Az ablakban állva figyeltem a késő délutáni napfényben fürdőző zöldellő tájat. A madarak játékosan röpködtek egymással incselkedve a fák között. A ház mögötti réten kecsesen ringatózott a szellő fútta fű, és minden olyan nyugodtnak tűnt. Egyedül én voltam feldúlt, hiába láthattam újra az apám több év után.

- Figyelsz te átokfajzat? – Dőlt előre a fotelben szülőm, hogy a térdeire könyökölve lógassa le kezeit. Szemem sarkából sandítottam felé rezzenéstelen arccal. Nem tudtam mit kellene éreznem vagy gondolnom a visszatérésével kapcsolatban. Csupán annyit csak, hogy még mindig nem akarok neki megfelelni. Vajon hogy gondolja? Mi az, hogy vegyek vissza magamból?

- Remélem nem azt várod, hogy miután elhagytál, a nyakadba borulva bólogatok majd, hogy minden úgy lesz ahogy te szeretnéd? – Fordultam felé teljes testtel. Kissé homályosan láttam, mert a szemem alkalmazkodni se tudott hirtelen ahogy a fénytől megfosztva a szürke falak felé mozgattam.

- Oké, nézd felfogtam, talán már el is fogadtam, hogy meleg vagy. – kulcsolta össze kezeit maga elé meredve – Nem vagyok boldog tőle, de ne akard szétkürtölni a világban. Hagyd békén azt a fiút.

Tisztában vagyok vele mit akarok mondani, és eléggé felpaprikázott ahhoz, hogy lekiabáljam a fejét. Hiába vagyok bezárva vagy bilincsben, a félelem messziről elkerült. Tőle kéne tartanom? Mindössze a megszólítással voltak gondjaim. Nem jött a számra sem az, hogy apa, sem pedig a neve. Aztán eszembe jutott, hogy régebben többször bánt velem úgy mint a kiskatonákkal, ezért ennél maradtam. – Ezredes, - ingattam meg a fejem, mert kimondva ez sem hangzott az igazinak – félórája arról papolsz, hogy neked mennyire kellemetlen, hogy ebben a filmen szerepelek, és mi lesz ha a bakáid megtudják, hogy a fiad homokos. Na és? Miért érdekeljen? Egyébként is honnan tudnák meg, ha eddig sem derült ki.

- A fiataloknál akikkel gyakorlatozok, a tisztelet igenis fontos. Hogy tisztelnének ezentúl? Jobb ha érdekel! – Kimért hangja ijesztően csengett – Le fogtok bukni ezzel a nyílt flörtöléssel! Elég egy lesifotós aki követ, és vége mindennek.

- Nyugi, nincs olyan kapcsolat köztünk. Hiába fogózkodnának. – Bukott ki belőlem, hogy végre hanyagolhassuk a témát.

- Kiba mást mondott. – Hm, jellemzően neki hisz inkább. De megértem, elvégre együtt élnek.

- Jó, legyen neki igaza. – egyeztem bele mosolyogva, mert a srácot említve eszembe jutott a felettébb érdekes viselkedése– Viszont engedd meg, hogy üdvözöljelek a világomban... - Néztem egyenesen a szemébe. - Te mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy nem láthatod többé őt?

- Miről beszélsz kisfiam? Mit szólnék? Keresnék egy másik titkárt!

- Ho,ho,hó..nee – ejtettem le a fejem, ezek szerint neki még fel se tűnt - Azt mondod, hogy nem érzel iránta semmit?

- De! Nagyon jól dolgozik, és becsülöm őt. – Várva, hogy mire akarok kilyukadni hátradőlt a támlának és összefonta karjait. – Talán néha olyan mintha a fiam lenne.

Furcsa, ám a szavai nem bántottak. - Nem, fúj! Ha nem hagytál volna el, és mi lennénk a mintacsalád akkor se akarnék olyan közvetlen lenni  veled, mint ti egymással. Tényleg nem tűnt fel? – ujjaival bicepszébe markolt, de végig hallgatott – Ahogy megjöttél szinte eldobtad a hátizsákot a kezedből, hogy megölelhesd amikor a nyakadba ugrott! És véletlenül sem félperces ölelés volt, ami arcra puszival zárult.

- Üdvözöltem.

- Oh, bajban a haza.. – Ennyi félnótás van a katonaságnál? - Nálatok mindenki így üdvözli egymást?

- Kiba a legjobb barátom, és kicsit a családom, természetes, hogy így vagyunk.

- Aha, ezzel egyetértenék, ha csak nevetgélnétek főzőcskézés közben. – támasztottam meg derekam a párkányon – Ám hazajössz több nap után egy küldetésről fáradtan, majd ahogy te fogalmaztál üdvözöltétek egymást, és egy gyors zuhany után beveted magad a konyhába mellé. Megsimized a hátát, hogy miben segíts, zavarba ejtően hozzá simulsz, és egyből ugrasz minden kérésére. Nekem meg az állam a padlót súrolja. Nem beszélve az apró érintésekről vagy a flörtről amit lerendeztetek...

