Egy mese kezdete

Cassida egy molyrágta matracot meg egy vékony lepedőt kapott Aldus bácsitól, és bevackolta magát a sötét pince legvilágosabb sarkába. Egy rozoga éjjeliszekrényen gyertya pislákolt. A lány attól tartott, hogy az éjjel egyszer csak összedől a bútor, és lángra kap a matraca. Vagy álmában lerúgja a gyertyát. Egyik sem volt túl szerencsés.

Tarira a helyiség másik végében ágyazott meg magának, és közben őt figyelte. Kérdéseket szeretett volna feltenni, de a lángszító, vagy hogy hívták, olyan szúrós szemekkel méregette, hogy Cassida szinte levegőt venni sem mert.

Megdörrent az ég.

Cassida összehúzta magát, és megigazította a párnáját. Hanyatt dőlt, aztán oldalra fordult, a nyirkos (és remélhetőleg nem penészes) fal felé, majd a mellkasához húzta a térdeit és összegömbölyödött.

Összeszorította a szemét, nem akart gondolkozni. Igyekezett a legjobban kizárni a külvilágot, de nem volt nála könyv, aminek segítségével ez a legmódszeresebben sikerülhetett volna.

Valaki odament hozzá, és leült a matraca szélére.

– Alszol? – kérdezte Tarira.

– Tudod, hogy nem. – Cassida nem fordult felé, nem akart beszélni vele. A gyomra fájt az idegességtől.

– Ja.

A lány egy ideig dobolt a padlón, mielőtt újból megszólalt volna. Pedig Cassida már reménykedett, hogy békén hagyja, hadd aludjon nyugodtan, hogy aztán másnap reggel újra anyja hatalmas villájában térjen magához...milyen szép is lenne!

– Ismered? – kérdezte Tarira. Cassida nem válaszolt, csak a hátára gördült, és csúnyán nézett a szítóra, jelezve, hogy menjen onnan. De az persze nem vette a jeleket. Egy könyvet emelt magasra, hogy a gyertya fényében Cassida láthassa a borítót. Mivel a kötet rongyos volt, a lány nem tudta kivenni, milyen ábrákkal díszítették.

– Keresztes hadjárat farmerban. Ismered?

Cassida nem ismerte, és nem volt benne biztos, hogy alapból érdekelné a történet, de most úgy nyúlt érte, mint a vízben fuldokló a mentőövért.

– Egy holland írónő írta, Thea Beckman.

– Aha.

Óvatosan belelapozott; a lapok ropogósak voltak, és sárgásak. Réginek tűnt, de olyan vonzónak, hogy Cassida rögtön átpakolta a párnáját a gyertyához közelebb eső matrac felére, hogy tudjon olvasni.

– Kösz – mondta. Biccentett Tarira felé, aki ezúttal vette a jelet, és visszament a saját kuckójához.

/*/

Cassida nem tudott túl sokáig olvasni. Élvezte, hogy angol szavakat és gépelt betűket lát. Biztonságban érezte magát az ismerős cselekvéstől, de az idegesség csak nem akart múlni. Mégis mi a csuda történik vele itt? Másnap a tenger fenekére akar utazni, egy szirénkirályságba. Talán magával Ariellel is találkozik...

A könyvet egy idő után a mellkasára ejtette, behunyta a szemét, és relaxálni próbált. Sorban ellazította a porcikáit, lassan teljesen elálmosította a testében kerengő bizsergető melegség. De aludnia így sem sikerült. Órákig lebegett félálomban, aztán zajok zavarták meg békésnek nem nevezhető állapotában.

– Halkabban! – pisszegett valaki. Lányhang volt, így Cassida Tarirára tippelt. – Felébreszted! Végre elaludt...

– Bocsánat – morogta egy mélyebb hang. Elric. Nagyot nyögve leült valahova, valószínűleg valamelyik matracra.

– Csúnya vágás – jegyezte meg halkan Tarira.

– Kösz.

Elric felszisszent.

– Aldus jól van?

– Behívták.

Cassida légzése gyorsulni kezdett, de próbálta visszafogni magát. Nagy levegőket vett, és igyekezett elhitetni vendéglátóival, hogy legmélyebb álmát alussza. Teátrálisan horkantva oldalra fordult, a fal felé. Hallotta, hogy Tarira és Elric megállnak, még szinte levegőt sem vesznek, feszült csendben telt el a következő egy perc. Aztán Tarira kifújta a levegőt, és így szólt:

– Alszik, mint a bunda.

