Ryuu szemszöge

A lágy szellő kellemesen cirógatja tarkómat. Kezd egyre melegedni az idő és a langyos fuvallat jólesik ebben a forró napsütésben. Az előttem elterülő park tisztásán virágok mártóztak meg a fényben, s nyújtózkodva emelkedtek ki a ringatózó fűből. A melegben hullámzik a levegő. Hangos kacajok, kutyaugatás és tücsök ciripelés csendült fel néha, békés nyugalmat árasztva. Behunyva tartottam a szemem egy darabig míg átjárta testem ez a kellemes érzés és közben a padon fetrengve kinyújtóztattam a végtagjaim.

Lassan lejár az ebédidő és vissza kellene indulnom, pedig egyáltalán nincs kedvem hozzá. És ha eszembe jut, hogy újra lábra kell állnom ebben a cipőben akaratlanul felszisszenek. Egyedül az engesztel, hogy pár hónap és vége. Végeztem az életem ezen szakaszával, ezzel a munkával. Már tudom, hogy mit akarok kezdeni magammal és mit nem. Most indul csak igazán az életem, és kézben fogom tartani. Felelősséget vállalok a döntéseimért, hogyha már egy ilyen családba születtem, legalább én legyek normális. Apám sokszor gyerekes és egyáltalán nem viselkedik felnőtt módjára. Azért az egy jó pont, hogy valahogy mégis nagykorú lettem. Régóta egymaga nevel, mert anyám lelépett egy másik pasival, emiatt nagyon ragaszkodik hozzám. Elhiszem, hogy nem könnyű neki, mert úgy láthat a legtöbbet ha belevon a munkájába, de.. A saját utamat kell járnom, és ezt nehezen látja be.

Hiába próbál folyamatosan a szórakoztatóipar felé terelni, én inkább kimaradnék belőle. Sosem akartam igazán szerepelni. Főleg ha állandóan erre kényszerítenek. Parókát erőltetnek rám kényelmetlen ruhákkal, kényelmetlen cipőkkel és nem csak azt várják el, hogy a viselkedésemen változtassak, hanem az egész lényemen kell. Megterhelő. Most azonban még nosztalgikusnak is nevezhető, hiszen ezzel befejezem. Még ha könyörgött is..

„ – Meg kell tenned fiam, kérlek! Mihez fogsz kezdeni a jövőddel ha nem ezt a pályát választod? Annyira jól csinálod!"

Elfogultan rimánkodott nekem apa mikor a minap együtt ebédeltünk a szülői házban. Nem rég költöztem el tőle egy albérletbe, de a folytonos hívásai és az aggódása miatt minden hétvégén meglátogatom. Nehezen szakad el.

„- Miért nem vagy képes megérteni? Van munkám, több is. Megvannak az álmaim, és saját életet akarok, ezért költöztem el. Felnőttem!" Bizonygattam, bár amilyen habitussal jelentettem ki még engem is meglepett a felháborodásom.

„- Csak egy utolsó film. Légy jó apádhoz, te sem akarhatod, hogy elbukjon mielőtt bármi történt volna. Tudod, hogy ez egy vészhelyzet, nem kérnélek meg rá, ha nem lenne fontos. – tette össze két kezét felkönyökölve az asztalon, mintha hozzám imádkozna."

Lebetegedett az egyik mellékszereplő, aki kulcskarakter, hiszen előre lendíti a történetet. Mivel ő a rendező, és egyre híresebb világszerte, óriási botrányba fulladt volna, ha nem talál egy helyettesítő szereplőt, aki ráér, és tudja mit várhat el tőle.

„Mélylevegőt véve összeszorított szemöldökkel néztem fel rá. – Legyen, de ez az utolsó."

A visszaemlékezéstől megtörten – mert végül is én egyeztem bele – feltápászkodtam a kényelmet adó helyről, és lassú léptekkel indultam vissza a park járdáján a forgatás felé. Dühített a belsőcombom között elviharzó szellő, a paróka miatt gyöngyöződve futó izzadság a halántékomon, és az se tette jobbá, hogy a tarkómat csiklandozta az aktuális hajam. Arról nem beszélve, hogy a mellkasomnál szorított az anyag amit rám aggattak, és a cipőm csak kopog és kopog a betonon.

- Hé, kislány!

