Halihó, köszönöm a sok támogatást és az előző részhez a hozzászólásokat. Jó érzés! 

Jó szórakozást!

Ryuu szemszöge

Szombat reggel 20 évesen még egy buliban kellene fetrengenem, ehelyett egy kád hidegvízben térek magamhoz enyhe nyaki fájdalommal. Már csak ez kellett..

Végre egyedül lehettem volna a gondolataimmal az este történtek után, de elvesztegettem az időt. Elnyomott a fáradtság, sőt a többiek is elfeledkeztek rólam. Legalább nyugodtan felöltözhettem. Nem mertem gyorsan mozogni, de valóban jót tett a fürdés, ellazított. Lenyomtam a kilincset, és arra tértem vissza, hogy a szobában nem változott semmi. Hiro meg Kiba egymásnak feszülve erősködött. Kifejezetten jól nevelten minden tárgyat a helyén hagytak. Az ajtó nyikordulására azonban felém fordultak, látszott, hogy tanakodnak valamin. Kíváncsivá tettek, és bár dolgoznom kellett volna délután, maradni akartam.

Hiro arckifejezése meglágyult, nem bírta ki szekálás nélkül. – Jól áll a pólóm! – Képtelenség, hogy ezt komolyan gondolja. Csak szívat. Szeretem a laza holmikat, de ez minimum két számmal nagyobb rám.

- Ki kell vinnünk a házból. - Tolta el száját Kiba, és láttam lelki szemeim előtt ahogy a falnak lapulva kombózunk, nehogy lebukjunk a ház ura előtt.

- Oké, de Hiro nélkül egy lépést sem teszek. – Végülis eredetileg érte jöttem. Válaszokat pedig majd kapok. Amúgy meg képtelen lennék egyedül hazasántikálni.

- Szép álom, azontúl nem megy ez ilyen gyorsan. – a vörös hajába túrva győzködött – Nagy fiú vagy semmi szükséged kísérőre! Ne akarjatok állandóan bajba keverni!

- Gyere, - Tessékelte Hiro az ágy szélére a már szinte kissé megtört srácot. – ülj le Kiba, valamit el kell mondanom. – Megveregette a hátát, és úgy közölte vele bizalmasan mellé telepedve. – Így is bajban vagy.

Én tényleg szántam szegényt, de vicces volt nézni ahogy elfehéredik. Elterelésként ezt a remek pillanatot választottam, hogy beljebb toljam a képem a szobába jókedvűen becsukva a fürdőajtót. Mindketten követték a lépteim amíg eléjük nem értem. Érdeklődve figyeltek, feltételezhetően jókedvem okán, aztán nyílt a velem szemben lévő bejárat.

- Kiba, itt vagy? – Egy jól megtermett férfi rontott beljebb. A srácok kiesni készülő szemekkel néztek rajta végig, én pedig inkább érdeklődve.

Az ábrázata szigorú, csakhogy most meglepettség suhant át rajta. Borostája erőteljes, a szemei beesettek, idősebbnek látszik, mint a fiúk, de a nyakán lévő izomzat nagyobb mint a két vádlim együttvéve. Na jó talán túlzok, de ijesztően edzett mindenhol. A válla, a karjai, a mellizma, mind tisztán kirajzolódott a póló alatt, szóval mégse mondanám öregnek.

Egy darabig szimplán méregettük egymást, mintha a vadonban lennénk.

A két külön falkából jött oroszlán „csapat" – ugyanis a fickó kitesz vagy három embert – harcolt meg értem, a vidék legrágósabb rókájáért, mert nyúlnak mégsem mondanám magam...

Az ácsorgás már nem esett túl jól, bár azt se tudtam milyen lenne, ha leülnék, ezért tartottam az alap pozíciót. Főként, hogy koncentrálnom kellett volna arra, hogy mi történik éppen. Valahogy látszatra komolynak tűnt a helyzet.

- Hello Apa! – Köszönt rá Hiro, s rögtön rájöttem, hogy azzal állok szemben, akitől bujkálni kéne.

- Miért keresel? – Kapcsolt Kiba.

Apuka pedig rájuk sem hederítve engem figyel továbbra is. Karba tette a kezeit úgy nézett le rám. - Te ki vagy?

- Den én nem..

- Apa, szeretném..

A srácok egyszerre szólaltak meg, ám ő egy intéssel csendre bírta mindkettejüket. – Őt kérdezem! - Mutatott rám. – Vagy nem tud beszélni? - Hátborzongatóan nézett ki ahogy megfeszült a nyaka. Az arroganciája viszont bosszantott.

- Már miért ne tudnék? – Villantottam rá szemeimet a legszélesebb mosolyommal. Hogyisne, semmi szín alatt nem fogok behódolni, azzal szerintem rosszabb lenne a helyzet. Kezet sem fognék vele, a végén eltörne a kezem. A tisztelgés pedig valahogy nem az én műfajom. Fájdalmaim ellenére biztos ami biztos lazán zsebre tettem a mancsaimat.

