A hónapok egyre gyorsabban teltek, míg el nem érkezett a Karácsony. Ez alatt az idő alatt, lassan kezdtem beletörődni, hogy Atsuya felesége leszek, akár akarok, akár nem. Már nem annyira foglalkoztat ez a téma, csak essünk minél hamarabb túl rajta. A szüleim eldöntötték, hogy egy nagy családi ünneplést tartanak, a Yamada családdal karöltve, hiszen ahogyan anyám is mondta, jövő ilyenkor a két család már egyesül. Amíg az anyám elkészítette a vacsorát, az apám és Sho a fát díszítették fel. Én azzal voltam elfoglalva, hogy találjak valami normális ruhát a vacsorára. Végül felvettem, egy rövid piros ruhát, a hajamat kiegyenesítettem, majd tettem a számra egy kis vörös rúzst és már el is készültem. Épp jókor, mert már csörgött a mobilom.

- Halló! - szóltam bele, mire Miki szó szerint bele üvöltött a telefonba.

- Nem fogod elhinni mi történt Mei! Koichi Kun végre elhívott randizni! - Hirose Koichi, igazi pasiideál az iskolában. A barátnőm, már az iskola kezdete óta sóvárog utána és úgy tűnik végre beérett a kemény munkájának a gyümölcse.

- Ennek igazán örülök! Most viszont mennem kell, mert Atsuya és a Yamada família hamarosan megérkezik! 

- Nem mondod, hogy együtt karácsonyoztok? Akkor ez már tényleg komoly dolog.

- Anyám teljesen extázisban van. Kár, hogy ez rólam nem mondható el.

- Ne legyél pesszimista! Én hányszor mondtam már neked, hogy keress magadnak egy pasit, de te ragaszkodtál Atsuya - hoz.

- Ez egyáltalán nem igaz! Ő ragaszkodik inkább hozzám! Na jó, most megyek, mert csöngettek! - kinyomtam a mobilt, majd miután megigazítottam a hajamat, lefutottam a lépcsőn. Vettem egy mély levegőt, majd kinyitottam az ajtót. Kis híján hátast is dobtam a döbbenettől. Atsuya külseje egy az egyben megváltozott. Az eddig kissé hosszú barna haját levágatta, ráadásul átfestette feketére.  Fekete öltönyben volt, fehér ingben és fekete nyakkendőben. Ha nem ismerném őt gyerekkorom óta, akkor azt hinném beteg lett, amiért képes volt ennyire megváltoztatni a kinézetét. Pedig jól tudtam, hogy ezt azért teszi, mert valami komoly dologra készül. Remélem én nem szerepelek benne.

- Mei Nagyon csinos vagy! - mosolygott rám és egy puszit nyomott az arcomra.

- Igaza van Mei Chan igazán aranyos vagy ebben a ruhában! - lépett be az ajtón Atsuya anyja, majd apja is.

- Mei, mi lenne ha te meg Atsuya Kun felmennétek a szobádba és ott beszélgetnétek? Nekünk még rengeteg elintézni valónk van egymással! - kiabált anya a konyhából, én pedig engedelmes gyerek módjára azt tettem amit mondott.

- Rég jártam már itt! - lépett be Atsuya a szobába, mire én egy kicsit elmosolyodtam. Úgy nézett körbe a szobámban, mint egy kisgyerek a cukorkaboltban.

- Nagyon másmilyen vagy most Atsuya! - suttogtam, mire ő elmosolyodott.

- Úgy döntöttem ideje megváltoznom, ha a későbbiekben meg tudjak majd felelni neked. Az érettségi után elkezdek az apám mellett dolgozni, mert én fogom átvenni a cégét!

- Ezt eddig miért nem mesélted el nekem?

- Mert nem tartottam fontosnak. Különben is túl sok minden történt velünk ahhoz, hogy ilyen apróságokkal kelljen törődnöd! - az egyik ujját finoman végighúzta az arcomon, én pedig a fejemet a vállára hajtottam.

- Ha legközelebb ilyen van, akkor azt mond meg nekem! Bíznom kell benned, mert anélkül egyetlen házasság se fog működni.

- Talán jobb ha most odaadom az ajándékodat! Vagyis az egyik felét. Ezt az anyámék tudta nélkül vettem neked! - nyújtott felém egy aranyozott dobozt, amiből egy ezüstláncot vett ki, egy szív alakú medállal.

- Ez nagyon szép! - mosolyodtam el, majd a kezembe vettem az ékszert.

- Nem nyitod ki? - én bólintottam egyet és kinyitottam. Az a kép volt benne, aminek a keretét néhány hónappal ezelőtt eltörtem és jól meg is vágtam magamat vele.

- Ezt meg hol szerezted?

