Jungkook pov.

Jiminel akkor nem tudtuk befejezni a beszélgetésünket. Annyira gyenge volt és álmos, hogy végül bocsánatot kért, majd ott is hagyott, én pedig azt hittem belefulladok a feltörő gondolataimba. Tudtam, hogy újra nem fogom egy ideig látni őt, ezt pedig nem akartam. Válaszokra volt szükségem. 

Napokig járkáltam át hozzájuk és csöngettem be, de az anyja mindig arra hivatkozott, hogy a fia nincs jól és ha majd meggyógyul, akkor találkozhatok vele. Nem akartam tiszteletlen lenni és leállni vele vitázni, ezért rábólintottam, majd következő nap újra próbálkoztam. Szerintem a hölgynek már töke ki volt velem, amiért folyton zaklatom, de egyszerűen látni akartam a fiút. Nem az ablakon keresztül, hanem végre személyesen. Megakartam érinteni, hogy tudjam tényleg itt van velem. 

Szombati napon álltam újra a ház előtt és csöngettem be, már előre gyomor görccsel, hiszen tudtam a nő újra elfog küldeni. Eltelt két hét és nem láttam Jimint, nem tudtam vele beszélni. Nagyon aggódtam érte és amiket mondott nekem utolsó beszélgetésünk alkalmában szétmarcangolták a szívemet. Féltem, hogy többet nem lesz rá lehetőségem, hogy láthassam. Mert ő soha nem fog meg gyógyulni. 

-Meddig akarsz még idejárkálni? - Sóhajtotta a hölgy, ahogyan kinyitotta az ajtót és a szemei elé kerültem. Látszik rajta mennyire is fárassza az igyekezetem, de valljuk be én sem jó kedvemből teszem ezt. 

-Jimin jobban van már? - Kérdezek rá gyorsan verő szívvel, hátha a válasza most másabb lesz mint legutóbb, de csalódnom kellett....

-Sajnálom, de még nem. - Rázza meg a fejét lemondóan, míg én úgy érzem nem sokára elsírom magam. A kétségbeesés teljesen átjárja a testem, ahogyan a rengeteg visszautasításra gondolok. Én csak látni akarom, miért nem engedi hát meg? 

-Nem zavarnám sokáig, csak öt percet engedjen meg. - Könyörgően nézek fel a szemeibe, amikben nem látok sajnálatot. Szigor látszik rajta és hiába vágnám magam térdre előtte, akkor sem hatnám meg. 

-Nincs jól, hát nem érted meg? - Csattan fel a hölgy elveszítve az eddig fenntartott nyugalmát. - Többet ne gyere ide! - Rám akarja csapni az ajtót, de most nem engem magam, helyette megfogom az ajtót, kitámasztva a kezeimmel. 

-Kérem! - Erőlködve tartom meg a szilárd felületet, amit annyira rám akar tolni. 

-Ne akard tönkre tenni az életedet! - Kiáltsa el magát a hölgy, bennem pedig megreked a levegő. 

Értetlenül figyeltem őt és nem értettem miről is beszél a nő. Miért tenném tönkre az életem? Azért mert barátkozni szeretnék Jiminnel? Vagy mert ő már soha nem fog meggyógyulni? Lehet ezek igazak, de akkor is vele akarok lenni....ha nem is sok ideig, de a végéig biztosan. Ő az angyalom. Nem akarom, hogy magányos legyen, mert lehet azt mondta ő soha nem sír, de lehet az elején túl sok könnyet engedett ki magából, hogy már több nem fér ki belőle. Látom rajta mennyire is szomorú, hogy teljes mértékben elfogadta a sorsát és minden jóban csak a rosszat látja. Nem hagyhatom egyedül, már nem is tudnám. 

-Anya, engedd be. - Meglepve kapom a szemeim az ismerős hang után, látva őt a második üveg ajtó mögött. Nem látom tökéletesen, de az arcán mintha több szín játszódna, mint legutóbb. 

-Kicsim! Miért jöttél ki a szobádból? Le kell pihened. - Aggodalmaskodik a hölgy, de Jimin belefojtsa a kimondatlan szavait. 

-Kérlek...- Velem ellentétben a fia szavai meghatják és a szigorú külsőjét ledobja magáról. Ajkait beharapja és pár perc után kitárja előttem az ajtót.

Mielőtt meg gondolná magát besietek és meg sem állok az üveg ajtóig ami előtt megállok, tenyereimet rátapasztom. Jimin is ugyan ezt teszi ahogyan fel néz rám. El kell mosolyodnom, hisz az ablakon keresztül nem lehetett látni, milyen picike is ő. Fél fejjel nagyobb vagyok nála, de ha ő lenne a magasabb se zavarna...mindenhogy ő legszebb és a leggyönyörűbb személy akit eddig láttam. 

Éjsötét szemei gyönyörűen csillognak rám és most azok a rakoncátlan karikák se csúnyítják az arcát. Nem is sápadt, álmosnak se látszik, olyan mintha nem is lenne beteg. Fehér ruhái elállnak a testétől, így arra tudok gondolni sokat fogyott az alatt a két hétben. Eszembe jut az, amit mondott régebben. Egy nap ahogyan a madárral is történt elszárad, megcsúnyul, majd végül elpusztul. Milyen kegyetlen gondolat tőle...

-Menj fel a szobádba. - Anyukája mellém áll és a fiúhoz szigorral szól, aki csak bólint egyet, majd újra rám néz. Elmosolyodik, míg tenyerét végig húzza az üvegen és az anyja kérése szerint megindul a lépcsőkhöz, egy idő után eltűnve a szemeim előtt. - Nem kapsz sok időt. - Ránk spriccelődik az a valami mint mikor elsőnek jártam itt, újra beleszíva magát a ruhámba. Az ajtó kinyílik és tétovázás nélkül húz magával a hölgy. -Ezt vedd fel. - Ad a kezembe egy maszkot, amit nem nagyon értek, de szó nélkül felveszem. - Nem érj semmihez sem a szobában, ahogyan hozzá se. 

-Miért? Egyáltalán mi a baj van? 

-Tudod mi az az autoimmun betegség? - Fejemet megrázom, mert lehet hallottam már egyszer róla, fogalmam sincs mi a jelentése. - Ő elmondja neked, ha szeretné. - Lezárja a témát, bennem újabb kételyeket hagyva. A lépcsők felé tereget, siettetve az egészet, gondolom, hogy minél hamarabb eltudjon majd zavarni. - Csak tíz percet kaptok! Ne feled ne nyúlj semmihez, főképpen hozzá ne. 

Felérünk az emeletre, nekem pedig elkezd vadul verni a szívem. El sem hiszem, hogy végre személyesen is láthatom a fiút. A hölgy megáll egy ajtó előtt és lassan kinyitja előttem, megmutatva a fekete hajú fiút. Ott ül az ágyán, mégis jöttünkre feláll és közelebb akar jönni, de az anyja ott marasztalja. Hatalmasat nyelek, míg tenyerem beizzad, szemeimet egyáltalán nem tudom levenni róla. Közelebb is próbálok menni hozzá, de az anyukája közénk áll és szigorúan ránk néz.

-Ne érintkezettek, távolságot is tartsátok be, mert különben többet nem engem meg, hogy találkozzatok. 

-Értettük anyu. - A nő sóhajtva hajába fúrja ujjait és elindul kifelé a szobából, előtte még azért elmondva újra, hogy csak tíz percünk van. