~ Ethan ~

Mindig azt gondolta, hogy az élet nem valóságos. Meg volt győződve róla, hogy ez is csak olyan, mint egy álom: valóságosnak tűnik, aztán felriadsz. Esetleg egy videójáték. Vagy – ez egy új elmélete volt – a világűr egy tükör doboz, és ha sokáig mennénk az űrben egyszer csak ott lenne a tükör. Egyszerűen nekiütköznénk. A doboz pedig furcsa, óriási lények játéka, akik perverz élvezettel figyelik az emberek minden mozdulatát.

Ethan ezért sohasem próbált meg jó lenni, vagy hasznos. Egy világban, amely nem valóságos hiába érek el bármit, mert eltűnik, magyarázta a szüleinek, amikor arra próbálták rávenni, hogy tanuljon jobban. Ő más volt, mint a többi gyerek. Nála nem vált be a szülők által olyannyira kedvelt „amíg nem javítod ki azt az egyest, nem mész sehová" elv, hisz' a fiú soha nem is akart elmenni sehová.

-Nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy élvezem az életnek nevezett színjátékot.

-De kiknek, kicsim, miről beszélsz? – kérdezte - a kezdetekben még kedvesen érdeklődve – az anyukája.

A kisfiú elgondolkodva csóválta a fejét.

-Még én sem tudom, de ki fogom deríteni és véget vetek ennek a megszégyenítésnek!

Az anyuka csak mosolyogva csóválta a fejét. Akkor még azt hitte ez csak egy múló agymenés, amolyan kisgyerekes furcsaság és majd csak elfelejti az ő drága fia. Nagyobbat aligha tévedhetett volna!

Ethan -t nem érdekelte semmi az égvilágon. Elment az iskolába, hazajött evett és aludt; mint egy gép, semmi érzelem. Az évek lassú múlásával kezdett kihalni belőle az ember, az az ember, aki érez. Nem voltak céljai, álmai, reményei, vagy ha voltak is, nem mondta el senkinek.

-Mosolyogj már, Ethan! Jó, jó, most menjetek egy kicsit hátrébb! És egy kettő... három! – pukk. Elkattant a fényképezőgép és a kamasz fiú grimaszolva húzódott el a testvérétől. Aki látta őt, de nem ismerte, azt hihette ez csak egy kamasz fiú szeszélye, aki éppen mély depresszióba esett. Csak a családja és a közeli ismerősei tudták, hogy valami nagyon nincs rendben Ethan Kowlinskivel.

-Most már felmehetek, Anya? – kérdezte közönyösen a fiú. A tekintete szinte könyörgött az anyjának, aki arcára kiült a csalódottság.

-Persze... ha annyira akarod. Menj csak – mosolygott a fiára, aki meg sem várta a mondat végét, el is viharzott.

Az anyja leforrázva állt. Valahol mélyen azt remélte, hogy ma Ethan mégis csak itt marad velük, és együtt vacsoráznak... Aztán megnéznek egy filmet, esetleg Jengáznak. Mint egy család.

-Semmi baj anya. Minden oké – ölelte át a lánya. Még csak tizenkét éves volt, de ez épp elég idő volt ahhoz, hogy megértse a helyzetet. Hogy bármit is mond a bátyja egyéltalán nem oké, és az anyjuk egyszer bele fog őrülni a fiú idegőrlő viselkedésébe.

- Bár igazad lenni, Lizzy -egy puszit nyomott a kislány fejére, aki hirtelen jött boldogsággal nézett fel rá.

- Apa mindjárt hazaér. Csináljunk valami sütit, mit szólsz?

Elindultak a konyhába, és Lizzy megint úgy érezte, sokkal inkább ő az anya ebben a családban, mint a mellette sétáló nő.

                                                                                    < Ellen >

Ellen Payne nem sokat várt az éltétől. Úgy tervezte, hogy kijárja a sulit, egyetemre megy – közben talán megpróbál lefogyni – talál egy szerető férjet és kertvárosi anyuka lesz. Olyan, aki barna papírzacskóba csomagolja a tízórait a gyerekeinek. Egy fia lesz és egy lánya, lehetőleg szőke és kék szemű. Ezt már igen régen eltervezte, talán öt éves, ha lehetett, így amikor az élete kezdett más fordulatot venni a lány igencsak félteni kezdhette a dédelgetett jövőjét. Az egész – pont, mint valami sci - fi filmben- egy álommal kezdődött.

Egy doboz volt a kezében, aminek az oldalai tükörből voltak. Nem tudta mi van benne, csak azt, hogy ki kell nyitnia. Ellen a földhöz vágta a dobozt, ami hangos csattanással esett le, de nem tört össze. Alig egy hasadás látszott rajta. A lány nem adta fel, újra és újra a kövezethez vágta a furcsa dobozt, míg végül az egyik oldalán egy darab ki nem tört belőle. Izgatottan vette a kezébe a dobozt, és kicsit félve nézett be a résen. Először olyan volt, mintha üres lenne, de ha jobban megnézte meglátott benne valamit... ami pont olyan volt, mint a földgolyó. Csak piciben. Ha nagyon koncentrált már a földrészeket is fel tudta rajta fedezni, igen, ott van Amerika meg Grönland...

Már a házukat is látta, szinte be tudott nézni a saját ablakán. A szobában meglátta saját magát is: aludt. A tükördoboz – béli Ellen nyugtalanul fészkelődött a sok sok párna között. Mintha rémálom gyötörné, gondolta magában a másik Ellen kezében a dobozzal. Nem jutott el az agyáig, hogy az alvó lány és ő ugyan az a személy, mivel mint az az álmokban szokott lenni a zavaros, logikátlan tényezők egyszerűen eltörpülnek. Lényegtelenné válnak.

Most, hogy végre megtudta mit rejt a doboz, a földre ejtette azt és érdeklődve körülnézett. Mintha eddig észre sem vette volna az őt körülölelő masszív sötétséget, úgy el volt foglalva a dobozzal.

De már nem izgatta őt a sima tükörfal, a rémület viszont őrült erővel tört rá. Újra és újra megdörzsölte a szemét, hátha azzal van valami baj, de semmi sem változott.

Mint amikor meglátta saját magát az ágyban feküdni most sem gondolt bele abba, hogy ez hogyan lehetséges. Hogyha teljesen sötét van akkor, hogy látja a lábát meg az ujjait és... és a tükördobozt?

Úgy érezte mindjárt megbolondul. Hirtelen megtántorodott és a földre esett. Lenézett: fekete. Bárhova nézett: még több fekete.

Felsikoltott; izzadtan a homlokára tapadt hajjal ébredt. 

Sziasztok! Ez lenne az új kisregényem első része, remélem elnyerte a tetszéseteket! Nagyon izgatott vagyok, hogy mit szóltok hozzá - légyszi írjátok meg, hogy milyen volt, pozitiv és negativ véleményeket is szívesen fogadom - mert én személy szerint nagyon szeretem ezt a történetet, és imádom írni.

Jövő héten hozom a következő részt!

xx lorena