Az igazamat az bizonyította a legjobban, hogy a hidegvére egyik pillanatról a másikra tűnt el. – Te! Azt mered mondani, hogy buzi vagyok? – csattant fel és szinte habzott a szája – Tudod mit? Mindegy mit csinálsz, de ha meglátlak azzal a gyerekkel és kiderül milyen elfajzott vagy, tönkre teszem a filmet, a családját és őt magát is! Meg vannak a kapcsolataim!

Majd becsapta az ajtót maga mögött amire felriadtam. Lassan tértem észhez, de éreztem egy mellkasomhoz simuló buksit. A tegnapi beszélgetésünkről álmodtam az apámmal, csakhogy a becsapódás túlságosan életszerű volt.

Kiba szemszöge

Szerettem volna én kelteni Dent, a frissen gőzölgő rántottájával mint az esetek nyolcan százalékában amikor itthon van. Emiatt jó korán, hajnalban ébredtem, hogy reggelit csináljak. Ismét volt kiért kipattanni az ágyból. A bolond fejemmel oda vagyok azért ha én ébreszthetem. Megfigyelhetem minden arcvonását, végigsimíthatok a borostás arcán, amitől már gondolatban is kiráz a hideg, aztán hümmögve benedvesíti a száját mielőtt rám mosolyogna a szemeivel. Természetesen nem viszem túlzásba, ezután egyből kifarolok a szobából, hogy összekapja magát. Sajnálatomra nélkülem öltözködik. Rég felfogtam, hogy nekem a lelke jutott. A testét már ritkábban érinthetem, azt is intimitás nélkül, de minden adandó alkalmat kihasználok. Főleg a reggeli „köszönöm az ételt" és az esti „jó éjszakát" öleléseket szeretem. Ma azonban csak éltem volna a lehetőséggel, mert mire a konyhába értem, Den már ott dorbézolt. Kora reggel Whiskyvel ült a kezében az asztalnál, mintha csak a kávéját szürcsölgetné. Meglepett.

- Ó, minden rendben? – A pohárban olvadozó jég alapján könnyen rájöttem, hogy ez nem az első köre.

Tegnap este is elég furcsán viselkedett. Nem akart „Jó éjt" ölelést adni. Egyből berontottam a fia szobájába némi magyarázatért, de azt a szerencsétlent még az ág is húzza. Megsajnáltam, arra gondoltam, hogy másnak kell lennie a háttérben. – Valami baj volt a küldetésen? Különös, hogy korábban hazajöttél. – puhatolóztam.

- Semmi. – Szűkszavúan fintorgott poharára mielőtt kiürítette tartalmát. Nem értem, tegnap az ebédnél még teljesen normális volt.

- Nos, ha nem akarsz beszélgetni, nem kell. - Háborogtam halkan elővéve egy bögrét a szekrényből, s hátat fordítva neki elkészítettem a kávémat.

Eszem ágában sincs felé fordulni, viselkedhet így, de azt én nem akarom látni, se érezni. Minden visszautasítása egy tőrdöfés a szívemben. Nem vagyok olyan hülye, hogy saját kezűleg forgassam azt a kést. Remélem hamar elmegy Hiro, és visszatér a régi énje, amúgy sincs szükségünk gyertyatartóra!

- Ne haragudj! – A szívbajt hozta rám, mert a hangja gyorsabb volt, mint az alkohol szag, mely megcsapta az orrom közvetlen közelségétől. Elöntött a melegség mikor a vállamra hajtotta homlokát, akaratlanul száguldott a képzeletem. A lehető legjobb értelembe véve izzadni kezdtem, ám a következő kérdésére mégis lefagytam. – Szerinted úgy viselkedünk mint a melegek?

A francba Hiro..kinyírom ha miatta veszítem el ezeket a harmonikus pillanatokat!

- Na ne...hogy lennénk már olyanok mint ők? – Szürcsöltem bele jó nagyot a forró kávéba. Tudatosan le akartam égetni a nyelvem, kifejezetten rossz Dennek hazudni. Ugyanis, ha ő nem veszi észre az nem hazugság..

- Úgy örülök, hogy ezt mondod! – Fogott körül erős karjaival egy pillanatra mielőtt visszaült a helyére. Egyszerre akartam megölni a fiát és megköszönni neki, hogy átélhettem ezt a csodát. Igen, többször ölelkeztünk már, azonban még soha se nyomta fenekemnek az ágyékát.

