Hiro szemszöge

Hétfő, munka. A legtöbben utálják ezt a két szót együtt, engem mégis felszabadít. A hobbim a munkám és kevesebb időm van a buta elméleteimre. A hétvége nehézkesen telt. Rengetegszer pörgettem vissza az elmúlt napokat a pénteki utolsó momentummal együtt amit Ryuuval töltöttem. Az aromája, a bőre a kezeim alatt, a nézése, az az ici-pici sóhaj ami a gyönyörű ajkait hagyta el, nagyon beindított. Simán benne lettem volna bármit kér, csak láthassam a kipirult arcán, hogy miattam merül el a boldogságban...

De könyörgöm valaki mondja meg, hogy miért sírt? Bárhogy gondolkodom nincs megoldás. Mármint van, ellenben az nem tetszik. Megkérdezném, de hogy hozakodjak elő egy ilyen témával előtte? Addig - addig csavartam a teóriákat a könnyeiről, hogy lassan eljutottam odáig, hogy Hana és Ryuu nem csak megbeszélik egymással a dolgokat, de esetlegesen testvérek, és feltehetőleg mindketten éreznek valamit irántam. Csak így volt értelme.

Nem rég mikor közelebb álltam a lányhoz a jelenet közben majdnem megőrjített az illatával, bárhol felismerném. Ugyan olyan mint az én édes ajkú hercegemnek. Jó, mondjuk pénteken arra is megesküdtem volna, hogy sose voltam Ryuuhoz olyan közel, hogy szaglásszam és belekússzon az orromba, de hát teljesen kiment a fejemből a reggeli ölelgetése. Valószínűleg ugyan azt a sampont használják, azaz erre nem alapozhatok önmagában. Tényszerű viszont, hogy hasonló a szemük világa. Olyan érzést kelt mintha a világegyetem galaxisainak ködét nézném. Bár van egy valami ami megmagyarázhatatlan.. hacsak nincs olyan testvérkapcsolatuk, mint az ikreknek. Talán kétpetéjűek. Megmernék esküdni, hogy ugyan ott sérült meg az arccsontjuk. Van térlátásom, észrevettem mikor Ryuu a szemeivel tartott fogságban. Sose hittem el, hogy lehetséges, hogy a testvérek érzik egymás fájdalmát vagy ezt a fajta sorsszerűséget, hogy ugyanott sérüljenek meg. Hozzá teszem próbáltam elhessegetni ezt a baromságot. Annyira valótlan. 

Az életem káosz ezeknek a körülményeknek köszönhetően. Ráadásul az ördög nem alszik, szívesebben kínoz engem. Ugyanis a buli után, szombaton, Ryuu elég sokáig nem jött ki a szobájából. Este futottunk össze a konyhában, és akkor még árnyéka sem volt önmagának, kis zombiként mozgott. Szerintem nyomta volna még az ágyát, de az éhség győzött felette. Akkor nem akartam a kérdezősködéssel zaklatni. Az se biztos, hogy jobb állapotban elmondaná, hisz eddig is titkolta, hogy lenne testvére. Az meg száz százalék, hogy semmire sem emlékszik a kis akciójából, mikor magához húzott.

Vasárnap délelőtt pedig a medencében áztatta magát egy kisgatyában. Alig tudtam az eredeti tervemre koncentrálni miszerint grillezek pár szelet halat ebédre. Próbált velem társalogni, ám nem tudtam ránézni, különben beindul a fantáziám és odaég minden. Akkor rákérdezhettem volna, hogy mi a helyzet...dehát na, tutira nem emlékszik.

- Emberek, figyelem! – Ito tapsolva hívta fel a figyelmet magára a szünet alatt, amit valljuk be elég haszontalanul töltöttem – Hello, mindenki! Nem húzom a szünetetek, a közepébe vágok. Pénteken a kis összejövetelünkre belopózott egy riporter. Felhívtak a kiadótól. – A dolgozók összesúgtak a hír hallatán, senkinek sem tűnt fel az idegen, hisz mindenki jól érezte magát, senki sem gondolta, hogy a bódultságuk egészen rosszul sül majd el. – Tehát arra jutottunk a támogatókkal és Erivel a hétvégén, hogy kiadjuk az előzetest. Ez a hajnali órákban meg is történt. Tisztában vagytok vele mennyi filmes botrány van mostanság, ha kikerülnek a filmkockák esetleg a forgatókönyv abból nagy probléma lenne. Ezt elkerülve elkezdjük csepegtetni az információkat, nehogy gondot okozzanak a hívatlan látogatók a forgatást körülvevő misztikum miatt. Mostantól a színészeink az általunk megszervezett riportokra és fotózásokra fognak járni. Erről bővebben minden érintettel személyesen konzultálok. Most indul az igazi tortúra. Kaptok pár percet, hogy megemésszétek, aztán irány a munka.

