Ha valaki ezeket nekem egy hónappal ezelőtt mondja, akkor bolondnak nyilvánítom és gumiszobába záratom. Sosem voltam az a lány, aki ilyen könnyen egy férfi mellé fekszik. De valahogy nem tudtam neki nemet mondani. Egyszerűen csak jól esett a közelsége. Bevallom őszintén soha nem kaptam meg a törődést, amire szükségem volt. Mindig csak anya volt mellettem, de ő sem mindig. Ahogy elég idős lettem elment ő is dolgozni. De most, hogy itt van mellettem Bruce valami megváltozott rajtam. Nem. Inkább bennem. Valami olyasmi, amit még most sem értek, de nem dobnám el semmi pénzért.

Reggel az ébresztő előtt keltem fel. Viszont Bruce nem volt mellettem. Egyedül voltam a kiscicával. Olyan magányosnak éreztem magam. Nem tudtam mit csináljak. Felültem az ágyon és úgy tettem, ahogy mindig. Nem kerestem őt, hiszen minek. Ha el akar menni, akkor, elmegy. Minek marasztaljam őt, ha válogathat, annyi lány közül.

Elkészültem és elindultam a suliba. Eddig észre sem vettem, hogy milyen hosszú az út. Hova ment? Vajon megutált? Miért hagyott ott? Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, amikor az egyik sikátorban megpillantottam őt. Éppen egy másik férfit vert szinte agyon. Sötét dzsekije csak úgy lobogott, amikor egy újabb ütéshez lendült. Erős volt erről semmi kétségem sincsen, hiszen a másik fél még csak a szorítását sem tudta lehámozni magáról. Amikor elkezdett könyörögni csak akkor állt meg a keze.

- Miért álljak meg? Komolyan azt hiszed, hogy olyan könnyen megúszod azt, amit tettél? Ha nem lettem volna ott, akkor mit tettél volna vele?

- Semmit. Esküszöm semmit. Nekem csak a pénze kellett.

- Tűnj el a szemem elől, mielőtt még jobban bepöccenek. – engedte el a nyakát, mire a férfi kirohant a sikátorból fejvesztve. – Ez egy szörnyeteg.

Gyorsan elindultam, amikor megláttam, hogy elindul kifelé. Elvegyültem a tömegbe és úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Mit is láttam pontosan? Ő nem ilyen. Ő biztos, hogy nem ilyen. De nem lehetett más minden stimmelt rajta. Ezt el sem hiszem. Valami őrültet engedtem be az életembe? Ez lehetetlen. Nem hiszem el. Most már értem, hogy miért félnek tőle. Nekem sem ártana távolságot tartanom tőle, de az kegyetlenség lenne tőlem. De összekellene szednem magamat mielőtt beszélek erről vele.

A suliban a könyvtárban kerestem menedéket minden szünetben. Át kell gondolnom mindent. Elővettem egy könyvet és elkezdtem olvasni. Annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, hogy elém ült.

- Becsöngettek. – szólalt meg, mire én ugrottam egyet. Elmosolyodott. Ez a mosoly. Ha őt láttam, akkor egy teljesen új kép alakul ki róla. De nem mertem megkérdezni így gyors léptekkel visszaraktam a könyvet és elindultam a terembe. – Miért nem szólsz hozzám? –kérdezte. – A tegnap esti miatt? Sajnálom. De kérlek, válaszolj. – ragadta meg a kezem. Féltem.

- Menjetek a termetekbe. – szólt ránk a tanár.

- Rendben. – mondtam és kiszabadítottam a kezemet és a terembe siettem.

Miért vagyok ilyen ellenséges vele? De ha hozzá szóltam volna. Akkor olyat mondtam volna, amivel megbántom, és ezt nem akarom. Viszont így nagyobb fájdalmat okoztam neki. Nem ezt akartam elérni, de még nem állok rá készen. Az órákon nem tudtam figyelni bármennyire akartam.

Ezek után nem találkoztunk a suliba. Viszont, ahogy vége lett ott várt valakit kint a suli előtt. Oda léptem hozzá.

- Bruce...én...

- Nem kell magyarázkodnod. Megutáltál igaz? – kérdezte.

- Nem, én...

- Ne aggódj én is találtam mást.

- Tessék?

- Szereztem egy barátnőd szóval már nem fogok átjárni hozzád.

- A francba már miért nem hallgatsz meg engem? El akarom magyarázni.

- Felesleges. Tévedtem veled kapcsolatban. Ugyan olyan vagy, mint a többiek. Csak ki akartál használni nem igaz?

- Nem, én tényleg a barátomnak tekintettelek.

- Most már késő.

- Miért? Én csak megijedtem. Nem ezt akartam.

- Mitől ijedtél meg? Egy ujjal sem értem hozzád, amiért félned kellene tőlem. Sokkal rosszabb dolgokat műveltem már, mint azt te el tudnád képzelni.

- Az engem sosem érdekelt. Az érdekel, ami igazából vagy.

- ÉN EGY SZÖRNYETEG VAGYOK. – mondta és faképnél hagyott.

- Értem. – mondtam és eleredtek a könnyeim. Lehajtottam a fejem, majd egy mély levegőt véve felnéztem és nem érdekelt, hogy mennyire tűnök szerencsétlennek. – Köszönöm, hogy a barátod lehettem. – mondtam és elrohantam. Bár már nem hallotta a szavaimat, de hittem benne, hogy meghallja, ha már nem tudtam neki elmondani. Én tényleg hittem benne, hogy barátok lehetünk, de most mégis olyan távolinak tűnik ez a kép. Az, ami tegnap történt az csak hazugság volt? Semmit nem gondolt komolyan? De ez igazából az én hibám is, mivel eltaszítottam magamtól. Ő mellettem volt és megvédett, bíztam benne, ezért beengedtem az otthonomba, de akkor most miért ijedtem meg az igazi énjétől? Mindenkinek két arca van, de én még is eltaszítottam magamtól.