- Lenyúltam, mikor a legutóbb itt jártam. Szerettem volna, ha meglepetés lenne.

- Köszönöm Atsuya! - rámosolyogtam és nyomtam egy puszit az arcára. Atsuya a nyakamba tette a nyakláncot, majd finoman megcsókolta a nyakamat. A szívem hirtelen felgyorsult és azt hittem ott abban a pillanatban fogok elájulni.

- Szerintem mennünk kéne! A szüleink már biztosan várnak minket! - suttogtam, majd felálltam a helyemről. Nagyon zavarban voltam előtte. Tagadhatatlan, hogy valami erőset érzek iránta, de fogalmam sincs, hogy mi az.

- Még ne! - a kezét végigsimította a karomon, majd magához fordított és egy csókot nyomott a számra.

- Atsuya kérlek ne csináld ezt! - elléptem tőle, majd kimentem a szobából. Atsuya is így tett, majd a kezeit összekulcsolta az enyémmel és úgy mentünk le a lépcsőn.

- Épp rólatok beszélgettünk gyerekek! - szólalt meg Atsuya mamája, mi pedig szépen elfoglaltuk a helyünket.

- Szerintem ideje lenne odaadni az ajándékot Mei Chan - nak fiam! - veregette meg az apja Atsuya vállát. Nekem elég rossz előérzetem volt. Atsuya felállt a helyéről és megköszörülte a torkát.

- Apuka, anyuka azt hiszem itt az ideje, hogy hivatalosan is megkérjem önöktől Mei kezét! - és igen itt robbant a bomba! Legalábbis nálam. Az anyám meg az apám csillogó és hálás szemeket meresztettek Atsuya - ra, a bátyám pedig igyekezett nem beleszólni az egészbe. Atsuya felém nyújtotta a kezét, én pedig kissé bizonytalanul megfogtam és felálltam a helyemről. Atsuya előhúzott a zsebéből egy apró vörös dobozt, majd az orrom előtt felnyitotta.

- Mei lennél a feleségem? - kérdezte és letérdelt előttem. Én csak álltam ott mint egy kőszobor, miközben azon gondolkodtam, hogy mit válaszoljak neki. Ha nemet mondok, akkor megbántok vele mindenkit, ha pedig igent, akkor az én életemet vágom tönkre pillanatokon belül.

- Igen Atsuya! - ejtettem ki a számon, mire ő hálásan rám nézett és az ujjamra húzta a gyűrűt. A gyűrű egyszerűen gyönyörű volt. Egyszerű és nem csicsás. Az aranygyűrűt apró gyámántokból rakták ki. 

- Annyira büszkék vagyunk rád Mei! - tört el a mécses az anyámnál, én pedig igyekeztem mosolyogni, bár a szám minduntalan lefelé görbült.

- Köszönöm, de most mennem kell, mert nem érzem jól magam! - gyorsan biccentettem egyet a fejemmel, majd felfutottam a szobámba. Alig kaptam levegőt, miközben igyekeztem nem elsírni magamat. csak arra tudtam gondolni, hogy hol rontottam el. Ennek nem kellett volna ilyen hamar megtörténnie. leültem az ágyamra és a tenyerembe temettem az arcomat. Nem sok idő telt el, mire két kart éreztem, ami átöleli a derekamat.

- Nem vagy boldog? - suttogta Atsuya a fülembe, mire én megráztam a fejemet.

- Miért most kellett ez? Miért nem tudtál még várni vele? - éreztem, hogy a könnyeim folynak le az arcomról. Atsuya gyengéden a kezébe vette az arcomat, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Mert szeretlek Mei! - Hidd el nekem, hogy boldoggá foglak tenni és soha nem fogsz mellettem egyetlen könnycseppet sem ejteni! - elkezdte óvatosan letörölni a könnycseppeket az arcomról, mire én remegő szájjal elmosolyodtam.

- Te tényleg hihetetlen vagy! - elnevettem magamat és ráfeküdtem az ágyra. Atsuya hirtelen felém hajolt és gyengéden elkezdte csókolgatni a nyakamat. Én behunytam a szememet, hogy ezt ne lássam és oldalra fordítottam a fejemet.

- Hidd el minden jobb lesz, csak élvezned kell! - suttogta a fülembe, de én finoman ellöktem magamtól.

- Erre én még nem vagyok készen! Nem akarom még senkinek sem odaadni magamat, kérlek ezt értsd meg!

- Tudod, hogy mennyire szeretlek, de az én türelmem sem végtelen! - felállt az ágyról, majd kisétált a szobából. Én nekidőltem a falnak és utat adtam a könnyeimnek. Vajon hol rontottam el és mennyi időbe telik, mire minden rendbe jön?