltam neki, de biztosra vettem, hogy a szeme korom fekete a felgyülemlett szégyentől. - A könyvtárban voltam egyébként egészen idáig. Ida szerencsémre még ott volt és leültetett egy sarokba olvasni. - vallottam be. Iza arcán egy lágy mosoly terült el.

- Mit olvastál? - kérdezte Zalán kíváncsian.

- Verseket. Verses köteteket. - mondtam. - Aztán megjelent Takács, leüvöltötte a hajamat és visszahozott. Utána amúgy totál rendes volt, megvigasztalt, ami elég bizarr. - erre mind a ketten elnevették magukat.

- Kérsz valamit enni? - lépett mellém Iza.

- Nem köszönöm én... Én szerintem csak szeretnék lefürdeni és beszélni Esztrával. - motyogtam. Izabella megértően bólintott, majd ismét Zalánra emeltem a tekintetemet, aki a barátnőm neve hallatára enyhén elpirult. - Hányszor hívtad, mire felvette a telefont? - kérdeztem összehúzott szemekkel.

- Egyszer. Elsőre felvette. Miért? - elmosolyodtam.

- Ha nem érdekelnéd nem vette volna fel neked. Pláne nem elsőre. - magyaráztam.

- Tényleg? - kérdezte Zalán révetegen.

- Tényleg. - egy édes mosolyt kaptam válaszul.

- Nem volt túl kedves, mikor felvette. - kontrázott rá Iza.

- Esszi... Ő sose kedves. És kicsit furán fejezi ki magát. De már rég letiltott volna, ha nem akarná látni, ahogy tepersz utána. Ezeket viszont nem tőlem tudod! - figyelmeztettem Zalánt, mire egy nevetés buggyant ki belőle.

- Megértettem! - felelte. Igazából alig vártam, hogy kifagassam Szilvesztrát kettejükről. Ez annyira normálisnak tűnt az elmúlt napok, sőt az elmúlt hónapok eseményeihez képest. Megvitatni a legjobb barátnőmmel a pasis dolgokat és nem azon agyalni, hogy vajon mikor fogok totálisan szétzuhanni.

- Akkor én most megyek... Reggel találkozunk! - Iza lépett mellém és ölelt szorosan magához, majd, amikor elengedett Zalán is átkarolt. Hálásan mosolyogtam rájuk. Már épp indultam volna befelé a szobámba, amikor Brúnó utánam szólt.

- Lori...! - a hangja olyan fájdalmasan csengett, hogy automatikusan megmerevedtem. - Nem... - remegett a hangja. Egek, ha megfordulok nem biztos, hogy képes lennék elviselni a bűnbánó arcát, ma már nem! - Nem gondoltam komolyan. Egyiket sem! Ne haragudj.

- Tudom. - feleltem át a vállam felett, azonban igyekztem nem a szemébe nézni. - Tudom. - ismételtem meg. Ez volt az igazság. Tudtam, hogy nem szándékosan bántott a szavaival, hogy nem akarta, hogy ennyire mély nyomot hagyjon bennem az, amit Ronival kapcsolatban mondott. Nem tudhatott róla, hogy miért vesztettem el teljesen az eszemet attól az egy mondattól. - És sajnálom, amiért felpofoztalak! - mondtam. Brúnó felhorkant mögöttem.

- Megérdemeltem. - rá néztem. Az arcába visszaköltözött némi szín, a szemei azonban még mindig gyászosak voltak. - Nagyon megijedtem, amikor rájöttünk, hogy azt se tudjuk merre vagy és elérni sem tudunk. Ha valami... Bármi történt volna veled én... - a szavak nem jöttek a szájára. Zsebre vágott kézzel állt velem szemben. Ösztönösen közelebb léptem hozzá.

- Nem csináltam semmit. - nyomtam meg a szót. A fényes szálak topázosan csillantak fel a szemében, ahogy megértette, hogy mit értek a semmi szó alatt. Nem bántottam magam. - Csak leültem a könyvtárban egy sarokba és verseket olvasgattam. Régebben ez elég megszokott volt, ami azt illeti. - óvatos mosolyt villantott. - És tudom, hogy nem gondoltad komolyan, amit Roniról mondtál... Szóval emiatt ne ostorozd magad. Én csak... Besokaltam. Annyi minden történt olyan rövid idő alatt, hogy egyszerűen nem tudtam tartani a lépést és teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj. Elengedtem a gyeplőt, pedig ez nem vall rám. Ezért volt ma pánikrohamom, aminek nagyon sajnálom, hogy a részesei kellett, hogy legyetek. Nagyon régóta nem volt már ennyire durva... - pontosabban Áron halálhíre óta, de ezt nem akartam túlzottan ragozni.