Hallottam a hátam mögül egy idősebb úr hangját ahogy vélhetőleg egy gyerkőcnek kiabál, bár a válaszra már nem figyeltem. Annyira irigyeltem azokat az embereket akik csak a szabadidejüket töltötték itt, hogy eljátszottam azzal a lehetőséggel, esetleg ha jól teljesítek hamarabb szabadulok, és élvezhetem a délutánomat. Egyszóval fellelkesedve kezdetem szedni a lábaim, mire a cipőm sarka megcsúszott. Abban a pillanatban, ha nem fogta volna meg valaki a csuklómat egy olyan spárgát vetettem volna, hogy a balett táncosok is a csodájára járnak, de így csak a cipőm esett le mikor maga felé rántott az illető. A gyors történések miatt nem láttam ki volt, és hiába kerültünk nagyon közel egymáshoz hálásan néztem rá, hogy köszönetet mondjak. – Kö.. – Aztán elérte a szaglójáratomat az orrfacsaró alkoholista bűz ami a szájából jött, s kénytelen voltam berekeszteni az ajkaimat miközben próbáltam távolabb húzódni nehogy egy levegőt kelljen vele szívnom.

- Kislány, neked kiabálok! – szemeim elkerekedtek. Nem a megszólítástól, hiszen a kinézetem valóban arra utalhat, hogy lány vagyok, hanem a felfedezéstől, hogy még mindig szorongatja a kezem, és a másik mancsa az oldalamon csúszik végig.

- Engedjen el. – nyöszörögtem kínomban, mert minden izmom megfeszült a vágytól, hogy megüthessem, engem ne fogdosson senki. Ugyanakkor mégis csak segített, és láthatólag a világáról se tud ez a 60, 70 éves bácsika. – Kérem – kiabáltam felnyüszítve, ahogy megpróbáltam kirántani magam a szorításából – Engedjen!- Viszont ez sem hatotta meg. Már-már csodálkoztam, hogy hogy lehet ilyen erős egy vén fószer, és mennyire kell gyengének lennem ahhoz, hogy itt tartsunk.

- Nyugi cukorfalat! – simított végig arcomon, amitől kirázott a hideg – Nem fog fájni, csak megszeretget a bácsi.

Gyomrom megrezzent a mondatára, s elkapott a hányinger. Szinte a torkomban éreztem a kellemetlen maró hatást. Hitetlenkedtem, hogy a valódi érzéseim és annak kimutatása ellentétben álltak egymással. Tudom, hogy tisztelni kell az idősebbeket, és olyan naiv gondolataim vannak, hogy talán nem véletlenül öntött fel a garatra ilyen korán. Ennek ellenére akkor is egy perverz! A szívem olyan ütemben tolta a vért az ereimbe, hogy meginogva szédültem meg az adrenalintól, és a hirtelen jött dühtől. Csak szemem sarkából láttam egy alakot aki leszedte rólam az öreget. Mélyeket lélegezve próbáltam lenyugtatni a szervezetem, míg meggörnyedve a combjaimon támasztottam tenyereimet. Undorító. Ez az egy szó lebegett előttem. Biztos voltam benne, hogy külső segítség nélkül is lerendeztem volna, de hogy a mentők viszik el a végén, az tuti. Undorító!

- Hé, jól vagy? – lenéztem a hang irányába, mivel a srác aki „megmentett" éppen előttem térdelt a hiányzó cipőmmel.

Jézusom, ez nem lehet igaz! Lélegzet elakadva jött rám a második érzelmi kisülés, amint világossá vált, hogy a lábaim előtt leboruló idegen az új főbérlőm, Hiro ezért csak biccentettem. Egy hang se jött ki a torkomon, na nem mintha meg akartam volna szólalni. Mi van ha felismert? Egy hónapja lakunk együtt, biztos megjegyzett magának, mert azóta néhány szót beszélgettünk már. Ne, ne, ne nem láthat lányként! Mindent elrontana, a végén még valami beteges hajlamú aberráltnak hisz, aki női ruhában járja a várost.

Ah, valahára találok egy albérletet, egy megfizethető kis kertes házat, ahol hárman lakunk. Erre tessék, jön ez a szerencsétlen klisés nap és minden elromlik. Sírni tudnék! Olyan gyönyörű az a ház, én nem akarok elköltözni. Ezt is olyan nehezen találtam! Nem mondok le az óriási kertről, már elterveztem, hogy ott fogok nevelni egy-két paradicsom palántát, imádom az ízét. Ráadásul fedett grillező van a medence mellett kialakítva. Hányan mondhatják el magukról, hogy ilyen helyen laknak? Hiányozna a faburkolású előszoba, a tágas nappali, és a csöndes felsőszint ahol a hálók vannak.

- Hahó – integetett felém, hogy ha nem is fognám fel mit beszél azért lássam, hogy mozog a szája – Kapaszkodj a vállamba, segítek vissza venni a cipődet. – Fogta meg a bokám, hogy megemelhesse a beton porától koszos lábamat.

Megtettem amit kért, bár a fejem tele volt kérdésekkel, főleg miután lesöpörte a koszt a talpamról. A kezei óvatosan tartottak, és ahogy végig húzta gyengéden a bőrömön az ujjait felkuncogtam. De egyből el is komorodtam.

