Elég fáradtan ébredtem fel, mert nem tudtam éjjel normálisan aludni.

Nem értem, hogy miért nem ment, de egyszerűen nem tudtam elaludni akkor amikor szoktam.

Úgyhogy volt időm gondolkodni.

Nem jutottam semmire, csak maradtak a fejembe a milliónyi kérdések.

Jun miért ilyen furcsa velem?

Miért érzem furcsán magam, amikor vele vagyok?

Miért izgulok, amikor vele fogok találkozni?

Ezek talán mind azért vannak, mert félek, hogy mégsem fog bírni.

Vagy valami egészen más miatt lehetnek?

Mindegy.

Most inkább arra koncentrálok, hogy mit vegyek fel.

Egy ideig szemeztem a ruhásszekrénnyel, aztán végülis választottam pár rucit.

Próbálgattam, hogy hogyan lesz jó, néztem, hogy mi hogy passzol.

Vagy négyszer átöltöztem, de még mindig nem tetszett ami rajtam van. Végül sikerült döntenem, találtam egy olyan szettet ami elfogadhatóan nézett ki rajtam.

Miután felöltöztem és a fürdőben is elvégeztem a reggeli dolgaimat, leültem az asztalomhoz.

Mivel Jun csak ebéd előtt jön értem, elfogyasztottam a reggelimet, hogy ne haljak éhen addig.

A délelőttöt unatkozással töltöttem, és konkrétan semmit nem csináltam.

Felváltva tévéztem és telóztam, miközben állandóan az órára néztem.

Alig vártam már, hogy Jun értem jöjjön, és elmenjünk ebédelni.

Mennyivel jobb lesz, mintha elmennék az esküvő szervezőhöz. Fú, ott komolyan jobban unatkoztam mint az iskolában.

Na mindegy, ma nem kell odamennem, de remélem Mei nem jön rá, hogy helyette a bátyjával ütöm el az időt.

De hát ha egyszer engem nem tud lekötni ez a szervezés dolog, akkor mit csináljak?

Rosszabb, ha ott ülök és látványosan szenvedek, mintha el sem mennék.

A gondolkodásomból az zökkentett ki, hogy a ház elől meghallottam egy dudaszót.

Mosolyogva pattamtam fel, mert tudtam, hogy ő lesz az.

Menetközben a zsebembe süllyesztettem a telóm, és már nyitottam is az ajtót.

Jun a kocsijában ült, és felém nézett, mosolyogva. Intettem neki egyet, aztán bezártam az ajtó.

Megkerültem a járművet, aztán kinyitottam az anyósülés ajtaját, és bevágódtam mellé.

-Szia~-fordultam felé az arcomon egy vigyorral, ő pedig szintén így nézett rám.

-Hali.-szólalt meg, aztán visszanézett az útra, és gázt adva elindult.

Nem tudom miért, de egyszerűen nem tudtam levenni a szememet róla.

Egyszerűen csak jól állt neki ez a felső.

Mikor már jóideje bámultam, inkább elnéztem az út felé, nem akartam, hogy észrevegye, hogy bámulom.

Igazából nem is értem, hogy miért néztem ennyi ideig.

-Ott vagyunk már?-nyavalyogtam egy idő után, amikor már tök sok ideje ültünk a kocsiban, és kezdtem unatkozni.

Junhui erre csak felnevetett, aztán közölte, hogy 'mindjárt ott vagyunk'.

Ez persze azt jelentette, hogy még negyed óra.

Ez az idő pedig azzal telt el, hogy félpercenként kérdezgettem, hogy mikor érünk már oda.

Egy idő után azért is hisztiztem, mert egyre éhesebb lettem. Ezután tuti gyerekesnek fog nézni, de már tényleg nagyon éhes voltam.

-Itt vagyunk.-jelentette ki, s már parkolt is le.

Ezen a mondaton teljesen felvidultam, és örültem neki, hogy végre kajálhatok.

Miután kiszálltam a kocsiból, meglepetten álltam meg az épület előtt, ahová Jun hozott.

Kívülről nagyon szép volt maga a ház, olyan családias, kellemes érzést keltett bennem. Az udvar is gyönyörű volt, itt-ott fák, különböző növények és virágok.

Ami a legjobban tetszett, az az, hogy nagy ablakok voltak az étterem falain, és szinte át lehetett látni az egész belsejét.

Vigyorogva fordultam Junhui felé, aki az arcán egy nagy mosollyal nézett vissza rám.

A szívemet hirtelen melegség öntötte el, és furcsa érzések kavarogtam bennem.

Elvesztem a tekintetében, és csak íriszeit bámultam.

-Na, akkor be is megyünk?-kérdezte, mire én egy picit habozva, de aprót bólintottam.

Lehet, hogy kicsit túl sokáig néztem.

Mostmár mindegy.

Elindultunk az étterem felé, hagytam, hogy Jun menjen előttem, én inkább csak követtem.