Egy szempillantás alatt lépett Brúnó elém és fogta a tenyere közé az ernyedt ujjaimat. Eddig még nem is igazán gondoltam a fürdőszobában eltöltött kifejezetten intim együttlétünkre. Túlságosan előtérbe került a gyászom, a haragom és bűntudatom, hogy azon merengjek mit csináltunk mi ketten, de most... Mintha a testem ösztönösen reagálna a közelségére és az érintésére. Pedig jelenleg semmi mást nem csinált, csak megfogta a kezemet, de esküszöm éreztem, ahogy a nyakamon és mellemen kiszívott foltok bizseregni kezdenek. Olyan volt, mintha válaszolnának Brúnónak, hiszen az ő ajka nyomát viseltem magamon, az ő lenyomatát. El sem hiszem, hogy Takács nem hozta ezt szóba. Valóban borzalmasan festhettem, ha ezt még csak meg sem említette. Nagyra nyílt szemekkel néztem fel Brúnóra. Mindig elfelejtem mennyivel magasabb nálam, mennyivel erősebb. Vajon ő is arra gondol, amire én? Hogy milyen volt, ahogy a legérzékenyebb testrészeink egymásnak feszültek, még ha csak ruhán keresztül is? Ha akartam volna, se tudtam volna letagadni, hogy mennyire vágytam rá. Hiszen az sem érdekelt, hogy Zalántól és Izától csak egy ajtó választ el minket én szemérmetlenül lovagoltam az ölében és élveztem, ahogy a nyelvével kényezteti a melleimet, nem érdekelt, hogy a kéj hangjai mennyire hangosan szöknek ki a torkomon, csak Brúnó érdekelt. És az, hogy ő is élvezte, ő is pontosan annyira vágyott rám, mint én őrá nem kifejezetten segített abban, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül. Brúnó mellett megelevenedik minden érzékem és sokkal felfokozotabb állapotba kerülök akármiről is legyen szó, ami elég sűrűn vezet ahhoz, hogy letépjem róla a ruháit. A sötétbarna szemei egyenesen hollófeketébe fordultak át, ahogy végig futtatta a tekintetét előbb az arcomon, majd a számon, a nyakamon és végül a melleimen. Élesen szívtam be a levegőt a tüdőmbe, ezzel is próbálva csillapítani a verdeső pulzusomat és húztam ki a kezemet az övéből. Nem, most nem hagyhatom, hogy elkalandozzon a figyelmem!

- A lényeg, hogy jobban vagy. - lehelte. - Ugye jobban vagy?

- Igen. - feleltem zavartan. - Jobban. Sokat segített az olvasás. - Brúnó arcán erre egy széles mosoly terült el. Az a kibaszott gödröcske!

- Én örülök, hogy Brúnó itt volt. - szólalt meg Iza. - Fogalmam sincs mit kellett volna tennem, hogy elmúljon a rohamod. Amikor rád adtam a gyűrűt, akkor egy fokkal jobban lettél... - erősen lehunytam a szemeimet. Lesz még ennél kínosabb ez a helyzet? Tényleg kellett rám az a rohadt gyűrű, hogy képes legyek legalább levegőt venni, amíg Brúnó be nem vágott a jéghideg vízzel teli kádba. A víz...

- Te bemásztál velem a kádba... - fordultam ismét Brúnó felé. Akadozva tudtam csak levegőt venni. Áron halála óta nem képes még egy kád vízbe sem bemászni, annyira traumatikus volt számára az az este. Nyilván, kinek ne lenne? Ő mégis bemászott velem, miattam, értem.

- Igen. - felelte. Az arcán egy fájdalmas fintor jelent meg, de csak egy pillanatra.

- Jól vagy? - kérdeztem elfúló hangon. Erre Brúnó felnevetett.

- Nem nekem volt pánikrohamom, Lori.