– Remélem is...

Legalább öt perc csönd. Cassida torkában gombóc kezdett nőni a feszültségtől. Hangokat hallott csak, azokból próbálta kitalálni, mi történhet éppen. Elric folyamatos sziszegéséből és szitkozódásából, meg Tarira sűrű elnézést kéréseiből arra következtetett, hogy épp a fiú sebét tisztítják ki. Vajon hol szerezhette? Cassida szíve gyorsabban kezdett dobogni az izgalomtól és a félelemtől. Fáradtsága elillant, gondolatai száguldozni kezdtek, és a szorgalmas krimiolvasó előtört belőle: Elric d'Callow-t akkor látta utoljára, amikor az odaadott neki egy matracot, aztán a srác felrohant a házba és utána nem jött vissza többet. Aldus bácsi maximum fél órát maradhatott unokaöccse távozása után a pincében, aztán ő is fölment. Ő sem tért vissza azóta.

Ott lent Cassida nem hallotta ugyan a hirtelen keletkező vihar zajait, csak néha-néha egy-egy borzasztó hangos mennydörgést. Az az ijesztő kiáltás nem ismétlődött meg többé.

Előtte az a kis teknős hozott üzenetet, hogy korábbra hozzák az ő szertartását.

Ezeknek mind-mind össze kéne függnie valahogy. De mégis hogy? Az ajkába harapott a tehetetlensége miatt érzett dühében.

– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet ez? – kérdezte Tarira. Már annyira nem törődött vele, hogy lehalkítsa a hangját.

– Mármint mi? – Elric továbbra is csöndesen beszélt.

– A csajt levinni Aquatához.

– Tarira, ez a kötelességünk.

– Értem, értem – biztosította Tarira. – De mégis... nézz rá. Ha a királynőd valami olyan szeszélyes ostobasággal áll elő, amire az ember számít tőle... akkor azt csúnyán el fogja bukni. Akár még bele is halhat.

– Láttad délután.

– Épp ez a baj.

Cassida szíve elszorult. Oké, hogy nem egy nagy harcoszseni meg minden, de azért nem szép dolog ezt a háta mögött kitárgyalni.

– Több van benne, mint látod – közölte Elric. A lánynak jól estek a szavai, de tudta, hogy Tarirának igaza van. És ez nem csak, hogy rosszul esett neki, de egyenesen megrémítette. Az a nagy szeszélykirálynő milyen egy perszóna lehet? Képes lenne vajon a halálába kergetni?

Ő még sosem gondolkozott el igazán a halálon. Vagyis, de, persze, mindenki elgondolkozik rajta egyszer-kétszer. Nagyszülei még életben voltak (mármint azok, akiket ismert), szóval velük kapcsolatban nem volt még ilyen élménye. Meghalt pár kedvenc karaktere, akiket meggyászolt... de abba még nem gondolt bele, hogy milyen lehet meghalni. Elveszíteni az életét – ez vajon hogy történne meg? Szenvedne közben, vagy nem? Milyen körülmények között folyna le? Milyen lenne egyszer csak már...nem létezni?

A hideg kirázta.

– El, kérlek! – rimánkodott Tarira. – Velem őszinte lehetsz. Lehet, hogy Baldrickot nem akarod megbántani. De én látom, amit te is. Ez a lány tíz feladatból egyet, ha túlélhet.

– Bízz benne! – makacskodott Elric. Tarira frusztráltan sóhajtott.

– Elric, ez a csaj olyan, mint Forrest Gump! A futáson kívül nagyjából semmire sem képes. De még abban sem lehetünk biztosak, hogy futni tud.

– Ki az a Forrest Gump? Egy szító ismerősöd?

Cassida elképesztően morbidnak érezte a szituációt, hogy Forrest Gumphoz hasonlítgatja egy tűzgolyókkal dobálózó lány.

– Elric, egy katasztrófa vagy – szidta meg a fiút Tarira. – A lényeg az, hogy ez így nem mehet. Baldrick nem tudja megvédeni magát, ha olyan helyzetbe kerül.

