Jungkook pov.

Gyorsan kaptam a lábaimra a cipőmet, hiszen késésben vagyok a suliban. Csak lopva kapok el egy pirítóst az asztalról, majd már szaladok is kifelé, magam után be is zárva az ajtót. Kapkodtam a lábaim, mégis megálltam, mikor észrevettem a fiút a fenti ablakból. Ott állt és mikor észrevett engem szégyenlősen integetett. Aranyos kis tette miatt elmosolyodtam és szintén bugyután integetem neki.

Újra eltelt egy hét mióta nem láttam. Figyeltem minden egyes nap és aggódtam érte, hiszen az utolsó találkozásunk nem volt valami szép. Nem is tudtam róla semmit, anya se engedte, hogy átmenjek hozzájuk, mondván ne zaklassam őket folyton, mikor ezek szerint a fiú nem érzi jól magát. Igaza volt, de akkor sem tudtam nem rá gondolni, se elfelejteni. 

Hiába vagyok késésben mégis intek a fiúnak, hogy jöjjön le ahhoz az ablakhoz, ahol utoljára beszéltünk. Látom rajta hirtelen éri néma kérésem, nem is mozdul rögtön, de egy pillanat után bólint és már el is tűnik a szemeim elől. Az ablakhoz megyek, ottani párkányra támaszkodva, míg várom őt, ami nem tartott valami sokáig. A függöny elhúzódott, én pedig mosolyogva néztem rajta végig. Arca most nem volt olyan sápadt, sőt olyan élénknek tűnt, mint még talán soha. Jobb szemöldöke le van ragasztva, de szépségéből csöppet sem vesz el. 

-Mi történt? - Mutatok a tapaszra üvegen keresztül, amire oda is kapja apró ujjait. 

-Elestem. - Rövid válasza után leül, térdeit újra felhúzva mellkasáig. 

-Fáj? - Nézek a hasa felé, amitől elmosolyodik.

-Már nem. - Rázza meg a fejét, aranyosan piszkálva ujjaival a ruhája anyagját. 

-Nagyon megijedtem. - Vallom be őszintén. 

-Sajnálom, nem kellett volna látnod. - Szomorúan süti le szemeit, amire megrázom a fejem és újra mosolyt varázsolok arcomra. 

-Örülök, hogy jobban vagy. - Piros almácskákkal bólint és látom rajta nem tudja mit kéne mondani nekem. Nem hiszem, hogy sokat beszélne másokkal, vagy hogy lennének barátai. Észre lehet venni rajta, nem add hosszú válaszokat, mégis nagyon aranyos mikor zavarba jön. -Sajnos mennem kell a suliba, de háromra hazaérek...lenne kedved tovább beszélgetni? Persze csak akkor, ha jobban érzed magad! - Magyarázkodok, hisz nem szeretném, ha újra rosszul lenne miattam. 

-Jó. 

Apró kis mosolya miatt olyan boldogság söpör végig rajtam, hogy legszívesebben ugrándoznék. Hatalmasat bólintok vigyorogva köszönve el tőle, majd mint aki megivott öt doboz energia italt úgy futok egészen a suliig. Nem értem magam, mivel mostanában lelkileg nem vagyok túlságosan is ép, folyton fojtogat a sírás, honvágy..de mikor őt meglátom minden gondom bajom eltűnik. Senki se tud érdekelni. Se a bunkó osztálytársaim, se a tanárok, se senki más, csak had beszélgessek egy kicsit azzal az angyallal. 

A suli olyan volt mint mindig. Osztálytársaim nem nagyon szóltak hozzám, ha pedig mégis, akkor nem kedveség miatt, inkább gúnyolódtak. Nem figyeltem rájuk, nem érdemelték meg, helyette inkább az órát néztem. Alig vártam, hogy vége legyen az utolsó órámnak és haza szaladjak ahhoz a fiúhoz. Fogalmam sincs mi vonzott benne ennyire, mi az oka, amiért ennyire vele akarok lenni, hisz alig beszéltünk még. Nem tudom mi az, de első találkozásunktól kezdve rabjává váltam. 

Ahogyan a csengő megszólalt úgy kaptam fel a táskám és hagytam el a termet legelsőnek. Most nem szomorkodva mentem haza, ahogy az utóbbi időkben, hanem mosolyogva, hisz tudtam valaki vár rám otthon. Az én agyalom. Nem sokára meg is érkeztem az úti célomhoz, sietve menve az ablakhoz, ahol már ő is ott volt. Szívem majd kiszakadt a helyéről, miközben futástól kisé lihegtem. Tényleg itt van, nem vert át, eljött és engem várt. 

-Sokat késtem? - Kérdeztem neki támaszkodva a párkányra, de ő csak a fejét rázta, míg kezei között szorongatott egy könyvet. - Mi az? - Biccentettem rá, amire ő is oda pillantott, majd neki nyomta az ablak üvegének. 

-Rövid történetek vannak benne. - Halkan beszélt, ahogyan mindig  is, mégis sokkal élénkebbnek tűnik, talán még izgatottnak is, amiért érdeklődtem a könyv iránt. 

-Felolvasol nekem belőle valamit? - Kérdem csillogó szemekkel, míg elkényelmesedve ülök fel a párkányra. Bólint egyet és maga elé véve a könyvet elnyitja ajkait. 

-Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte.  Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult.  Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele." - Fejezi be az olvasást, szemeit rám emelve, amik olyan szomorúan csillogtak.

