Ott ültem reggelig. Akkor lejött egy S.H.I. E.L.D ügynök és mikor meglátott vissza hökkölt. Nem mozdultam meg. Hagytam, hogy becsukja az ajtómat, majd néz egy ideig. Amikor azonban én nem nézek fel, ő tovább megy. A testem többi része is lassan formáját vesztette, mire ordítottam egyet. Az ordítással együtt a cella tűzbe borult és az ágyam és a cuccaim lángba borultak. Vajon ilyenkor hol vannak a barátok? Leültem a földre, majd hajamat, ami szintén lángok alkották arcom elé vettem és gondolkoztam, azonban mintha az agyam leblokkolt volna semmi nem jutott. Azonban ez nem úgy mondom, mint metaforát, hanem mint tényt. Nem jutott eszembe semmi. Bambán ültem, míg az ügynök vissza nem jött.

- Ki maga?

- Én...én...nem tudom.

- O-k-é.

Ott hagyott és mint mondtam a semmivel a fejembe.

...

Az előző ügynök újra lejött, csak most nem egyedül. Volt vele egy szemkötős alak és egy másik, akinek barna a haj.

- Alice, mi történt? – guggol a cella ajtó elé a barna hajú.

- Ki az az Alice?

- Ez nem vicces Alice, mi van veled?

- Nem tudom ki maga. Menjenek innen. Hol vagyok egyáltalán, engedjenek ki.

- Tony vagyok, nem emlékszel.

Megráztam a fejem,mire fájdalmas arc kifejezéssel felállt és halkan beszállt pár dolgot a másik két pasival. Aztán kiabálásra lettem figyelmes, mire nem sokkal később egy hosszú barna hajú lány jelent meg piros ruhába és egy fehér hajú srác kékben.

- Mit csinálnak vele, miért van bezárva?- kérdezi a lány.

- Kérdezd meg, hogy hívják – mondja barna hajú pasas, mire a lány a cella elé guggol.

- Hogy hívnak?

- Még mindig nem emlékszem – rázom meg a fejem.

- Rám sem emlékszel? – mosolyog rám, de megrázom a fejem.

- Mi történt vele? – kérdezi a fehér hajú.

- Fogalmam sincs – mondja a szemkötős a fejét fogva.

- Nem tudom kik maguk és, hogy hol vagyok, de el akarok menni.

- Hova? – kérdezi a szemkötös. – Hova akar menni?

- Nem...Nem tudom.

A lány szemeiben könny csillog. Felállok, majd a cella ajtóra teszem a kezem. Mint valami porszívó magába szippantott és a következő pillanatba már kint voltam. A lány mellé álltam,majd csak néztem. Biztosan ismertem, ha ennyire aggódik. A fehér hajú fiú mögötte, megrökönyödve nézet rám, majd mikor a lányt kikerülve elé álltam egy hatalmasat nyelt. Valami mintha megmozdult volna bennem, mire egyre csak tanulmányoztam a fiút. Vajon ki lehet?

- Hívják le Nickolast – jelenti ki a pasas. – Tony, maga és Bruner kezdjenek el dolgozni. Wanda és Pietro vigyázzatok rá.

Mindenki felment kivéve a lány és a fehér hajú fiú. Már mint asszem Wanda és Pietro. Leültem a földre, ők pedig csak engem nézve sugdolóztak. Rosszul esett, de nem tehettem semmit, hiszen bajban voltam és gondolom nem akartak felizgatni. A lépcsőről egy zihált külsejű fiú viharzott le, majd mikor meglátott teljesen lefagyott. Felálltam. Az egyetlen aki ismerős volt az eddigi emberek közül. Mintha a neve is ismerős volt, a szemkötős azt mondta Nickolas. A fiú felém jött határozott léptekkel, majd megölelt. Legalább is megpróbált, de a keze átsiklott rajtam. WAnda kezét a szájához kapta. Nick hátrébb lépett.

- Ki tette ezt veled?

- Nem tudom, én nem emlékszem semmire.

- Mi az utolsó emléked?

- Hogy itt vagyok abban a cellában a földön.

- Arra emlékszel én ki vagyok?

- Ismerős vagy. Biztosan találkoztunk már, a szemkötös szerint Nickolas igaz?

- Nick, neked csak Nick. A bátyád vagyok.

- Nem emlékszem a...bátyámra.

Hirtelen emlékek söpörtek végig rajtam. Mikor Nicknek dőlve néztem a tévét. Mikor a Hydánál a kiképzés után úgy elverték, hogy én raktam vissza a vállát és kötöttem be a sebeit. Kézen fogva futunk. Mikor megvédet akkor is mikor az egyik ott dolgozó megakart erőszakolni. Mikor egyesítettük az erőnket és az érzésre.

Újra a fiú szemébe tudtam nézni és már tudtam kicsoda.

- Emlékszem, rád emlékszem.