Sziasztok! Jobb később mint soha, hoztam egy hosszabb részt. Nevezhetjük kárpótlásnak az előzőért?

Jó olvasást!

Ryuu szemszöge

Messze az ezredestől egymást nézegetve helyeztünk kényelembe magunkat, várva hátha megszólal a másik. A hangulat már pattanásig feszült. Tartottam Hiro apjától, annyira komor volt. Tuti, hogy utál. De hát a családot nem mi választjuk meg, és szegről végről nevezhetem magam családtagnak vagy mi..

A gondolat adott némi bátorságot a mentegetőzéshez, mert a két srác megint úgy döntött, hogy csendkirályt játszik, és láthatóan Dent ez egyre jobban bőszítette.

- Szóval ezredes, - néztem fel kiskutya szemekkel, bár meg kell hagyni rá nem volt túl sok hatással – Kiba csak belekeveredett, és megköszönnénk Hiroval ha nem állna az utunkba, mert..- mit is akartam ebből kihozni?

- Mert? – csúszott fel egészen a homlokára két szemöldöke, miután tovább húztam a választ.

- Mert szeretjük egymást...- Uh, ha neki mondom olyan ez mint valami elcseszett lánykérés. – és mert maga se akar rosszban lenni velünk.

- Te most fenyegetsz? – szorította össze fogait.

- Nem, nem eszem ágában sincs. – A legszélesebb mosolyom vettem elő, mert ha grimasznak is látszik kicsit, talán nem ront a helyzeten. – Mindössze azt mondom, hogy tudta, mégis valami csoda folytán életben hagyott minket eddig, és ez jó jel.

- Nem! Ez egy tisztességes ház, itt nem lesz homokozó, ezt biztosan állítom! Mondd csak te egyáltalán nem félsz?

Sejtettem, hogy nem arra kíváncsi amire válaszolni fogok, ám Kiba miatt kockáztattam, hiszen ő is megtette értünk amit lehetett. Így az ezredes utolsó kérdésére koncentráltam. – De igen, viszont a kérdés az az, hogy mitől? Sose felejtem el mikor Eri úgy összeveszett a nőjével, hogy majdnem agyonverték egymást. Attól a kifejlettől azért tartok kicsit. A szerelem mindig rizikós. – Ennél a pontnál láttam, hogy tágulnak a szemei. Helyes, jobban figyel! – Egyébként mivel kölcsönös az érzés nincs mitől félnem. Meglepett, hogy nem csak a csajok érdekelnek, igen rendesen összezavarodtam. Viszont egyre magasabb szintjeit éljük meg a boldogságnak amióta nem ellenkezem, és ezért megéri. Maga se tegye. – vetettem oda, s egyre inkább belejöttem a magyarázásba – Nem akarok mindenféle szerelmes maszlaggal jönni, mert tudom, hogy az ezredes nem vallhatja be az érzéseit. Hiszen mi férfiak nem pazarolhatjuk ilyen földi dolgokra az időnket, mint az érzések..csakhogy tőlük vagyunk egyediek, ezek mozgatnak. Amúgy se beszélnének rólunk évekig, föltéve, hogy kiderül, hiába vagyunk színészek. Előbb- utóbb nem foglalkoznak majd vele. Ne adj isten ha az ezredes lenne meleg, az se számítana. Mert maga ugyan az az erős kezű katona aki rengeteg kiképzést és küldetést tudhat maga mögött. Attól ön még ön marad. Pusztán mindketten boldogabbak lennének. – sandítottam Kibára, aki szinte remegett, de már elindítottam a lavinát – Vagy azt hiszi most szárnyal? Akkor hallania kell valakitől, hogy jelenleg egyhelyben toporog.

- Hogy van képed? – Az életem apró kockánként pergett le előttem, ahogy felbőszülve vérben forgó szemekkel felugrott. Már készültem rá, hogy helyből átugrom a kanapé háttámláját, de Hiro közénk állt.

- Ne merészeld! – Sziszegte, s csodával határos módon Den visszább vett a lendületből.

Ő tényleg legális? Mármint tudom, hogy nem ez a legjobb időpont Hiro miatt olvadozni, de eszméletlenül szexi amikor ilyen vakmerő.