- Tudod, hogy mire értem! - néztem rá komoran. - Nem kellett volna...

- Dehogynem! - vágta rá gondolkodás nélkül. - És igen, jól vagyok. Jobban, hogy tudom, hogy nem mentél világgá.

- De te bemásztál egy kád vízbe ez... Ez biztos borzasztóan nehéz lehetett neked. - suttogtam. - Nem akartam, hogy ennek kelljen kitedd magad miattam. - szorult el a torkom.

- Bármit megtennék érted. - mondta. A szemei ismét arany és ezüst szálakkal csillogtak. Basszameg!

- Köszönöm! - böktem ki. - Most... - köszörültem meg a torkomat. - Most visszahívnám Esztrát. - erre mindannyian megértően bólintottak.

Még egyszer végig néztem rajtuk és amikor Brúnóhoz érkeztem tudtam, hogy mi ketten még korántsem fejeztük be a beszélgetést. De most kellett egy kis csend a fejemnek, amíg megbeszélek mindent Szilvesztrával, kellett, hogy elmondhassam neki a kettőnk kapcsolatát még akkor is, ha tudtam, hogy telefonon keresztül fog ezért szétszedni. Brúnó pedig ezt tiszteletben tartotta. Szóval elrántottam róla a tekintetemet és bementem a szobámba. Megnyitottam a Messengert, majd rányomtam Szilvesztrával folytatott chatelésre és elindítottam a videóhívást. Szinte azonnal fel is vette.

- Hát ez igazán gyors volt. - nézett rám összehúzott szemekkel. Minden ellenére egy hatalmas mosoly terült el az arcomon, amikor megláttam őt.

- Szia Twini! - köszöntem.

- Ne twinizz nekem! - emelte fel szigorúan az ujját. - Elárulnád mi a fészkes fene történt? Amikor azok felhívtak...

- Ők. - vágtam a szavába.

- Tök mindegy! - forgatta meg a szemeit. - Olyanok voltak, mint a gyászhuszárok. Már épp készültem rá, hogy elküldöm Zalánt a büdös picsába, amiért nem képes leszállni rólam, de egyszerre három fejet láttam a kamerában és közölték velem, hogy eltévedtél, felszívódtál és fogalmuk sincs, merre vagy. Mikor megkérdeztem, hogy sikerült ezt a szökést véghez vinned, közölték, hogy olyan pánikrohamod volt, hogy fulladozva estél össze. Ez nem lepett meg, mivel már láttam ilyet nálad, az viszont igen, hogy képes voltál egy ilyen pánikroham közben lelépni a szállásról. - magyarázta. Kelletlenül elhúztam a számat.

- Nos, nem kifejezetten a pánikroham közben vagy után léptem le. Előtte még táncoltam egyet... - kezdtem bele.

- Oké, következő kérdés! - vágott most ő az én szavamba. - Hogy tudtál egy ilyen pánikroham után táncolni?

- Úgy, hogy ügyes vagyok? - próbáltam hárítani az elkerülhetetlent.

- Te engem akarsz hülyének nézni? - igen, de nyilván totál esélytelenül. - Hogy maradt abba a roham? Csináltad...? - villant meg a tekintete.

- Nem! - vágtam rá. - Tényleg nem, esküszöm.

- Akkor? - türelmetlenkedett.

- Bevágtak egy jeges fürdőbe. - feleltem, de Esszi még mindig totál értelmetlen képet vágott. - Nos, a jeges fürdőt megelőzi az, hogy összevesztem Izabellával.

- Igen, azt mondta.