– Majd megvédem én... – Elric hősködése erőteljes, borzasztó köhögésbe fulladt. A hangok alapján a padlón kötött ki a rohamtól.

– Mondtam, hogy... – kezdte Tarira, de Elric hörögve ráripakodott:

– Hozd!

Cassida ösztönösen összehúzta magát, amikor hallotta, hogy Tarira trappolva szalad végig a pincén. Közben Elric nem hagyta abba a fulladozást. Tarira a pince rozoga lépcsőjén rohant most fölfelé, Cassida attól tartott, a lány alatt beszakadnak a fokok.

Nagyjából fél percig bírta, hogy ne mozduljon. Aztán felpattant, és a lepedőt lerázva magáról a fiúhoz sietett, aki összegömbölyödve köhögött a padlón. Láthatóan fájdalmai voltak, a keze előtt a földön vérfolt éktelenkedett.

– Elric! – szólította meg aggódva, és megfogta a vállát. A fiú zihálva fölemelte a fejét, szőke tincsei nedvesen tapadtak izzadt arcához. Kék szeme olyan sötét viharszínű lett, hogy Cassida egy pillanatra megijedt tőle. Szája sarkából vér szivárgott.

– Jól vagy?

Ostoba kérdés – nyilván nincs jól. A körmét rágva próbált valamit kitalálni. A pizsamának kapott ing ujjával letörölgette Elric arcáról a vért, amíg az lihegett. Aztán újabb köhögőroham jött rá, és újabb adag vért köpött a padlóra.

– Tarira! – kiáltotta kétségbeesetten Cassida. Segíteni akart, de egyszerűen nem tudott hogyan. A lány léptei hamarosan újra felhangzottak, és hamarosan felbukkant a lépcsőn, szinte száguldott lefelé. Kezében egy üvegcsét tartott. Elric észrevette a barátját, és megkönnyebbült, reszkető sóhaj rebbent föl ajkáról. Cassida hátrébb húzódva bámulta, ahogy a fiú a lány segítségével a szájába önti az üvegcse fekete tartalmát.

– Most jöhetek azzal, hogy én megmondtam? – tette föl a kérdést Tarira, és megsimogatta Elric összekócolódott haját. Cassida szó nélkül igazgatni kezdte a matracon a gyűrt ágyneműt, Tarira hálás pillantást vetett rá, Elric lehunyta szemeit. A két lány segítségével a hátára feküdt, de amikor be akarták takarni, elutasító mozdulatot tett a kezével.

– Semmi bajom – bizonygatta motyogva, és megdörgölte az arcát.

– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Cassida. Talán nem volt színötös biológiából, de azt azért ő is tudta, hogyha valaki vért köhög, az nem egészséges. Tuberkulózisa volna? Az mitől is jön ki valakin? Öröklődő betegség?

– Csak egy kis rosszullét – legyintett Tarira. Cassida összevonta a szemöldökét. A lány könnyed hangja egyértelműen hazugságról árulkodott.

– Nem fogsz válaszolni, igaz?

– Nem vagyok rá felhatalmazva.

– Bizony, hogy nem – szólt közbe Elric, és a takaró csücskével megtörölgette izzadt homlokát.

– Hol van Aldus bácsi? – tudakolta Cassida. Tarira és Elric vészjóslón néztek össze, amitől a lány libabőrös lett. A pince hűvöse hirtelen szakadt rá, és összepréselte a tüdejét.

– Hajnali fél kettő van – jegyezte meg Tarira a csuklójára pillantva, amin nem viselt órát. – Holnap hatkor pedig ébresztő, mert hétkor már a királynő színe előtt fogsz állni! Vagyis úszni. Menj vissza aludni! – Tapsolt kettőt, amivel Cassidát az egyik általános iskolás tanárjára emlékeztette. Nem tetszett neki, hogy egy vele egykorú parancsokat osztogat, de azért engedelmeskedett, és otthagyta a betegesen sápadt fiút. Mielőtt hátat fordított volna, egy pillanatra találkozott a tekintete Elricével. Talán csak a gyér fény vagy a fáradtsága játszott vele, de mintha a kék szempár aranyosan csillant volna. Aztán a pillanat tovaszállt, Elric becsukta a szemét, és sóhajtva túrt a hajába.