- Megint ellenem fordulsz fiam?

- Ellened? Ez az én életem és nem rólad szól. A gond nem vele van, hanem a begyöpösödött gondolkodásmódoddal. Évekig mocskosnak éreztem magam miattatok, pedig nem tettem semmi rosszat. – Kiáltotta, s a szívem először összefacsarodott, majd erősen dobbant ahogy folytatta. – Ez a fiú egy kincs, több jót hozott ki belőlem amióta ismerem, mint bárki más az évek alatt. Nem engedem el. És tudod mit? Soha többet nem kérek tőled semmit, és még nevet is változtatok, csak egy valamit teljesíts: hagyj minket békén! – Den szemhunyásnyi időt sem kapott, de én se. Hiro dühtől ködös tekintettel dobott a vállára, mint valami só zsákot, és meg sem álltunk a kijáratig. Ott letett, hagyta, hogy magamra húzzam a cipőt, de már rántott is ki az ajtón. A szó szoros értelmében futólépésben követtem. Biztos vagyok benne, hogy fájt neki az egész jelenet, látszott rajta. Talán régi sebeket téphettünk fel, mert tényleg nagyon ideges volt.

Senki sem jött utánunk, bár ez nem lepett meg, teljesen elképedtek mindketten a végére. Azért a nagy rohanásban is sajnáltam Kibát, mert ő az aki egyedül maradt a felbőszült medvével.
Hiro óriási léptekben húzott a buszmegállóba, ahol lihegve pihentem meg, hiszen a negyedórás utat a felére rövidítettük. Akkor örültem, hogy edzésben vagyok, mert neki ugyan hosszúak a lábai, de én ezt nem mondhatom el magamról.

A megálló tele volt emberekkel, ő mégsem engedte el a kezem, sőt mikor felszálltunk a buszra a derekamnál fogva tartott szorosan, úgy ölelt miközben a másik kezével kapaszkodott. Újszerű felfedezés volt számomra a sok idegenkedő tekintet, és bár mondtam amit mondtam, meglepett, hogy mennyire hidegen hagy. Egyetlen egy dolog foglalkoztatott csak, és az a forró keze volt a hátamon. Szótlan túrtam fejemet a mellkasába, s az illatával bódítottam el egyre kétségbeesettebb gondolataim. Miért nem szól semmit? Remélem nem mondtam olyat amivel megbántottam, vigyáznom kellett volna a nyelvemmel. Ott és akkor, egyértelmű volt, hogy megvédjem az érzéseim, vagy kiálljak Kiba mellett. Megérdemelné a szerelmet. Azonban Hirot sem szeretném boldogtalanná tenni, eleget szenvedett már. Egyedül jutott el az életben idáig, világos mint a nap. Min mehetett keresztül? Vajon hány éjszakán át szorongott mire elfogadta az identitását vagy az életét? Egyedül..még a szót ízlelgetni sem kellemes..Mellettem legalább hébe-hóba kiállt apa és Eri. Minden formában támogattak. Apa néha túlságosan is, ám nem kellett túl gyakran, mert elég határozottra sikeredtem, és nagy a szám. Ellenben csak azért mert ők biztos pontként tartották bennem a lelket akármi történt. Én valójában sosem voltam egyedül. Meg tudnék birkózni azzal a sok árnnyal amelyek esténként arra várnak, hogy bekebelezzenek? Nem tudom. Szeretném, ha soha többé nem kellene ezen aggódnia, vele akarok lenni, még ha a világ ellenünk is fordul.

- Ryuu – Simogatta meg nyugodtan gondolataim tárgya a hátam, s kénytelen voltam eltávolodni tőle, hogy felfoghassam amit mond. – Végállomás, leszállhatnánk, már csak mi vagyunk itt. – kacsintott pajkosan – Otthon majd ölelgethetsz amennyit csak szeretnél.