- Azt is, hogy min? - megrázta a fejét. - Szóval... Nagyon ki fogsz akadni és nem is kérlek rá, hogy ne. Csak azt, hogy ne vágj a szavamba és hallgass meg. - láttam, ahogy vívódik magával, de végül bólintott, beadta a derekát. - Oké. - fújtam ki hosszan a levegőt. - A legutóbbi óta én együtt alszok Brúnóval a rémálmai miatt. Újra és újra álmodja, ahogy Áron meghal és mint megtudtam, ha nem javul a helyzete a szülei gyógyszeres kezelésre késztetik. Amikor vele vagyok nincsenek rémálmai. Tegnap este is egy ilyen durva rémálma volt így ma reggel megkértem Takácsot, hogy hadd kapjon pihenőnapot, aki végül nekem is azt adott mára. És olvastam. - Esztra álla egyenesen a padlóra zuhant. - Igen. Brúnó hozott nekem egy fantasy könyvet és nem kényszerített rá senki, de ott volt és én nem tudtam megállni. Olyan érzés volt, mintha a lenyúzott bőrömet adták volna vissza rám. Szédületes. Először még a sorok között is nehéz volt nem eltévednem, annyira furcsa volt, de utána... Az enyém volt. A történet, a szereplők, a világ és ez annyira hiányzott! És amíg a többiek oda voltak dolgozni, mi csak ültünk és olvastunk, beszélgettünk, annyira természetes volt. Aztán a beszélgetésünk elkalandozott afelé, hogy Brúnó saját magát véli Áron gyilkosának mivel... - megakadtam egy pillanatra. Nem tudtam, hogy ezt el kellene-e mondanom Szilvesztrának. Nincsenek előtte titkaim, csakhogy ez nem az én titkom volt, hanem Brúnóé. A legrettegettebb énje, ami szépen lassan zabálja fel őt. Az énje, amit a démonként emleget. - Mivel nem tudott neki segíteni. - zártam rövidre. - Én pedig nem is tudom... Borzasztó volt őt úgy látni, a vallomása után árasztotta magából az öngyűlöletet és a kínt. Sokkal rosszabb volt, mintha nekem kellett volna átélnem saját magamon ez... Ezt nem tudom jobban körül írni, csak éreztem, hogy cselekednem kell. Adnom kell neki valamit, amivel enyhíthetem a gyötrődését.

- Kitalálom! - kezdett bele. - Az a valami te voltál, nemde?

- Megígérted, hogy nem vágsz közbe... - dünnyögtem.

- Ne már! Hiszen úgy nem is lenne az igazi. - kontrázott. - De kérlek folytasd, epedve várom.

- Szóval igen én megcsókoltam. - vallottam be. - És lehet, hogy közben mondtam olyan dolgokat, amik arra ösztönözhetik, hogy bennem is... Hogy még én is... - habogtam, de nem tudtam befejezni a mondatot.

- Hogy még te is szerelmes vagy belé? - segített ki Szilvesztra. - És miért, nem így van?

- Nem! - vágtam rá kertelés nélkül.

- Figyelj ide... Eddig nem akartam szóba hozni, mert meg akartam várni, míg a történet oda keveredik, de most már kezdek eléggé türelmetlen lenni. A nyakad látványosan ki van szívva és ha jól láttam a kis videóhívás alkalmával Brúnón is van egy két eltévelyedett folt, illetve gyanítom, hogy nem csak a nyakad pompázik eféle színekben. - azonnal elpirultam. - Tisztában vagyok vele, hogy történt más is a csókolózáson kívül, holott esdekelve kértelek, hogy NE FEKÜDJ ALÁ!

- De hát nem is alá feküdtem! - szakadt ki belőlem.

- Most ettől jobban kellene éreznem magam? Inkább kímélj meg a részletektől! - vágott egy éles fintort.

- Ha nem vágsz a szavamba, már rég elmondtam volna mindent. - zsörtölődtem. - Azért lett pánikrohamom mert Izabella ráébresztett arra, hogy még mindig olyan kibaszott gyenge vagyok, mint amilyen egy évvel ezelőtt is voltam, hogy csak elhitetem magammal, hogy mennyit változtam, milyen kibaszott erős vagyok, de tulajdonképpen csak egy szánalmas alak vagyok, pont olyan, mint az apám! - a szavak megállíthatatlanul bugyogtak ki a számon. - Én nem... Azt hittem képes leszek rá, elhittem, hogy amit felépítettem az nem vészhet ilyen könnyen kárba. Hiába okolok másokat, akkor is én vagyok mindenért a felelős. Azért, amiért megszegtem a legfőbb szabályomat és ittam, sőt nem ittam én berúgtam! Mert azt hittem attól jobb lesz, hogy majd megoldódik minden, de valójában csak még rosszabb lett és gyűlölőm magam ezért! Én vagyok a hibás, amiért nem tudtam lemondani arról a gyűrűről, hiába kértél olyan régóta már. Hibás vagyok, amiért hagytam, hogy Brúnó a bőröm alá költözzön, amiért megszédít a szavaival és a kedvességével és Esztra én komolyan mondom, hogy olyan őszinteséget és nyíltságot látok a szemeiben amikor rólam beszél, amilyet korábban még soha senkiében. Vett egy parfümöt, egy olyat, amilyet én használok, mert azt mondta, csak ez volt képes tartani benne a lelket Áron halálakor! Miattam szólalt meg az hónapos némasága után, rám vágyott, akkor is, amikor más lányokkal volt és tudom, tudom, hogy igazat mond. Képtelen vagyok nézni, ahogy gyötrődik, ahogy fájdalmai vannak, ahogy széttépi a gyász ezt... Ezt senkinek nem kellene átélnie! - a fájó szavak ellenére az, hogy beismerhettem mindent, ami a lelkemet nyomja felszabadító érzés volt. - És talán felelőtlen és meggondolatlan ígéreteket tettem neki, mert amint minderre rájöttem eszembe jutott... - a bűntudat ismét a szívembe mart. - A május, a buli és mindketten tudjuk, hogy mi történt akkor. - Szilvesztra szemében megértés csillant.

