Hiro szemszöge

Mintha nem is létezett volna a tegnapi sürgés-forgás, úgy végeztük a dolgunk a stábbal együtt, mint mindig, miután mindketten kipihentük magunk. A tücskök ugyan úgy ciripeltek mint azelőtt, és a színészek is jókedvűen nevetgéltek a szünetekben. Mégis minden megváltozott. Hana okkal akart távol tartani magától, csakhogy kiismertem a kis trükkjeit és a nyomában voltam. Immáron a mellékhelyiségre is elkísértem, hisz nem volt akadálya. Szerintem. Azonban állandóan bezárkózott a wc kabinba. Bezzeg az étteremben majdnem a piszoárba pisilt..lett volna ott meglepetés ha benyit valaki. Meg kell védenem annyira nem törődik semmivel. Azt mondta dühítem, de nyilvánvalóan élvezi, hogy azt figyelem van-e valami óhaja, kérése amit sürgősen teljesíteni kell. Ez bárkinek bejönne! Tehát, szolgálat készen lébecoltam körülötte mikor az időm úgy engedte. Ellenben az ő karaktere ma kevesebbszer áll kamerák előtt, érthető módon a főszereplőnek több jelenet jutott. Ito emiatt adott neki más munkát, szóval olykor-olykor mégis egérutat kapott.

Az ebédszünetben egyébként rávettem magam, hogy ránézzek a telefonomra, mert eszembe jutott az esti incidens a vörössel. Igen, arra a csodás eszközre, amit egyáltalán nem használok ki, de legalább drága volt...

Villogva vártak a nem fogadott hívások, és ez egész rossz érzéssel töltött el. Valamilyen furcsa türelmetlenség költözött a szívembe, így kivittem magammal az öltözőből. Ahogy sejthető volt, ismét megszólalt a dallam, a fülemhez raktam a telefont, de egy rendhagyó star warsos beszólás után letettem. Velem ne szórakozzon, mégis mit hisz? Komolyan, amint elhangzott az a jellegzetes mondat, hogy én vagyok az apád, már nyomtam a piros gombot! Ha ő az, akkor vegye a fáradtságot és jöjjön haza, persze egyáltalán nem ragaszkodom hozzá.. Ám mi tagadás nem ez kötötte le a figyelmemet.

Pár napba beletelt amíg a csajok elfogadták és meg is szokták, hogy a társaságukban vagyok. Nem úgy néztek rám, mint akit fel akarnának falni és nem méregettek furcsán, mintha valami mazochista lennék, aki Hana beszólásaira vár. Náluk sose lehetett tudni mire gondoltak de gyanítom ezek köztük voltak. Valójában csak kivártam az időm, és ahogy elengedte magát lassacskán a társaságomban úgy csökkent a csipkelődése. Mi több elképesztően szimpatizáltunk.

Korántsem játszotta meg az őszinte nevetést ami kiszökött a száján, mikor először megnevettetem. Szó szerint, mert ez nem holmi kislányos kuncogás volt. Vagy az egyenes vitát köztünk a filmekről, amibe a lányok nehezen vettek részt. Jól éreztük magunk együtt, és ezt nem lehet megjátszani. Mesélt az életéről és én is meséltem. A kihágásaimmal azonban néha megrezzent köztünk az a bizonyos bizalmi légkör. Mint például amikor kért egy kis vizet, én meg vártam a jussom. Na olyankor újra kieresztette a tüskéit a sündisznó, de szépen lecsendesedett ez is. Megszokta a feltételeimet. Egyszer-egyszer figyelmeztetnem kellett, hogy cserekereskedelemben élünk, vagy hogy semmit sem adnak ingyen. De egy idő után már se szó, se beszéd, készségesen hajolt. Cselesen, többször eljátszotta, hogy ugyanoda adott puszit, ám nem firtattam. Lehet, hogy később jutott el a számhoz, de tetszett ez a kis játékunk. Szívem szerint húzhattuk volna még..

Azonban a reggeli volt a kedvenc pillanatom. Valamilyen csoda folytán később indult a megszokottnál. Én a szekrény csatlakozásában, pihentettem a derekam a konyhában kávéval a kezemben, amikor előbukkant a szemét dörzsölgetve. Leült az egyik székre, ám mozdulatlanul bámultam, ezért felém lépett. Hatékonyan felmérte a helyzetet, hozzám bújt szemből, mert máshogy nem tudott megközelíteni, én pedig miért ne hátra húztam a fejem. Kénytelen volt előrébb lépni, hogy a csücsöri szájával puszit adhasson és még így sem sikerült, ezért a testünk teljesen egymáshoz préselődött. Szusszant egyet mintha épp a mount everest-et mászta volna meg, - persze véletlenül se merne megkérni, hogy hajoljak lejjebb - kipihente, hogy az ölemben van. Aztán végignyomta a testét az enyémen lábujjhegyre állva adott a szám sarkára egy puszit, amitől erőteljes késztetést éreztem, hogy a karjaimmal összeroppantva csókoljam ki belőle a szuszt. A pult szélébe és a bögrémbe kapaszkodva türtőztettem magam, mert tudtam, hogy a célegyenesben vagyok. - Kérek egy kávét. – morgolódott rekedtes reggeli hangján. Behangoltam volna, akár a leggyönyörűbb hangszert, de még nem tartottunk ott. Egészen biztos voltam benne, hogy kizárólag percek, talán órák kérdése és újra a karjaimban tarthatom, csakhogy akkor már nem áll szándékomban elereszteni. Teljesen elvette az eszem.