Lábujjhegyre állva fogtam meg tarkójánál, hogy a fülébe suttoghassak. – Akkor készülj, mert nem fogunk aludni. – pusziltam meg a helyzethez képest bátortalanabbul, aztán jobb kedvvel leugráltam a buszról. Örültem, hogy rendeződött a hangulata, egyáltalán nem kívántam ezen változtatni azzal, hogy hangot adok az elméleteimnek. Csak szeretni akartam.

Mellém érve megsimította a karom. – Lehűlt a levegő. Fázol?

Megcsóváltam a fejem, és bizonyítva állításom gyalog indultam hazafelé, mire utánam rikkantott. – Komolyan? Több mint fél óra.

Zsebre tett kezekkel mosolyogtam vissza rá megvonva vállaim. – Nincs kedved sétálni?

- Hát jó, de ki ne fáradj idő előtt. – nevetett fel, s hozzám sietett.

Alig mehettünk így negyed órája, viszont kényelmetlenné vált a némaság, mert még mindig nem tudtam mi járhat a fejében. Ezért a feltámadó szélre megdörzsöltem a karjaimat. – Tényleg hideg van nyárhoz képest, hallod.

- Nem hallom, én érzem és egész kellemes. – szívott mélyen egyet a levegőből kitárva karjait, hogy a teste minden szegletét átjárja a szellő.

Megforgattam a szemeim, ellenben titokban örültem, hogy visszatért a régi énje. – Azért iparkodjunk, mert ennyi szabadság után rosszul venné ki magát a táppénz.. Az ápolói díjam meg elég magas.

Meg állt egy pillanatra és a járda közepén vont közelebb magához, hogy átkaroljon. - Melegíts fel, úgy nem lesz gond.

Bizony ekkor – mikor máskor – dörrent nagyot az ég, hogy apró cseppekben adja rák áldását.

Hiro szemszöge

Ryuu érintése a mellkasomon rögtön lángot gyújtott a testemben, hogy megmelengesse a lelkemet, ami kifejezetten jólesett. Az űr amit apám hagyott maga mögött, fagyosabb volt mint a kinti levegő. Hiányzik az az ember aki gyerekkoromban velem volt. Sokkal többet nevetett, kevesebbet ivott, éreztem, hogy szeret és én is szerettem őt. De a múlt az a múlt. Azt hiszem a lelkem mélyén reméltem, hogy rendbe hozhatunk mindent, ám úgy néz ki nem nőttem fel igazán. A hiú ábrándok megmaradtak. Talán emiatt a srác miatt a karjaim közt, talán miatta kezdtem el hinni a csodákban.

- Öm..Hiro, - simított végig felsőmön a vállam fele – el fogunk ázni. – A hajamba túrva hajolt közelebb, hogy puha ajkaira húzzon, s egyből elmúlt a zakatolás a fejemben. Kétség kívül ő a gyógyír, hogy élvezni is tudjam az életet, ami ez idáig lassan elhaladt mellettem. A ránk hulló vízcseppekkel együtt segített kimosni minden keserű élményt a szívemből. Ám aggódó szemekkel fürkészett miután eltávolodott. – Mi jár a fejedben?

Megingattam a kobakom időt nyerve bármilyen válaszra ami eszembe jut. Nem közölhetek vele mindent, a végén elhiszi, hogy nyertes pozícióban van. Komoly arccal bámultam előre, de nehezemre esett, hogy ne röhögjem el magam. – A sör. Szerinted van otthon?

- Ch, neked tényleg zárlatos az agyad, ha ezek után a sörre gondolsz. Vagy már a csók közben is? - Szája sarka felfele mozdult meg. Láttam, hogy készül valamire, de amit tett, az mindent lepipált. Az egyik lábát becsúsztatta lábaim közé, majd a combomhoz súrolta magát. – Te sörözhetsz, én pedig így vagy úgy, de elfoglalom magam. – Szűkítette össze szép szemeit ahogy rám nézett, mert már a hajából hullottak vissza az esőcseppek rá.

Olyan közel lehettem hozzá, hogy már tényleg csak egy pár milli választott el minket, csakhogy nem csókolhattam meg. - Na induljunk meg, nehogy lebetegedj! – Leheltem párnácskáira, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem biztos, hogy élvezné a sárban és a hidegben. Ugyanis pár milli választott el attól, hogy elveszítsem a fejem.