- Nem akarod neki elmondani. - vette a lapot azonnal.

- Nem. - jelentettem ki határozottan. - Változtatni már nem tudok rajta, jóvá tenni sem tudom. Brúnót viszont megkímélhetem ettől. És Áron végig titokban akarta tartani. Miután kikosarazott sem mesélt Brúnónak kettőnkről. Tiszteletben fogom tartani ezt, mindkettőnk érdekében. - magyaráztam.

- Nem mondhatom meg, hogy mit csinálj Lorna, nem is akarom. Egyet viszont jegyezz meg! Akármilyen rossz döntést is hozol az életben, soha, de SOHA nem leszel olyan, mint az apád. Megértetted? - dörrent élesen a hangja. Tétován bólintottam. - Tudom, hogy nehéz most neked apáddal, hogy mi történt vele. Neked erre viszont nincsen ráhatásod és semmi nem köthető hozzád ezzel kapcsolatban. Apád orvosi eset, nagyon sok dolog nincs rendben a fejében, de szerinted, ha olyan lennél, mint ő beszélgetnék most veled?

- Néha elfog ez az érzés... Amikor nem tudom kontrollálni a dolgokat, a gondolataim és az érzéseimet, amikor egyszerre törnek felszínre, mint most, mikor csak úgy leléptem, hogy hasonlítok rá. És én nem akarok. - nyeltem vissza a könnyeimet.

- Nem hasonlítasz rá! - csattant fel.

- Hazug vagyok! - fakadtam ki. - Hazudok magamnak, neked, Brúnónak, egek még Áronnak is! - Esszi tekintete ködösen villant. - Ígéreteket teszek, amiket talán sosem fogok betartani, elhitetek dolgokat az emberekkel, amik nem is úgy vannak. Álszent vagyok!

- A túlélők mind azok. - érvelt Esztra.

- De én ezt nem tudom tovább csinálni! - törtem ki ismét könnyek között. - Nekem nem megy... Felemészt a bűntad és a gyász, basszus! Meg sem gyászoltam Áront mert tagadtam, mert haragudtam és őt okoltam mindenért. És már nem él, hogy megkérdezzem, hogy megbeszélhessem vele! Itt hagyott a nyakamba a maró űrrel és akárhányszor ránézek Brúnóra leteper... Mégsem vagyok képes távol maradni. Mi ez, ha nem álszentség?

- Figyelj ide. - a hangja óvatos volt, ami tőle igencsak szokatlanul érintett. - Megértem. Tényleg megértem, hogy nem tudsz távol maradni tőle. Ő volt az első szerelmed és a legjobb barátod, olyan közös emlékeitek vannak, amik alapjaiban rengethetik meg a köztetek lévő kapcsolatot. És nem akarlak eltántorítani sem, mármint, de nyilván, viszont tudom, hogy most azzal nem sokra mennék. Mond el őszintén, hogy mit érzel vele kapcsolatban. Nem fogok ítélkezni. De ne a múlt érzéseire alapozz, hanem arra, amik most történtek. - egy pillanatra lehunytam a szemeimet és megpróbáltam minden közös percünket felidézni az elmúlt napokból. Az érzéseket, amiket kiváltott, a jókat és a rosszakat. Áramként száguldott végig rajtam minden, a mosolya, a kétségbeeső kiáltásai az éjszakába, a megértése, a vágya, a haragja. Mély levegőt vettem, majd ismét a barátnőmre emeltem a tekintetemet.