Újból a fal felé fordult. Elhatározta, hogy csak azért is aludni fog. Lassan számolt magában százig, aztán vissza nulláig, el mínusz százig, majd újra nulláig, százig, és így tovább.

Mielőtt a bársonyos kezű álom elragadhatta volna a józanság hideg börtönéből, még elkapott pár szót, amit a szobában lévők vagy kimondtak, vagy csak a képzelete hitette el vele.

– Aldus?

– Nem jön vissza egy ideig a keresésből.

– Őt keresi?

– Őt is.

Cassida nem tudta, kiről beszélnek, és hiába akarta megkérdezni, a száját ólomlakattal zárták le, és elméjét magával ragadta a sötétség.

/*/

Cassida utált korán kelni. Komoly harcokat vívott szüleivel, de aztán maximum tíz perc kellett hozzá, hogy felélénküljön.

Most ez jóval tovább tartott, mert Tarirának (Elric még aludt, Aldus továbbra sem került elő) el kellett újra magyaráznia a sztorit, hogy mégis hogy került ebbe az ósdi pincébe és miért kell korán kelnie.

Azt hitte, hányni fog. De végül sikerült letuszkolnia a torkán egy kiflicsücsköt. A gyomra megint teniszlabda méretűre zsugorodott.

– Kikerestem neked Ravenna ceremóniás ruháját – nyújtott felé egy csomagot Elric reggeli után, miközben a lány a haját próbálta megszabadítani a makacs gubancoktól.

– Kösz.

– Tarira majd segít fölvenni – mondta Elric. Cassida nem tett megjegyzést rá, hogy mennyire megváltozott a tegnapi Elrichez képest, aki szórakozottan és csodásan festett, mint egy mesebeli herceg. Csipkelődött, mégis volt benne valami finom úriemberi vonás. De most...egy porcelánbabának tűnt, akit a legapróbb széllökés is darabokra tör.

– Jó.

Ha ideges volt, mindig előjött belőle a szűkszavúság, ami éles ellentéte volt a mindennapos, replikációra mindig készenálló énjének.

Ketten voltak a szobában, Tarira, miután kiutalta a reggelit, eltűnt a feljáró ajtaja mögött. Cassidának zavarban kellett volna lennie, vagy – a srác szirénképességei miatt – minimum vágyódva pislogni Elricre, de igazából csak ürességet érzett magában. Az agya nem nagyon tudta befogadni az információkat, beleértve, hogy nemsokára vége az életének. Leszámítva azt a Tarira szerint szinte elkerülhetetlen forgatókönyvet, amikor túléli a találkozást a tengerek királynőjével.

Gépies mozdulatokkal húzta végig a hajkefét szőke hajzuhatagán, újra meg újra.

A veszély ellenére a bensőjében őrjítő izgalom lángja lobbant föl.

Benne van egy mesében! Mióta is vágyott erre? Amióta óvodáskorában édesapja meséiben hallott a jók és a rosszak csatáiról? Berit mindig is utálta, ha Fergus ilyenekkel szórakoztatta a gyerekeket, mert erőszakosnak titulálta a történeteket, de Cassida imádta őket. Boldog volt, amikor a jó főszereplő életben maradt, legyőzte – megölte, vagy börtönbe száműzte – a gonoszt, és szomorú, ha a kedvence életét vesztette a végső csatában.

– Minden rendben? – zavarta föl gondolkodásából Elric rekedtes hangja. Összerezzent, és ránézett. A fiút nyilvánvaló fáradtsága és rosszulléte ellenére is szépnek találta, de kezdte megérteni, hogy ebben a mesében ő nem lesz hercegkisasszony, és Elric pedig nem lesz a csinos herceg.

– Ja.

Cassida lesütötte a szemét. Elric úgy ült ott a matracon félregombolt ingben és kócos hajjal, hogy úgy érezte, muszáj közelebb mennie hozzá. Sóhajtott. Nyavalyás szirén! A pincében félhomály uralkodott, a gyertyák, amikkel Tarira telepakolta a helyiséget, változó mennyiségű és minőségű fényt adtak.