Ha ide hozott el, biztos, hogy ismeri a helyet.

Az utunk az étterem egy eldugottabb részéhez vezetett, ahonnan az ablakon át gyönyörű volt a kilátás.

Jun leült a sarokba lévő asztalhoz, én pedig leültem mellé.

Kicsit furcsa volt ez nekem, főleg azért, mert azonnal eszembe jutott pár emlék.

Utoljára hasonló helyzetben még évekkel ezelőtt voltam, amikor még nem voltunk együtt Mei-vel.

Akkoriban szerelmes voltam a legjobb barátomba, YangYang-ba. Sokszor mentünk el együtt éttermekbe, sőt suliba is elkísért mindig. Egy évvel idősebb nálam, így mindig felettem járt, de attól függetlenül minden szünetbe velem volt.

Azt hittem, hogy az érzéseim kölcsönösek, de amikor egyik reggel nem jött el elém, tudtam, hogy valami nincs rendbe. Amikor beléptem a suliba, azonnal az a látvány fogadott, hogy kézenfogva sétált egy másik fiúval.

Akkor összetört bennem minden, de nem mondtam el neki soha, hogy valaha nem barátként tekintettem rá.

Ez után következett, hogy sorra használtak ki az idősebb fiúk. Látták rajtam, hogy érzelmileg nem vagyok a toppon, és pár kedves szóval simán meg tudnak lágyítani.

Aztán...

Találkoztam Mei-vel, akivel azóta hogy együtt vagyunk, semmi gond nincs. Minden rendben van, szinte sosem veszekszünk.

Miközben elgondolkodtam, Junhui már odahívta a pincért, és mindketten rendeltünk.

Egy ideig baromságokról beszélgettünk, aztán csak azt vettük észre, hogy már kihozták nekünk az ebédünket.

Én nem rendeltem sok mindent, inkább csak a salátát meg egy kis húst.

Jun viszont megadta a módját, és jó sok mindent kért, amit hamar el is fogyasztott.

Utána pedig látványosan unatkozni kezdett, mivel én még nagyba ettem, így nem nagyon beszéltem hozzá.

Kutatni kezdett a zsebébe, majd kivette a telefonját.

Szelfizett párat, aztán a tányéromra nézett, utána pedig újra rám.

-Minghao~ Mikor eszed már meg?-kérdezte, mire én lenyeltem a számban lévő falatot, majd valami 'mindjárt' félét motyogtam.

-De én szelfizni akarok veled~-nézett rám ultracuki bociszemekkel, amiknek egyszerűen lehetetlen lenne ellenállni.

-Oké. Szelfizzünk.-egyeztem bele.

-Várj... Van valami az arcodon...-mondta, majd a mutató ujját az arcomra helyezte, és leszedte róla azt a 'valamit'.

Erre én eléggé elpirultam, és zavarban éreztem magam.

Mondjuk ez nem meglepő, hiszen nem csak a lányok érdekelnek, de pár hónap múlva nekem feleségem lesz.

Nem kéne ilyen apróságokra így reagálnom.

Próbáltam rendezni a vonásaim, és normálisan a kamerába nézni, amikor Jun megnyomta a fényképezésre szolgáló gombot.

-Ez jó lett.-mosolyodott el a telóját nézegetve.

Nagyjából gyorsan megettem az ebédet, aztán elmentünk az étteremből.

Jun ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, hiába erősködtem hogy majd én intézem a saját fogyasztásomat.

Az úton semmi érdekes nem történt.

Megállt a kocsi a házam előtt, kiszálltam, s Junhui is így tett.

-Szia... Köszönöm, hogy elvittél...-köszöntem el, és indultam is a ház felé.

Jun a csuklómnlá fogva visszarántott, és így elég közel kerültem hozzá.

Az arcaink közt maximum tíz centi lehetett, ami nálam azt eredményezte, hogy full vörös lettem.

Már megint...

Jun miért hoz ki belőlem ilyeneket?

Pár másodperces szemezés után magához ölelt, s én egy kicsit lefagytam.

Miután leesett, hogy mi van, óvatosan visszaöleltem.

Az illata...

Olyan kellemes volt.

Jó érzés volt érezni, hogy itt van a közelembe.

Egy idő után elengedett.

-Szia, MingMing.-köszönt el, én pedig zavaromban csak motyogtam valami teljesen érthetetlen szót.

Először is.

Megölelt.

Magától.

Másodszor.

Mi ez a becenév már megint?

Beült az autóba, majd elhajtott a ház elől.

Csak álltam lefagyva, és próbáltam felfogni a dolgokat, amik az imént történtek.

Miért van olyan érzésem, hogy nem ez volt az utolsó, hogy megölelt?...

Sziasztook! :3

Remélem tetszett ez a rész, nagyon igyekeztem.

Most egy kicsit hosszabbra sikeredett mint szokott.

Ha tetszett és kíváncsi vagy a folytatásra, akkor csillagozz és komizz🥀