- Amikor először megláttam őt augusztus első napján azt hittem, hogy az égiek valami borzasztóan kegyetlen játékot űznek velem, hogy talán ez a büntetésem, amiért nem mentem el hozzá a temetés napján, illetve a temetésre sem. Viszont akkor még olyan elhatározott voltam, megfogadtam, hogy ez semmin sem változtat és levegőnek nézem, mert képes vagyok rá, mert már megtanultam, hogy kell. Ő azonban ott volt mindenhol, mint egy levakarhatatlan kis pióca... Jött folyamatosan a hülye dumáival, hogy ő ismer engem, meg barátok voltunk, miért nem olvasok már és akkor annyira idegesített, hogy legszívesebben kitekertem volna a nyakát. Azt hiszem akkor kezdett el megváltozni ez az egész kavalkád, amikor először látott táncolni. Akkor is dühös voltam, mert nem értettem, hogy mi jogon nézett meg, viszont a szikrák, amik akkor a tekintetében táncoltak eszembe juttatta, hogy szilveszterkor is így nézett rám. Majd a könyvtárban elkezdte felsorolni, persze az engedélyem nélkül, hogy mik voltak a kedvenc szépirodalmi műveim én pedig... Láttam magam előtt a lányt, aki gyenge volt, aki rettegett attól, hogy mindenkit elveszít maga körül és persze ez végül meg is történt, de én mégis itt vagyok. Ennek ellenére egy éles vágáshoz hasonló érzés hasított belém, ahogy visszaemlékeztem mennyire várta, hogy meséljek neki az irodalomról, a könyvekről, amiket olvastam. És tudom, hogy mondtad, hogy a múltat ne hozzam most szóba, de az egyik nem létezik a másik nélkül, ebben az esetben nem! - magyaráztam, pont mikor már szólásra nyitotta a száját. - Majd jött az első rémálma, ami ijesztő volt... Látni őt ilyen kínok között. Megkért, hogy maradjak ott, beszélgessek vele, mondjam el, hogy rám miként hatott a gyász én pedig nem is tudom, de megnyíltam és elmondtam neki. Azokat is, amiket korábban nem mertem. Őszinte kíváncsiság és megértés sugárzott belőle. Amikor pedig kiderült, hogy átverték már tényleg komolyan gondoltam, hogy valami átok ül rajtam. Egyszerűen csak kattogott az agyam, hogy ez nem lehetséges, hogy amiben az elmúlt nyolc hónapban kapaszkodtam az megszűnjen létezni. Próbáltam kitörölni a fejemből azt a szálat, úgy csinálni, mintha még mindig Brúnó lenne a nagy szörnyeteg, de ahogy rám nézett akkor... Láttam, ahogy minden lepergett előtte, láttam a tehetetlenség és visszafordíthatatlanság kínját. A fejéhez vágtam, hogy összetörtem a szívét és hallottam, ahogy az övé is megtört. Azt hittem, hogy ez majd örömmel tölt el, azzal kellett volna eltöltenie! Egy hétig nem szóltam hozzá utána és végig az agónia mart, de meghallottam, hogy megint rémálma van és én nem is fogtam fel mit csinálok, csak becsörtettem hozzá, segíteni akartam, zsigerből vágytam rá. Megkért, hogy aludjak vele. Simán mondhattam volna nemet, tisztában vagyok vele mégis szinte csak egy pillanatig fordult meg a fejemben, mígnem elvetettem és eleget tettem a kérésének. Szerintem mélyen legbelül már akkor tudtam, hogy megtörtem, hagytam, hogy maga alá teperjen ez az egész... Csak akkor még nem akartam elismerni. Igazából még akkor sem, amikor kibékültünk, még akkor is azt hittem, hogy kézben tartom a dolgot, mert hát én vagyok Váradi Lorna! Pont én ne tartanám kézben? Én mentem utána a szobájába, amikor először csókolóztunk itt a táborban, mert az a hülyén kalapáló szívem hallani akarta, hogy kimondja én kellettem neki. Tudtam, hogy mire számíthatok mégis utána mentem, kiköveteltem az igazat tőle és amikor megcsókolt... Úgy éreztem élek. Hogy ennyire talán sosem éltem még és én ezt akarom. És megrémisztett, hogy mennyire feltüzelt ez az érzés, a szabadság és az élet érzése egyetlen csókjával. Otromba szavakat vágtam a fejéhez és azzal áltattam magam, hogy megérdemelte, hiszen a szavaim csak töredéke annak a fájdalomnak, amit ő okozott nekem az árulásával. Mert akárhogy vesszük elárult. Ő mindennek ellenére utánam jött és kivitt a szórakozóhelyről, egek még neked is írt, hogy nem bántottam magam! - Esztra egyetértően bólintott. - És akkor megint megcsókolt. Hévvel és vággyal telve, perzselte a bőrömet, de megállt és ezek után én voltam az, aki megkérte, hogy aludjon velem! Én! Idézett nekem! Olyan szavakat mondott, amiktől megolvadtam, holott nem hittem, hogy erre képes vagyok, többé már nem. Tudnom kellett volna, hogy innen már nincs menekvés, fel kellett volna ismernem és ami a legmegbotránkoztatóbb, hogy valószínűleg tudtam, de nem érdekelt. Érzéseket váltott ki belőlem, tüzes és vad érzéseket, amikhez hasonlót korábban nem éreztem, hiába voltam szerelmes belé a múltban ez más... A szó minden értelmében. Ezért hagytam, hogy utána is megcsókoljon, ezért hagytam, hogy istenítsen a szavaival és a tetteivel. Szóval, amit vele kapcsolatban érzek azt lehet a vágyra fogni, de én sosem voltam az a beállítottságú, aki könnyen elengedi magát én nem vagyok olyan, mint te. És ezt most nem rosszból mondom! Csak ha ez tényleg a vágyról szólna, akkor szerintem az másmilyen lenne. Nem tudom mi ez... De már nem az én hatásköröm alatt áll. - vallottam be. Esztra olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem már soha nem fog megszólalni.