- Kapd össze magad, vagy menj aludni, addig megnézem fent azt a jómadarat. – Kerültem ki a további diskurzust, mert fogalmam sem volt, hogy viselkedjek vele ezek után. Szélsebesen siettem el a konyhából Hiro szobájába, hogy kérdőre vonjam. A düh minutumról minutumra erősödött bennem. Isten tudja miről beszélgettek ezek ketten, de ideje tisztavizet önteni a pohárba. Rendesen bekavart, nem akarok még egy ilyet!

A méregtől szinte alig látva, vérben forgó szemekkel kopogás nélkül törtem rá az ajtót. – Ébredj, te szemét! – Tomboltak bennem az indulatok. Nehogy már ő itt kellemesen szundikáljon, míg az én életem fenekestül felfordul. Érkezésemre megmozdult ugyan, de csak a takarót húzta feljebb a nyakáig. Figyelemre se méltatott. – Ki az ágyból beszédem van veled! – Fogtam meg a paplan hozzám közelebb eső részét, hogy kitakarjam, ezzel is ösztönözve az ébredésre.

Hát nem kellet volna.

Ryuu szemszöge

Hangos ajtócsapódásra ébredtem, de képtelen voltam kinyitni a szemem. Nagyon kényelmes az ágy, a párnám puha, bár valami keménynek nyomódik az orrom és a homlokom. Otthon is a bal oldalamon alszom a legtöbbször, de pont, hogy a falnak háttal. Ráadásul ez dübörög, tutira nem fal. Annyira kellemes most. A levegőt Hiro illata lengi körül és.. Oh, óóóh.. -az elmém ráérősen elémvetítette a férfi vágytól izzó szemeit, határozott mégis gyengéd mozdulatait- basszus emlékszem... Eszméletlen kéjes pillanatokat éltem meg. Akkor is ha nem mindig volt kellemes, de annyira törődött velem. Az ajkai, a nyelve és az ujjai mindenhol érintettek. Látszik, hogy tapasztaltabb. Nehéz bevallani, de én a lányokkal soha nem voltam milyen odaadó, minden érintése felperzselt. Érzetem ahogy ég az arcom az emlékképekre, mert kifejezetten élveztem. Ez a kiabálás viszont már nem tetszik. Hiro felhúzta a fejemre a takarót, talán próbál védeni a zajtól, de határozottan nem segít. Kiba őrjöngését még így is hallani lehetett. Emiatt azonban nem nyitottam volna ki a szemem, csakhogy a bőrömet érő hűvös levegőre kipattantak. Kiba meg végre elhallgatott.

- Te normális vagy ember? – Takargatott be ismét, akinek nehezemre esett a szemébe nézni. Bár az őrült fogvatartójával is hasonlóképpen vagyok.

- Hallod magad? - Lehelte elképedten a felettünk álló immár teljesen elveszett férfi. – Ezt én kérdezhetném! – Lódult neki ismét a hangja sürgetve Hirot a tekintetét keresve. – Azonnal el kell tűnnie! Dennek ma pihenő napja van, bármikor benyithat!

Ő némi gondolkodás után sem siette el a dolgokat. Magához ölelve a fülemhez hajolt, s elsimította kezével a hajamat. – Tudsz mozogni?

Meghalok szégyenemben! Képtelen voltam válaszolni, ezért türelmetlenül a fülcimpámba harapott. – Ne most legyél álszent, nem rég még bátrabb voltál.

- Mmmmh – rámordultam ugyan mégis válaszolni akartam. Levettem eddig háborítatlan jobb lábamat a combjáról, hogy nyújtózhassak, de a derekamon átcikázó fájdalom máshogy alakította. Az ölelő kezek erősebben fogtak, mikor érezte, hogy megfeszülök. Reakciójára viszont összerándult a gyomrom, hiába van itt Kiba lassan elvesztem a fejem.

- Engedj neki langyos vizet a kádba. – Utasította Hiro elhajolva a fülemtől, s fellélegeztem. Bár így sem engedett el.

- Francba veletek! – Nyögte a vörös, de elvonult a fürdőbe.

Ahogy lelépett Hiro a mellkasomra hajtva fejét fújta ki magát. Eddig észre sem vettem mennyire görcsös. Kezem önkéntelenül a hajába tévedt, hogy megnyugtassam, mondjuk nem tudtam mitől ilyen komoly a helyzet. Jelen állapotomban egyébként is nehéz lett volna analizálni, mert a sajgás nem akart elmúlni amióta megmozdultam szinte csak arra tudtam koncentrálni.

- Én, - igyekeztem elmondani a problémám míg Kiba vissza nem tér – képtelen vagyok kimenni a fürdőbe.

- Miért nem szóltál ha ennyire fájt? – Hangja mérgesen csengett, ám aggodalommal telve.

- Mert most szar, nem akkor volt! Nyilván elnyomta az adrenalin szintem a fájdalmat. – akadtam ki, de ő vigyorgott.

- Szóval azt mondod élvezted?