Elgondolkodtató, érdekes lépés. A színháznál szintén kellett néha interjúra járni, de az félévente egyszer fordult elő, és ha jól vettem ki Ito szavaiból itt másképp lesz. Bravúros húzás ez, de vajon mit tehetek én az ügy érdekében? Jobb lenne Hanat megkérdezni erről, meg ha már itt tartunk a lehetséges testvéréről is. Hátha nyitottabb, mint Ryuu.

Gondolatban vállamat megveregetve néztem szét a stúdióban, hogy merre csacsoghatnak éppen a lányokkal. Könnyen meg lehet találni általában, mivel négyen vannak. Pusztán az a kérdés, hogy megint megpróbál-e kerülni, vagy végre tudunk normálisan kommunikálni. Fejemet kapkodva végül szemem sarkából láttam, hogy kilibbennek az ajtón Silával.

Felháborító! Jellemzően mindig olyankor lép le amikor szüksége van rá az embernek.. Utol kell érnem, olyan tapasztalatlan vagyok ezen a téren. Nem akarok ártani a stábnak, vagy a sok belefektetett munkának. Na meg, minden érdekel, például a fotózás körülményei, hogy hogy zajlik, vagy, úgy általánosságban mit várhatok.

Teljesen elvarázsolt a munkámmal járó múlékony élmény, kellemes feszengés kelt életre a mellkasomban az újdonságok okán, így fürgén robogtam a lányok után. Addig szerettem volna tartani ezt a tüzet ameddig lehetséges. Izgatottságomat elfedve lassítottam, mikor alig pár méterre lehettek tőlem. Kényelmesen vettem egy nagy levegőt mielőtt megszólalnék, ám nem jutottam el odáig. A diszkrét kommunikációt távolról kerülő lány miatt megcsapta a fülem az a pár mondat, amitől az állam a földet súrolta. Mit súrolta? Húztam magam után.

- Ilyen nincs! – morgolódott Hana, ami önmagában még nem lenne szenzáció, na de aztán.. – Vége a bulizásnak egy jó darabig! A hétvégin is csak a konyháig jutottam el Ariss haverjával, aki itatott. Annyira kikészültem, hogy ott aludtam el egy székben. – Siránkozott, bár én ennél a pontnál megálltam döbbenetemben. Lehetséges lenne? Szívem a torkomban dobogott. Egyik lábam követte a másikat, mialatt összeraktam a képet. Hátra se nézve nagy lendülettel igyekeztem vissza a forgatás helyszínére, miközben számtalanszor megkérdeztem magamtól: Lehetséges lenne? Lesokkolt az agyam. Te jó ég! Milyen naiv voltam...

Mulattatott az együgyűen ártatlan gondolkodásom, testvérek hát persze.. Arcomon az izmok összehúzódtak nagyobb teret adva ajkaimnak. Bárhogy igyekeztem kevésbé úgy vigyorogni, mint egy félőrült, lehetetlennek tűnt. Lassan helyre áll minden, mondhatni megvilágosodtam. A felismerés pezsegtette a vérem. Megint meleg vagyok! Jézusom, mennyi butaság, mennyi érzelem robogott át a fejemben szimplán pár nap alatt..

Még..igen, még több bizonyosságot akarok! Nem hiszem, hogy ezek után garanciát tudok vállalni a tetteimért.

Ryuu szemszöge

A szállodai lámpa fénye pislákol. Ahogy közeledek a szobámhoz úgy bizonyul egyre hosszabbnak a folyosó. A falak zöld színén hanyagul átfut vízszintesen egy aranyszál, ami visszaveri a lámpák vibráló fényét, s mikor kihagy, a sötétség szinte fojtogat. Rin bőrébe bújva nyugtalanul, kétszer átgondolva a lépteimet lassan haladtam előre. Teljesen átszellemülve játszottam a szerepem, akkor is, ha utálom az ilyen horror jellegű sztorikat. Végül is én írtam..