Ez hihetetlen! Hol vagyunk? Valami rossz mesében? Velem nem kell ennyire előzékenynek lenned te idióta! – szidtam magamban, nem akartam hangoskodva felhívni a figyelmét, mert nagyon úgy nézett ki, hogy nem esett le neki, hogy ki vagyok.. Boldognak kéne lennem mégsem vagyok az. Miért? Megkönnyebbülésként ért, hogy végre lekerült rólam az a magas sarkú, és most visszakényszeríti rám. Nem tudom hogy bírják ezt a csajok, megszokhatatlanok ezek a cipők!

Ahogy végzett lovagias tettével lassan felegyenesedett, s én ott kaptam észbe mikor lecsúszott kezem a válláról. Mosolyogva figyelte elmélázó arcom, míg döntöttem..

Szégyen a futás, de hasznos! Főleg ilyen esetekben. Sarkon fordulva rohantam az öltözőmhöz. Hiába az égető fájdalom, hiába súrolta ki jobban a bőrömet a cipő pántja, hiába libbent fel a szoknyám csupán egy cél lebegett a szemem előtt, és az a biztonságot adó ici-pici bódé volt, melyet ideiglenesen állítottak fel a park szélén.

A tükör elé ülve zaklatottan kapkodva dobáltam el a magassarkút messzire űzve a helyiség másik végébe. Tenyerembe fektettem az arcom, és próbáltam a megaláztatás pillanatát átélni, mikor a kozmetikusom Sila lépett be. – Zavarok?

- Nem – kukucskáltam ki ujjaim közül és a cipők felé mutattam – De azt soha többé nem veszem fel!

- Jól van, jól van, keresünk valami mást, szólok majd Mirának. – csitított – Állíts a hangodon Hana! – förmedt rám, mert észre se vettem, hogy kizökkentem a szerepemből.

Nos igen, öten tudtak a forgatáson arról, hogy ki vagyok valójában, így kevesebb ember előtt kell szégyenkeznem. Apám, teljes nevén Hanako Ito, a kozmetikusom aki egyben a sminkesem, Sila, a stylistem Mira a fodrászom Zoé, és az ötödik személyről inkább nem is beszélnék. Nekik köszönhetem a második személyiségem. Tiszta téboly és még skizofén sem vagyok. Már a kezdetektől ők gondoskodtak rólam. Eredetileg Hanako Ryuunak hívnak, ebből jött a művésznevem, Hana. Itt mindenki így szólít gyerekorom óta, nem esik nehezemre figyelni rá. Az évek alatt megtanítottak úgy mozogni, járni és viselkedni mint egy nő, ha a hangom eltorzítása nem lenne elég. Keserű a tudat, de sajnos ez van. Apa állandóan női szerepeket oszt rám. Csoda, hogy meg akarok szabadulni a filmipartól? Néha már azt sem tudom kivagyok.

Félek ettől az oldalamtól.

Mindig tartottam attól, hogy egyszer átveszi a hatalmat, pedig férfi vagyok. Ez számomra elegendő ok, hogy bármilyen más munkát bevállaljak, egyáltalán nem vonz a színészkedés. Féléve nem is szerepeltem semmiben és végre úgy éreztem kiteljesedhetek, erre visszaestem.

- Hana, elkented a szemed! – kiáltott rám a lány, aki végső soron a fogadott nővérem a másik kettő mellett. Nem kellene dörzsölnöm a pofám, de mit tegyek ha felélénkít, és visszatérít a nyomasztó gondolatokból?

- Látod az arcomon? – húztam el féloldalasan a szám.

- Mit? – kíváncsiskodott kedvesen, s végig pásztázta az említett felületet.

- Az érdeklődést.. – hagytam némi hatásszünetet - Megszoktam, hogy ezt csináljátok velem, de azért férfi vagyok! Az emberek között rettenetesen aggódom. Ha kiderül a titkom teljesen jogosan kapnék mindenféle szörnyű megjegyzést.

Megforgatta szép szemeit, és óvatosan parókámba vezette ujjait, hogy elrendezhesse zilált hajam. – Ne bunkóskodj! Lazulj el, bízd rám magad. Olyan gyönyörű bőröd van mint egy lánynak, a kezeid puhák, és a testalkatod is megvan hozzá, hogy senki se gyanakodjon.

- Ennek tényleg örülnöm kéne? – fordultam el nagy lendülettel a székemmel, s ő kapkodva húzta arrébb a kezét nehogy lerántsa a póthajam.

Felsóhajtott ahogy a praclijába vett egy vattapamacsot és óvatosan tisztogatni kezdte a szemem alatti részt. – Jó pasi vagy, de ilyenkor kiállhatatlan. Hasonló arcot rajzolok neked, mint ami a barbi babáknak van, csak figyelj! – csillant fel szeme – Imádni való leszel!