- Boldoggá tesz? - kérdezte hirtelen.

- Azt... Azt hiszem. Igen. - ismertem el.

- Képes lennél belé szeretni? - faggatott tovább. - Ismét? Tudván mindent, amit tudsz?

- Azt mondta nekem, hogy miattam él, miattam vesz még levegőt. Áron után akart menni, de addig nem, amíg nem beszélt velem legalább még egyszer utoljára és most, hogy közel kerültünk egymáshoz nem akar erről lemondani. Engem akar. Szó szerint kijelentette. De...

- De...?

- Imponálónak kellene hatniuk rám a szavai és az is, valamilyen értelemben, viszont az, ami májusban történt megpecsételt bennem valamit. Valamit, amit eddig elnyomtam, valahogy képes voltam az agyam hátsó traktusába szuszakolni, ám ma kitört. A földön fetrengtem és vergődtem, a nyál habzott a számból, az izmaim egy csomóban voltak még megmozdulni is képtelen voltam. - Esztra arca fájdalmasan villant a szavaim hallatán. - Ilyen rohamom még talán akkor sem volt, mikor megtudtam, hogy Roni meghalt. Mart, Esszi, szó szerint kimart belőlem minden józan észt! Féltem. Ő nem rettent meg tőlem, tudta, hogyan kezeljen, nyilván mivel neki is vannak ilyen rohamai. De nem tudja, mitől volt ez a pánikroham, mitől sodródtam az őrület szélére és félek, ha továbbra is a közelében maradok, akkor megtudja. Nem akarom, hogy megtudja! Önzőség tőlem, de ez az én titkom, az enyém és Ronié. Az én sötét foltom, amire már soha nem kaphatok választ! - ez volt az igazság.