- A kérdésre válaszolj! – Morgolódott.

- Elnézést ezredes, azt hittem ez is kérdéses. A felderítő osztagból vagyok amelyik ideiglenesen itt állomásozik. – Ki gondolta volna, hogy megéri apám unalmas beszélgetését végighallgatni a bácsikámmal? Nem azért, bírom őket és mindig szerettem az unokabátyámmal lenni. De hát közbe szólt az élet. Apa testvére képviselő lett a parlamentben, a bátyám meg felderítő, szóval mondjuk úgy, hogy érdeklődés híján elmaradtak a gyakori családi összejövetelek. Ám hétvégenként gyakran rátelefonálnak egymásra.

- Felderítő – Gondolkodott el, mintha elbizonytalanodott volna - És mi járatban erre?

- Ezredes, sajnos nem áll módomban többet mondani, de biztosan ismeri a parancsnokomat. Ő tájékoztathatja. – Ezzel remélhetőleg nem tesz fel több kellemetlen kérdést.

- Úgy értettem mi járatban kora reggel a fiam szobájában vizes hajjal ebben a nevetségesen nagy pólóban? Vagy titok? – Na ugye, éreztem, hogy röhejesen festek.

Hiába fordultam segítségkérően a mellettem állókhoz, azok csak néztek mint borjú az újkapura, igazán férfias. Íme a bajtársias viselkedés mintapéldányai. Magam maradtam mégsem adhattam fel.

- Értem, sajnálom, hogy zavarom Önöket, de lesérültem és pihenésre ítéltek. Haza akartak küldeni, de tudom, hogy csak pár nap kell a felépüléshez. Kiba korábban felajánlotta a segítségét, hosszú történet, a lényeg, hogy pár napig itt maradnék.

A férfi az említettre nézett megerősítésként. – Ne haragudj, elfelejtettem szólni. – Vakargatta meg szemöldökét vörös hajú barátom a padlót bámulva. Véletlenül sem akart a dühös szempárba nézni. Én is kezdtem aggódni, mindenesetre próbáltam nem mutatni. Akárhogy is nézzük színész vagyok vagy mi.

- Vizes, meg azért vagyok, mert Hiroval elbeszélgettük az időt, de már nekem volt kellemetlen a szagom. Képzelje ő mit élt át? Lefürödtem. Vagy nem kellett volna?

Azt hiszem itt vetettem el a sulykot igazán, pedig semmi rosszat nem mondtam, tök illedelmes voltam.

- Kiba, elvárod, hogy befogadjak egy ilyen tiszteletlen kölyköt a házamba? – Harsogta felé kínzó csendet hagyva maga után. – Egyéb hiányosságai mellett, köszönni sem tud.

Lekezelő, ez is olyan tulajdonság, ami kihoz a sodromból, bár egy kicsit igaza volt. Válaszolnom kellett a vörös helyett.

- Uram, én nem vagyok tiszteletlen, csak nem bírom az érintkezést. A tisztelgést meg meghagyom a katonáknak.

- Dehát maga is az. Vagy hazudott?

- Nem, - Emeltem a tarkómhoz a kezem, mert nem könnyű az unokabátyámat utánozni – az vagyok, viszont a különbség a maga katonái és a felderítők között, hogy mi teljesítjük a parancsot, de gondolkodunk. – Ami azt illeti kirázott a hideg csupán a légkörváltozástól is. Megint túllőttel a célon? De akit utánzok az legalább ilyen tapló...Mindegy, mostmár folyatatom. – A kiképzőmnek volt erre egy sztorija.

Egy nap mikor kimentek gyakorlatozni a bakák, az egyik tiszt egy kies úton azt mondta, ha elkiáltja magát, hogy repülő el kell bújniuk, tehát jobb ha beugranak az árokba. Senki sem tiltakozott, ezért mentek tovább. Alig telt el pár perc máris torkaszakadtából ordított és a tanoncok mind ugrottak az árokba. Egyet kivéve. Ő csupán összehúzva magát arrébb állt egy lépést. A tiszt rögtön megkérdezte mit csinál, de csak annyit mondott, hogy elbújt a fa mögé.

- Milyen fa?- reagált vissza a rangosabb.

- Milyen repülő? - Mi felderítők vagyunk ez az egy katona aki gondolkodik. Nem vagyok tiszteletlen, de kérem had fejezzem ki inkább szavakban.

Felmorrant, ám gyanúsan nyugodt maradt. – Magának teljesen olyan a stílusa mint annak a mocsok Canonnek.

Bingó, ő az, az unokabátyám! Ting, ting, a fazon megnyerte a ...majd még kitalálom. Király! A legidiótább történet jutott eszembe, de úgy látszik működni fog. Legutóbb mikor találkoztunk, Cannon a karácsonyi ebédnél olyan részeg volt, hogy ilyeneket mesélt. Innentől simán mehet minden, megnyugtató lenne. Dörzsölném is a tenyerem, de érzem, hogy kezdek kibilleni az egyensúlyomból. Le kellene ülnöm.