Felnyögtem, mikor észrevettem, hogy kezem akaratlanul csúszik lejjebb a fenekére. Erőt vettem magamon, megfogtam a derekánál, hogy arrébb toljam és a csuklóját elkapva lépkedtem vele egyre gyorsabban a hazavezető irányba. Jót tett a nyakunkba egyre jobban zúduló hűvös eső, így egyikünk sem szenvedett sokáig a merevedési problémákkal. Mikor már nem voltam „befeszülve" elengedtem, és nevetve futásnak eredtem. Természetesen nem versenyen voltunk, éppen csak laza tempóban, de belement a játékba, még a szemem sarkából láttam, hogy utánam indul. Többször hagytam, hogy beérjen, aztán kilökött az egyensúlyomból, hogy lelassítson és előnyhöz jusson. Tudta, hogy jobb formában vagyok mint ő csak azt nem sejtette, hogy azért, mert amióta megláttam a seggét, amit most előttem riszál, többször kellett levezetnem a feszültséget ezzel is. Mert ha egész nap a vágyaimat követtem volna, ma már nem lenne rajta bőr..

Az utcánkhoz bekanyarodva majdnem hasra estem a gyorsításban, közben a lehető legkisebb ívben vettem be a sarkot. Még az alsógatyámból is csavarni lehetne a vizet, de ez most nem számít, mint ahogy az sem, hogy felcsap a sár. Ryuu óriási szemeket meresztett a majdnem esésemen, mert szinte becsúsztam mellé, de én akartam kinyitni neki a ház ajtaját. Lihegve kaptam elő a nadrágzsebemből a kulcsom, mivel mindig velem volt amióta Kiba belátta, hogy zavarok és ideje lenne hazajönnöm. Bár akkor még kérdéses volt, hogy alakul apámmal az utolsó beszélgetésem. Hagyjuk.. Szenvedtem ugyan egy kicsit a zár eltalálásával, ellenben sikerült a tervem. Éppen befutott. Lekaptam gyorsan a vizet árasztó cipőmet, míg a pólómtól egy jóleső hidegrázással szabadultam meg. A nadrágszáramat csupán fel akartam tűrni, hogy mégse húzzam bentebb magam után, de Ryuu egyből nekem eset, így a padlón kötöttünk ki. Szerencséjére ő rám zuhant. – Bocs, nem így akartam. – Nyöszörgött szétterülve rajtam.

- Semmi baj, de az álladat kivehetnéd a mellkasomból. – A fejemet ugyan nem vertem be, ám az egész hátam sajgott. Hátrébb simítottam a szeméből vizes haját, és felemelkedve vele adtam egy puszit a szájára. – Nyugi van popsi, előttünk az egész éjszaka! De most irány a forró zuhany!

- Óó, zuhany! Rendben! – Bólogatott hevesen, és én hirtelen beleláttam abba a perverz fejébe. Felpattant rólam rögtön, s hasonlóképp levetkőzött.

Beljebb tapicskolva a lakásba ért a következő meglepetés. Minden ragyogott. Az állam a padlón volt. Jobbnak bizonyult a házimunkában Ryuu, mint akit ezért fizettünk. – Ezt meg mikor? – Mutattam körbe, és félszóból rájött mit akarok.

- Hát, egy-egy órára minden nap hazajöttem, hogy megcsináljam.

- Na ne.. Te elpakoltad a playstation-t a dobozába? Hetekig könyörögtem miatta..- Végül ráébredtem, itt valami bűzlik. – Hol a kaki? – Néztem végig rajta gyanakvóan karba tett kezekkel. Vajon mit követett el amiért így kompenzál?

Megforgatta a szemeit. – Sehol. Egyszer legyen kedves az ember...Neked tudnod kellene, ha egy férfi valamit megígér azt meg is csinálja. Nem kell évente emlékeztetni rá.. – Kacagott és egyben puffogott. Ez is olyan dolog amire csak ő képes. Imádom amikor puffog. Bár egy ideje mindegy, mert mindent szeretek benne, úgy lopta el a szívem, hogy észre se vettem. Szóval nekem befellegzett. Soha nem mondanék le róla, ez mostanra biztossá vált.