Vártam, lesben álltam, és vártam. Már- már elkeserítően sokáig, mert főleg szitokszavak hagyják el a száját a semmibe. Azon kívül meg se nyikkant. Kora délutánra viszont megvilágosodtam, és akkor meg is nyugodtam, feleslegesen hergelem magam. Kétség kívül nem itt akarja megejteni a dolgot, hanem otthon. Könnyeden sóhajtottam fel a levegőbe, hátha a szívemet is megtöltik a nap sugarai, miközben ő a kellékeknél pakolászott egy fa tövében. Pár emberen kívül nem volt kint senki, így belefeledkeztem a látványába. Erinek azonban el kellett rontania a harmónikus összképet.

- Szia Hiro! – Szívott bele piros ajkaival a cigibe. Meglepett, nem tudtam, hogy dohányzik. – Miért nézel ki úgy egész nap mint aki citromba harapott? – Na egy újabb ember akinek el kell magyaráznom, hogy valójában nincs rossz kedvem...nem engedte, pedig a magyarázkodás jobb lett volna.. – Gyere, nézd inkább a melleimet, attól garantáltan nem lennél ilyen bús. – fordította fejét arra amerre én is néztem. Furcsa humora van.

- Szia Eri! Nézném, de ha nincs mit...várhatnék a boldogságra amíg kinő. – Olyan dolgokkal könnyen sértegetem ami láthatóan nem igaz, vagyis csak félig...nem tudom, olyan általánosan szokványos méretei vannak. Felejtsük el, a lényeg, hogy nekem is jobb ha viccelődve koptatom le.

- Akkor ezért bámulod inkább a haverom? – Nocsak, haverom? Elszólta volna magát?

- Mármint? A vöröst? – kérdezek vissza.

- Nem, azt nem ismerem. – Kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki ebből, de annyiban hagyta. Fix, hogy ő tudja amit én, ezzel szemben átmenetileg nekem kényelmes, hogy ők nem tudják, hogy tudom. – Neked ellenben van mellizmod. - Tessék? Hárít? Megdicsért? Ennyire nyomulna? – Kicsi rád ez a póló nem? – Oh, csak kötözködik.

- Ezt csúfolják izompólónak, tetszett a színe. – Fejeztem ki a véleményem, mert az övé nem érdekelt.

- Máskülönben most tényleg, ki lehet az Hana mellett? – Eri kérdésére elrángattam Ryuuról a figyelmem, mert eddig csak néha kúszott a képbe a másik. Töprengenem sem kellett olyan mélyen beleéget a minap az agyamba az arca. Persze eddig is láttam, csak nem fogtam fel, hogy ő az aki diskurál az én forrófejű...barátommal? Nem ez nem fedi a valóságot. Bérlőmmel? Még ez sem az igazi jelző a kapcsolatunkra. Fogalmam sincs hogy nevezzem Ryuu-t, ám ez a faszi az amelyik az apámmal fenyegetőzött, és aki tudja, hogy szerezte meg egy idegen a mobilszámom. Valahol még hittem benne, hogy nem apám volt. Bár az, hogy nem tudom mit akarhat, és mégis itt van a közelünkben legalább olyan ilyesztően hatott.

Gondolataim mélységéből Hana nevetése húzott ki – Nézzétek, ez az Ogre maszk ugyanolyan zöld, mint Hiro pólója! – Éreztem a tőrdöfést a mellkasomban ahogy kiáltotta felénk boldogan a rondaságot mutogatva. Soha többet nem veszem fel ezt a pólót.

- Nők..kiderítem ki ez a gyerek. – biztosítottam Erit határozottan, ekkor meg ő nevetett fel..lemaradtam valamiről?

- Az jó, tiéd a megtiszteltetés , nekem sajnos vissza kell mennem a többiekhez, hajrá párduc, szurkolok. – nyomta el a cigijét, hogy kétszer a vállamra üthessen. Így maradtunk hármasban az elkerített részen.

-Hana! – harsogtam, hátha felfigyelnek rám.

- Mondd. – Szorította össze ajkait a felesleges szavak ellen. Tetszett a reakciója, ellenben kényelmetlen volt közelében tudni a másik felet.

- Segíthetek?