Erre a gondolatra végül csak megroggyant a térdem. Kiba ugrott utánam, a karom alá nyúlva döntött mellkasához úgy hajolt előre. – Minden rendben?

Nem értem min vitáznak annyit Hiroval, velem mindig kedves, természetesen rámosolyogtam. – Igen, köszi! – Bólintottam erősítésként és közel az arcához vizslattam, hogy mikor óhajt leültetni. Pár pillanat kellett neki mire betöltött a Windows, aztán már tudta mi a dolga.

- Kerülöd az érintkezést mi? – Vetette nekem az ezredes fintorogva. Még mindig itt tartunk??

- Minden tisztelettel megkérem ne vegye sértésnek. Ez egy trauma egy pár évvel ezelőtti küldetésről, majd elmúlik. Addig viszont kevés ember van akit meg tudok érinteni. Az egyik Kiba.

- Trauma? – kételkedett – Hány éves vagy? Mert 19-nél nem látszol többnek. – Így is mellé lőtt. Hiába néz le, most már nem hátrálok.

Na, álmodjunk nagyot. – 26. – Úgy sem hinném, hogy sokban különbözök majd ha megélem azt a kort. Ismét fintorgott. Láttam, hogy fintorgott. Ezt most mire véljem?

- Aham – Nézett végig érdekes módon mindhármunkon – rendben.

Volt valami az íriszeiben, de hirtelen változott a hangulata. – Kiba kijönnél egy kicsit, valamit meg kell beszélnünk.

Ahogy eltűnt a látókörünkből nagy levegőt véve felsóhajtottam. Mindannyian megkönnyebbültünk, és Hiro halk nevetése megmelengette a lelkem. – Ezek szerint még nem látta Ryuut. – Hitetlenkedve megcsóválta a fejét mázlinkon.

- Lányként tuti lefotóztam..most megyek, de remélem tudod, hogy magyarázattal tartozol. – Mutatott rám Kiba, és ahogy kilépett végre eldőltem az ágyon mint a farönk. Beletúrtam az arcom a puha paplanba, ám zavart valami..- Te miért bámulsz még mindig?

- Ez stílusos volt. – Rebegte Hiro ahogy sármosan enyhén beszívta a szája alatti kezdődő borostáját ajkával együtt. – Eddig miért nem vettem észre, mennyire szexi vagy?

Összegömbölyödve felhúzódtam. Combjának feszült a sípcsontom, úgy segítettem magam a kígyózó mozgásban. Frappánsan akartam válaszolni, mert soha nem mondtak még nekem ilyet. Főleg őszintén. Fura lenne, ha ennek a borzongatóan kellemes mély hangnak a tulajdonosa kezdené. Könnyeden az oldalamra gördülve könyököltem fel, míg ő talán választ se várt csupán nézett jobb kezére dőlve, hogy közelebb legyen hozzám. Ha hamarabb eszméltem volna a forrósodó légkörre, lehet meggondolom a kijelentésem. – Látnod kellene ruha nélkül.

Pupillái rögtön kitágultak, míg fény suhant át az egyébként is csillogó szemében. Erőteljesen és követelőzően rányomta mámorító ajkait az enyémre. Meglepően erőszakos ostrom alá vett, megnyikkanni nem volt időm. Hiába az elszántság, fel sem tudtam venni vele az iramot, mert a testemen végig szaladó kellemes bizsergés eljutott a csípőmig, ahol megsajdult. Szánalmas, ellenben onnantól kezdve határozottan rossz ötletnek tartottam a kezdeményezését, még ha képtelenség is elválni tőle. Főleg, hogy közben vészesen vágytam mindenre ami köztünk volt. Olyan eszelősen tolta nyelvét a számba, megszólalni sem engedett. Pedig törekedtem rá, csak hogy a szívem masszív dübörgésbe kezdett. Mire megmozdultam volna a fülemben hallottam vissza dobogását. A nyelve pedig lágyan simult az enyémhez, és a hadakozásom kimerült a pólója markolgatásában. Kezdtem a kocsonyával együtt érezni, a vágy ködösítette a fejem és ő türelmetlen gyorsasággal használta ki a kínálkozó alkalmat. Az őrületbe hajszolva, nyalakodva kóstolgatott mielőtt vadul beleharapott a szám szélébe és ez az egész fájdalmasan izgatóvá vált. Párnácskái kívánatosan megremegtek ahogy engedett a tempóból. A nyelve ficánkolva hajszolta az enyémet, a fájdalom, meg mintha nem is létezett volna, eltűnt. Más terelte el a figyelmem. Az arcom egyre jobban égett, mert egyszer – egyszer elvált tőlem mélyen a szemembe nézve, hogy egy puszit lehelhessen az orromra vagy az arcomra. Nagyon zavarba ejtő.

- Khm.. – Köszörülte meg Kiba az ajtóban a torkát, s nem tudva ki az oda kaptuk a fejünk. – Jó lenne ha befejeznétek, vagy kezdhetjük ásni a sírunkat.