A fürdőben Ryuu már megengedte a vizet mire bekászálódtam, ám csak előttem bújt ki az alsójából. Egész idő alatt a szemembe nézett, tudta, hogy mire képes azokkal a szemekkel..Mi lesz velem így? Teljesen blokkolt, ahogy tekintetével gyengéden végigsimogatva bűvölt, s a testemet végig libabőrözve perzselt fel. Érdekes kettősség volt ez. Hiába nyújtotta ki a kezét felém nem mozdult a lábam. Földbe gyökereztem a látványtól, és mire megindult felém lélegezni se tudtam rendesen.

Nem hiszem, hogy érez veszélyt, pedig a vérem azt hajtja, hogy ez bizony a vihar előtti csend. Figyelmeztetnem kéne, csakhogy már most késő lenne.

A keze gyorsan járt, helyettem is cselekedett. Figyelnie sem kellett, úgy bontott ki a nadrágomból. Határozottan engem akart. A férfiasságom megrándult, s szelíden harapta be a szája sarkát. Azonnal lerugdostam lábamról a víztől tapadó ruhadarabokat és kilépve belőle magam mögé rúgtam. Ezer százalék, hogy holnap nem akar lábra állni..Kiéhezetten rántottam az ölelésembe, hogy bőrünk összesimuljon, mindenére igényt tartottam. A nyakát harapva fogtam a combja alá. Hagytam időt, hogy belém kapaszkodjon, s miközben ajkaim a vállát járták be felemeltem. Átkulcsolt rögtön lábaival, erőszakosan megemelve a fejem a számra tapadt, hogy feljebb csúszva izgasson a legforróbb helyen. Férfiasságunk egymást ingerelve szorult kettőnk közé. Megszámlálhatatlan behatás ért egyszerre, ám nekem nem volt elég. Félgömbjeibe markolva mozgattam szorosan tartva, nehogy csillapodjon a vágya. Eszméletlenül élveztem a szégyentelen oldalát. Újramozdult a lábam, és beálltam vele a zuhany alá. – Vegyél a szádba. – lihegtem párnácskáira – Különben erőszakosabb leszek mint valaha. Nem akarok fájdalmat okozni.

Furcsa fény csillant meg szemeiben, és nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz. Elengedett lábaival, s mikor padlót ért velük, egyből elém térdelt. Eleinte bizonytalanul fogott rá merevedésemre, de némi simogatás után végighúzta rajtam a nyelvét. Az ereimben lüktetett a vér, az elmém elködösült, de annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy ne bántsam. A hajára simítottam, ő felnézett, és egy mosollyal rányalt vágyam tetejére..Iszonyat büszke lehetek magamra amiért ennyi akaraterőm van. Azzal nyugtattam az idegeimet, ha nem lenne, ezt sose láthattam volna, ezért tűkön ülve vártam a folytatást. Éreztem minden lélegzetvételét, s mikor az ajkai közé vett a mennyekben jártam. A tűzijáték a gyomromban kellemesen csiklandozott.

Vadító, lám így lesz vadkandúrból édes kiscica. Eszméletlenül vonzó a piros szín világos bőrén. Rásimítottam kezemmel arcélére és óvatosan belemozdultam a tettébe. Annyira élveztem a tekintetét amivel elvarázsolt, hogy arra szavak nem voltak. – Nem értem, ah, miért vagy rám ilyen hatással, de mindjárt ehlmegyek édes, engedj ki a szádból.

Lomhán eleresztett, ám véletlenül se járt egy rugóra az agyunk. – Na azt nem! – Esküszöm szédültem a kielégítetlenségtől, ő mégis megszüntetve minden érintkezést felegyenesedett. – Végezzünk itt gyorsan, aztán kíváncsi leszek arra a nappaliban, amit pedzegettél. – Közölte és minden előzmény nélkül a mellkasomra tapasztotta ajkait. – Ne fékezd magad. – Egyből görcsberándult a gyomrom, de Ryuu egyedül a tusfürdőért nyúlt. Csupán némán ismételgetni tudtam magamban, hogy észnél kell maradnom.