A félelem kiült az arcomra, az idő elnyúlni látszott. Az egyik távoli ajtó mellett megláttam egy sötét alakot, mely folyamatosan újra formálta magát. Eltűnt, majd ismét előbukkant, szörnyűbbnél szörnyűbb látomásokat mutatva nekem. – Van ott valaki? – Remegtettem meg hangom. A lámpa következő villanásánál felém mozdult, közben hátam mögül erősödő lépteket hallottam. Egyszer csak egy kéz ölelt át, mely egy meleg testhez vont – Menj vissza a helyedre, semmi keresni valód itt! – Parancsolta Hiro avagy jelen esetben Kai a lénynek és fény tört elő a hátam mögül. Mikor kihunyt, a világítás helyre állt és a sötét alak szó szerint kámforrá vált. A folyosó újra a megszokott lett. Kai levette rólam a kezét, s épphogy megfordultam mikor a karjaimba borult. Szerényen megfogta a csípőm. Azt gondoltam, miért, ne hiszen színészkedünk, ebben semmi kivetni való nincs, a saját szájíze szerint játszik. De aztán érzékien belemarkolt. Visszafojtott levegővel kíséreltem meg hangtalanul tűrni, de tenyerét feszesen rajtam tartva végül lejjebb csúsztatta. Kis híján majdnem én folytam szét Hiro keze alatt, ezért a fogaim közül kiszűrve sziszegtem - Ne fogdoss!

A férfi a fülemhez hajolva súgott mély dörmögő hangon, amitől az összes szőrszálam felállt – Legutóbb emiatt nyögdécseltél alattam.

Nem bírtam tovább a molesztálását. Mit képzel? Megannyi szempár szegeződik ránk! Mindennek van határa! Ellöktem magamtól és mérsékelt hangon vágtam vissza – Ne hazudj, az egy véletlen sóhaj volt!

Hiro öntelt mosollyal a szája elé tette az ujját, hogy lepisszegjen. A felismeréstől arcomba kúszott a vér és kénytelen voltam elkapni a tekintetem. Oh, én szerencsétlen.. Elárultam magam, és ha ezt így folytatom a stáb előtt sem lesz többé titok. Kikerekedett szemekkel felnéztem zaklatómra, majd félénken lesütve őket, sarkon fordulva elhagytam a színteret.

Megalázottan lépdeltem felfele az épület lépcsőházában, ahova hirtelenjében menekülhettem. Nem tudtam mitévő legyek, terv nélkül haladtam. Arcomon legördült egy könnycsepp, amit idegesen töröltem le. Később átkoznám magam, ha valaki meglát kisírt vörös szemekkel. Vissza fogok menni, csak most kell egy kis idő, kell, hogy kitaláljam, mi lesz ezek után.

A lépcsőház ajtaja újranyílt majd csukódott a szinten ahonnan jöttem. Egyedül szerettem volna lenni, de volt egy olyan érzésem, hogy a lányok sehogy sem hagynának nyugton. Megálltam a lépcsőfordulóban, hogy összeszedjem magam és kibámulva a nagy üvegablakon vártam a látogatóm. Mikor felért hozzám hátrafordultam. Egy ideig csak álltunk egymással szemben, ám meg kellett szüntetnem a csendet. – Te mit keresel itt? Menj el, a csajok hamarosan itt lesznek. – Leginkább önmagam bíztattam ezzel a mondattal. Ki tudja honnan jött rá a turpisságra. Arra is van esély, hogy bántani fog amiért becsaptam.

Közelebb lépve Hiro rásimított az államra – Annyira hihetetlen vagy Ryuu. – Tetőtől talpig végig mért, ami Hanaként életemben először nagyon kínos volt. Szégyenkezve nyomtam el azt az oldalam mely üvöltve menekült volna előle. Végül reagált a mondandómra – Nem jönnek, megkértem Erit, hogy hagyják had beszéljük meg ketten. Azt hittem elfelejtetted a péntek estét.

Zavaromban visszafordultam az ablak felé és a kinti bárányfelhőket bámultam. – Szombaton nehezemre esett emlékezni bármire is, elég rosszul voltam, aztán a kajálás után bevetettem magam az ágyba, de csak a félhomályba tudtam bámulni, amíg a gyomrom korogva dolgozta fel a bevitt ételt. Olyan sóvárogva néztél ott a konyhában, hogy az arcod hamar a tudatomba férkőzött. Beugrottak a képek mint valami illúzió, épp ezért hittem, hogy a részeges álomképeim nyomasztanak. – simítottam végig bizonytalanul ajkaimon – Vasárnap a reakcióidból viszont rájöttem, hogy mindez valóság, de akkor már jobbnak láttam elsunnyogni. – vallottam be.