Cassida feladta a kócgubancokkal való hadakozást, és a földre tette a fésűt. Látta, hogy Elric követi a tekintetével a mozdulatot. Megköszörülte a torkát, és a padlót kezdte bámulni. Hümmögött egy kicsit, dúdolni próbált, de elég rosszul hangzott, úgyhogy inkább elhallgatott. Az ingujját húzkodta, és feltűnt neki, hogy véres maradt az előző este után.

Nagy levegőt vett – na majd most, amikor nincs itt Tarira, megkérdezi a srácot a bajáról!

Persze, hogy a lángszítónak akkor kellett felnyitnia a csapóajtót, és lerobognia hozzájuk, amikor elhatározásra jutott!

– Itt vannak! Elric, nyomás fel, van ott valaki, akinek örülni fogsz! – Tarira vigyorra húzta száját, előbukkantak csorba fogai, és vadul kacsintgatni kezdett barátjára.

Elric felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát. Cassida értetlenül kapkodta a fejét kettejük között.

– Ugye nem...?

Cassida magában folytatta a mondatot: Ugye nem egy lány? Mire a végére ért a mondatnak, elszégyellte magát. Még jó is lenne, ha Elricnek lenne valami barátnője! Akkor nem kéne minden ötödik pillanatban megkérdőjeleznie meginghatatlan női függetlenségét, akire nemhogy nem hat a férfiúi bájerő, de holmi szirénképesség sem!

– Na, nyomás fel, El! Nekünk készülődnünk kell – hessegette el Tarira a fiút. – Fent találsz egy kis erőlevest, amitől felélénkülsz!

Elric fintorogva emelkedett föl, Tarira megpaskolta barátja izmos vállát.

– Csinos legyen, de ne vidd túlzásba, és...

– Nyugi, haver, tudom, mit csinálok! Volt már párszor dolgom ilyen ügyekkel.

Cassida oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság, hogy vajon Tarira miért és hol találkozott hozzá hasonló ügyekkel, de erőt vett magán, és nem szólalt meg. A bensője remegni kezdett az izgalomtól, amiért egyszerre fogta el bosszúság és még vadabb izgalom.

Egy mesebeli királynő elé fog vonulni! Kiöltözik, csipkés, habos-babos báliruhába...igaz, nem volt egy kifejezetten lányos lány, de a szíve dobogni kezdett a gondolatra, ahogy maga elé képzelte magát egy vízalatti palotában siklani a gyönyörű, kagylóból épített trón felé.

Abban a percben valahogy nem zavarták meg képzelgéseit a próba esetleges véres kimeneteleinek sora.

Amikor Elric lépteinek zaja lassan elhalt (a fiú minden fokot nyögve tett meg, nyilván fájdalmai maradtak a tegnap estéről), Tarira csípőre tett kézzel fordult a pislogó Cassida felé:

– Készen állsz az öltözködésre?

/*/

Amikor először megpillantotta Tarirát, meg sem fordult a fejében a gondolat, hogy a lány érthet a divathoz. Cassida sokat tapasztalt már híresen tehetséges anyja mellett, de ilyen stílussal még sosem találkozott.

Talán, mert ez is mesebeli, mondta magának, amikor egy falnak támasztott, több helyen meghasadt tükörben nézegette magát, miközben Tarira igazgatta a ruháját. Mintha az esküvőjére készült volna! Fura, sellős-esküvőre.

A ruha felismerhetetlen anyagból készült, a kék ezeregy árnyalatában játszott, és leírhatatlanul gyönyörű volt. Gyöngyök és színes kagylók díszítették mindenütt. A felső része a mellkasához és a derekától lágy hullámokban omlott alá. Ahogy mozgatta az anyagot, mintákat vélt látni benne: kagylókat, sellőket, hajókat.

Tarira a haját is megcsinálta: kontyba tekerte a feje tetejére, és kagylókat meg gyöngyöket tűzdelt bele. Cassida elégedetten szemlélte az eredményt. Berit most elismerően biccentene, ha látná ebben a ruhakölteményben. Nem, ez nem igaz – Berit imádná ezt a csodát, rajongana érte, és addig nem nyugodna, amíg a tervezővel nem dolgozhatna együtt legalább egy projekten.

– Divattervező vagy a mágusok világában? – érdeklődött. Tarira nevetve rázta a fejét.

– Szó sincs róla. Csak már előkészítettem pár lányt a szertartására.

– Hogyhogy?

Tarira vállat vont és nem felelt.