Előbb innék meg egy adag hipót, mintsem elmondjam ezt a titkot. Brúnó már így is ki van készülve Roni halálától, nem hiányzik még ez is a nyakába. Nem értettem, hogy Áron miért akarta mindenáron titokban tartani, hogy találkozgatunk és jóban vagyunk. Először azt hittem, hogy azért, mert fél Brúnó reakciójától, aki nyilvánosan kosarazott ki, de nem firtattam. Örültem, hogy ennek ellenére mellettem van, hogy támogat, amire akkor óriási szükségem volt. Most már viszont minden értelmet nyert. Áron azért akarta titokban tartani kettőnket, mert tudta, hogy Brúnó szeretett engem, szerelmes volt belém és hiába tagadta még a legjobb barátja előtt is, nem jutott túl rajtam és az érzésen, amit irántam érzett. Vagy talán még mindig érez... Áron mindvégig tudta ezt. De miért nem mondta el ezt nekem? Miért hazudott nekem és a fiúnak is, akit a fivéreként szeretett. A tudatlanság kötelei szorongattak és a tudat, hogy örökké ebben a sötét foltban fogok tapogatózni.

- Az elmondottaid alapján nem tagadom, hogy Brúnó megbánta minden tettét veled kapcsolatban. - mondta lassan. - Elismerem, hogy rettentő fontos vagy a számára, sőt kit áltatok! Halálosan szerelmes beléd Lorna. - a szívem a torkomban dobogott. Iza is ezt mondta ma nekem. - Az, hogy csak miattad nem lett még öngyilkos... - öngyilkos. A szó hallására felfordult a gyomrom és éreztem, hogy hullazöld lesz az arcom. Nem! Ebbe aztán végképp nem akarok belegondolni! - Tényleg te lehetsz az egyetlen ezen a világon, aki képes helyre hozni őt, aki segíthet neki.

- Szóval te most bíztatsz? - hűltem el a csodálkozástól.

- Nem ezt mondtam. - vágta rá azonnal. - Csak elismerem az érme ezen felének igazságát. - milyen költői! - De ne felejtsük el, hogy ahhoz nem szeretett eléggé, hogy ne tudják megtéveszteni. Nekik hitt és nem neked, neked esélyt sem adott a magyarázatra. Kitörölt, mint egy ceruzavonást kiradírozott. Az már nem túl sokat változtat, hogy ez idő alatt is rólad fantáziált. Gátjai vannak a szeretetének, ami a te esetedben kizáró ok. Ha valaki szeret, az teljes szívéből szeressen és ne lehessen kételkedni, ne lehessen eltántorítani! Márpedig őt el lehetett és akit egyszer ellehetett... Te is tudod, hogy én ezt első kézből tudom. - nézett mélyen a szememben. A komolyságától felálltak a tarkómon a pihék. Bólintottam. - És ott van ez az Áronos ügy... Az igazság mindig kiderül Twini, hiába próbáljuk meg elkendőzni. Főleg, ha mellette maradsz, valami úgyis történni fog, ami előbb utóbb azt vonzaná magával, hogy felbukik az igazság. Az elmondottaid alapján pedig ki tudja, hogyan kezelné azt Brúnó? Valószínűleg kurva szarul. Akkor megint sérülnél, megint összetörne a szíved. Nem akarom, hogy még egyszer ez megtörténjen! - összerezzentem az élre a hangjában.

- Nem tudom mit tegyek... - mekegtem.

- Két opció van. Vagy vállalod a kockázatott, szembe mész minden eddigi hiteddel és adsz neki még egy esélyt. Ki tudja, talán jól sül el. - vonta meg a vállát. - A másik, hogy visszaszívsz minden eddigi ígéreted és saját magadat helyezed előtérbe. És ne gyere nekem azzal, hogy ettől olyan leszel, mint az apád! Ettől életben fogsz maradni, ettől erősödsz meg. Pokoli nehéz lesz, de ha ezt az utat választod gyökerestül kell kiirtanod magadból Fekete Brúnót. - a könnyek ismét ömleni kezdtek a szememből. - Akármelyik utat is választod én melletted leszek, lényegtelen, hogy melyiket preferálom jobban. - biztosított a támogatásáról.

- Köszönöm! - csukladoztam a sírástól.

- Illetve szerintem pontosan tudod, melyik utat választanád, ott legbelül, csak félsz megtenni. - mutatott rá. És igaza volt. Tényleg tudtam, hogy melyik út lenne az, amire vágyom, amivel együtt tudnék élni. Csak bátorságom nem volt hozzá elég, hogy azt válasszam, hogy megtegyem, amit már a legelejétől fogva meg kellett volna tennem.