- Miért? – fogott rá felkaromra, hogy ráfigyeljek.

- Mert hahó, fiú vagyok akkor is, ha jelenleg csajnak nézek ki. – Tártam szét karom, ám rájöttem hiába teszem, nem tudom szembesíteni a tényekkel, maximum tudatosítani benne - Ezen nem változtat semmi. – motyogtam - Egyébként szeretném, ha megőriznéd a titkom, mert itt nem sokan tudnak róla.

Válaszul kezei a derekamhoz vándoroltak, és egy erőteljesebb mozdulattal ölelésébe rántott. Kemény mellkasát megérezte a fájó arccsontom, de a csodálkozás nagyobb volt, mint a fájdalom. Átölelve békésen simogatta a hátam, mintha semmi sem számítana. Nem tudtam mire vélni, amellett ágyéktájon kezdett kellemetlen lenni a szituáció. – Engedj el!

- Te sosem adod fel? – Szorította testemhez a karom, hogy ne kapálózzak. – Oké, ha nem elég jó amikor kedves vagyok, akkor meg foglak siratni. – Nyalt bele a fülembe, s vállaimba nyomva ujjait lökött a falhoz. Egész testével neki préselt a hideg felületnek, hogy aztán belemélyessze fogait a nyakamba. Egy fájdalmas nyögést kicsikart ki belőlem.Egyik kezében összefogta csuklóimat az óriási tenyerével fejem felett, hogy a másikat szabadon használhassa, én pedig az eddig kiszorult levegőért kapkodva nyitottam ki az ajkaimat, amit azonnal kihasznált. Szájából lélegeztem be szenvedélye felkavaró eszenciáját. Követelőzően nyalta végig a nyelvem ösztönözve, hogy mozduljon meg. Félrecsúsztatva sajátját az enyém alá kapott,és ahogy felvettem ritmusát kéjesen morrant. Elérte amit akart, tehetetlen voltam a vágyaimmal szemben. Fűszeres illatába beleremegett a gyomrom, őszintén megbabonázott. Az alsónadrágomban éledező hosszom rángatózva hívta fel magára a figyelmet. Ekkor elengedte a kezem, és az ujjai szaporán vándoroltak a testemen bejáratot keresve szoknyám szegéjén. Belekuncogtam a csókba. Részben figyelmetlenségéért, mert egybe ruhában vagyok, másfelől pedig csikizett. Nem tetszését kifejezve ráharapott alsóajkamra. Markánsan próbált lehetetlenül jobban magához szorítani, amitől nedvesedve újra rándult duzzadt ékességem. Hiro pupillája vágytól kitágulva meredt rám, s pillanatok alatt térdre esve felhajtotta a szoknyám, hogy az alsómat lejjebb húzhassa. Csak úgy libbent az egyébként máshol feszülő kényelmetlen szövet. A szele ébresztett rá, hogy itt valami készülőben van. A torkára engedett rögtön, és én rágörnyedve nyögtem fel. A fenekemet markolászva tartott meg nehogy összerogyjak az ingerek hatására mely minden egyes tapogatózásával felvillanyozva rázta meg a testem. Nyelve eszeveszetten ficánkolt körülöttem. Ajkai könnyeden siklottak a nyálával vegyített előváladéktól elázott hosszomon.Úgy éreztem magam mintha pehelykönnyű lennék. Jól tudtam, már nem csak a hangomnak, de a testemnek sem vagyok ura többé. Élveztem ahogy életem legnagyobb extázisa felé közeledek, lényegtelen mennyit hezitáltam vagy agyaltam miatta, ez mindent felül ír. Izzadva, remegő kezekkel kapaszkodtam a hátába, hogy valami még a valósághoz kössön. Bíztatásnak vehette, mert száját összeszűkítve szorította ki a levegőt nyelve mellől, hogy minél hatalmasabb fehér köd lepje el az elmém. Lábfejemtől bizseregve éreztem, hogy közeledik a kielégülés pillanata. – Én, énh.. – szorítottam markomba pólóját, de egyszerűen nem tudtam tovább mondani, csak elengedtem magam.