-Mi a baj? 

-Úgy érzem ebben a történetben én vagyok a madár, kalitkám pedig ez a ház. - Hajtsa le fejét, amitől legszívesebben megöleltem volna, elűzve minden bánatát. - Egyszer nekem is az lesz a sorsom, mint a madárnak. Egy nap meghalok. 

-Nem fog megtörténi, mert te a kalitkádban is ragyogsz, szépségedet semmi sem veheti el tőled. - Fejét felkapva ajkait összeszorítja, míg arca pirossá válik, ahogyan az enyéim is. - Izé..- Köszörültem meg a torkom témát átváltva valami mássá, mert nem akarom szomorúnak látni. - Még nem mondtad el a neved. 

-Jimin. - Szívesen mondtam volna neki, milyen gyönyörű neve is van, de már így is mindketten zavarban voltunk, nem akartam ennél is jobban kínossá tenni a helyzetet. 

Nem csináltunk mást, csak beszélgetünk az elmúlt órákban. Jobban én beszéltem, ő pedig hallgatta, mégsem vált lapossá az egész. Rajta se láttam egyszer sem, hogy untatnám, sőt ahányszor valami vicceset meséltem, ő angyalian felnevetett. Gyönyörű volt minden pillanatban és nem tudtam betelni vele, ha lehetet volna egésznap néztem volna, hallgatnám édes kacajait. Elmesélte ő is, hogy miattam megnézte a Gaspert, mert kíváncsi volt miről beszéltem múltkor, majd bevallotta, hogy egyáltalán nem jött be neki, nem is nagyon értette a mesefilmet. Beszélt a könnyről is, amit mosolyogva hallgattam végig. Örültem, hogy ennyire feloldódott mellettem és képes egy-két szónál többet beszélni. 

-És amúgy ez milyen szoba? - Néztem be jobban az ablakon, mivel eddig jobban lekötött a fiú, mint sem a hely. Meg pillantottam egy hatalmas zongorát, ami valami meseszerűen szép volt. 

-Anyu régen zongorázott verseny szerűen. 

-Már nem csinálja? - Szótlanul rázza meg a fejét, ami után értetlenül vonom össze a szemöldökeimet. - Miért nem? 

-Nincs rá ideje. - Arcára újra szomorúság ragyog fel, bánatosan engedve ki egy sóhajt. - Miattam nincs ideje. 

-Nem értelek. 

-Anyu nagyon szeret engem, emiatt nem tud elengedni, pedig sokkal jobb lenne, ha meg tenné. Hagyni kéne, hogy megtörténjen annak aminek meg kellene történnie....de csak húzza az időt. Sokkal jobb lenne minden, ha hagyná...nem sírna minden nap, apa is vissza térne hozzá. 

Egyáltalán nem értettem a fiú szavait, de nem szóltam közbe, hagytam had öntse ki a szívét nyomó kételyeit. Szomorú volt, de nem maga miatt, hanem az anyukáját féltette. Gondoltam, hogy rá kérdezek az apukájára, hisz ha jobban belegondolok még egyszer sem láttam a férfit, de sosem hittem volna azt, hogy ő talán külön él tőlük. Többet szerettem volna tudni, de nem mertem rá kérdezni. Nem azért mert talán rosszul érezni magát a kérdés után...hanem saját magam miatt. Úgy éreztem nem tudnám elviselni, ha olyat mondana, amit nem tudnék feldolgozni. 

-Mindenki szokott sírni, hogy a szíve könnyebb legyen. - Szólaltam meg végül, gondolataim közül egyet hangosan is kiejtve. 

-Én nem szoktam. - Rázza meg a fejét. - Értelmetlen, semmire sem jó, hisz utána nem változik meg semmi, minden ugyan olyan marad. 

-Nem is azért találták ki a könnyeket, hogy utána meg is változzon valami. - Mosolyodok el és tenyeremet az üvegnek tapasztom. - Azért vannak, mert más különben nem tudnád kiadni szíved fájdalmát. - Értetlenül néz rám, mint aki nem érti miről is beszélek. - Sírni nem szégyen, sőt a legbátrabb emberek is szoktak sírni. 

-Te is? - Billenti oldalra a fejét, gyermekiesen nézve rám, ami után bólintok egy nagyot. - Nem akarom elképzelni, mert sokkal jobban szeretem a mosolyod. - Akaratlanul is elpirulok, hisz annyira könnyedén, ártatlanul formálja a szavakat ajkaival, hogy teljesen zavarba jövök.

-Én is szeretem a tiéd...sokszor szeretném még látni. - Szégyenlősen pillantok fel rá, látva ahogyan tenyerét odanyomja, ahol az enyém is van. Mellkasomba melegség költözik és mintha a hasamban ezernyi pillangó kezdene el repkedni. - Holnap is láthatlak? 

-Igen. - Lassan elveszi a kezét tőlem és lemászik a kényelmes emelkedőről. - Késő van, menned kellene. - Az égre nézek és csak akkor veszem észre már teljesen sötét van. Csillagok az égen ragyognak, levegő pedig nagyon hűvös. 

-Rendben. - Bólintok, de nem mozdulok meg, ahogyan ő sem. Egymás szemeit fürkésszük percek után is.

Azon a napon megváltozott valami köztünk, de még egyikünk se tudta mi volt az. 

Köszönöm, hogy elolvastad. ^^
Véleményeket szívesen fogadok.