- Nem, ez az én munkám, nem kérhetlek meg rá. – Mosolygott gonoszan.

- Nekem nyújthatnál egy segédkezet. – Kacsintott rám a vörös pajkosan, dobozát nyújtva felém amikor odaértem. Azt hiszem rossz lóra tett.

- Ha ezt a katonatiszt homofób apám tudná, nem tetszene neki, higgy nekem, maradj távol tőlem. – Figyelmeztettem, bár be kell látnom, talán kissé durván fejeztem ki magam.

Megforgatta a szemeit, biccentett Hanának, aztán megindult, hogy felhúzhassa a nyúlcipőt, kezében a jelentéktelen méretű dobozával. A kis életem értetlenül kérdezett szemeivel, én pedig megingattam a fejem. A harmadik fél nem értékelhette amit mondtam, mert távolabb járt, de még nem fejezem be. Bár ő a saját világával foglalatoskodott, és hogy mihamarabb olajra lépjen, azért azt észrevette, hogy a sarkában vagyok. Ledobta ami a kezében volt, majd lendületesen befarolt az épületbe. Nekem a futás még eszembe se jutott mikor neki már a nyakában voltak a lábai, éppen ezért egy sarokkal később bottal üthettem a nyomát. Jól felszívódott. Bebarangoltam mindent, körbejártam a helyiségeket, csakhogy még dolgoznom kellett, nem akartam elkésni emiatt a forgatásról. Ryuuhoz sem mentem vissza, így időben estem be a stúdióba a többiekhez. Később mikor azonban eljutottam odáig egy árva lélek sem volt a fa alatt. Csupán egy bűvészpálca, pár maszk, többszínű dínós jelmez felnőtteknek és a régebbi, használaton kívüli színi ruhák szerte a földön. Ezeket válogatta, végül mégsem pakolta el. Összehajtogattam a rég hordott, ám annál jobb állapotban lévő ruhákat és bedobozoltam a többivel együtt. Az egyetlen kimaradt nadrágot pedig már a fához ülve, a törzsének döntött háttal szemlélgettem. Megtetszett, semmi baja. Mit akarhatnak ezekkel? – Mondhatni divatos. – összegeztem hangosan a gondolataimat, csakhogy valaki válaszolt.

- Igen, az árvaházban örülni fognak neki a gyerekek. Legalábbis a nagyobbak, a kisebbek pedig a maszkoknak. – Mutatta fel Ryuu az ogre maszkot. Király, pont ezt felejtettem ki, minden mást elpakoltam..nevess csak. – Köszönöm, hogy megcsináltad helyettem. – térdelt le mellém egy puszira, ami az arcom KÖZEPÉN landolt.

- Hé, azt tudod, hogy rossz helyre adtad? – Akadtam fenn a félreérthetetlen tényen.

- Ez nem kérés volt, hanem köszönetnyilvánítás. – Állt fel. – Ha kérni fogok tőled valamit, - láthatóan nyelt egy nagyot - megkapod. – Elpirult, de a smink miatt csupán a fülcimpája árulta el, bőven jutott vér oda is. – Fénymásolnom kéne, szóval kössz még egyszer. – Intett válla felett ahogy elhagyott. Édes próbálkozás.

- Ha befejeztük, ezt a munkának nevezett tortúrát, várlak a buszmegállóban. Ezt már nem úszod meg. – Mondandóm első felét biztosan hallotta, a másodikat pedig magamnak rebegtem.

Egyszerre végeztünk, ahogy számoltam, mert Ito még tartott egy színészi megbeszélést, és tudakozódott rólunk. A téma adott volt. Ki hogy érzi magát a szerepében, mit gondolunk most a filmről, a körülményekről. Tehát elég sokáig elhúzódott, mert baja az mindenkinek volt. Se perc alatt egy terápiára hasonlított az egész. Én meg csupán ültem a helyemen, abban reménykedve, hogy hamar vége lesz, és amint eljött a pillanat Hana elé léptem, hogy csak ő hallja, amit mondok. Természetesen közelebb hajoltam, kihagyhatatlanul csábító az illata. – A megállóban várlak. – Tudatosítottam benne, hogy hazakísérem, véletlenül se hivatkozhasson arra, hogy elfelejtette amit mondtam.

A szél kissé feltámadt mire kiértem a bódéhoz. Na nem az a zavaró hideg, hanem kifejezetten a kellemesebb szellő volt ez. Még sehol sincs közvilágítás, de már majdnem lement a nap. Kivételesen örültem, hogy Ryuu ilyenkor női ruhában parádézik, tovább tart összekapnia magát. Elkerülhetetlen vagyok, nem mellesleg tudok rá vigyázni és nem utazik egyedül.

Ahogy ezt végig gondoltam, reccsenés ütötte meg a fülemet a hátam mögött lévő bokor felől. Egy erős test ölelt magához, szúrós szag terjengett a levegőben és teljes sötétségbe borult minden.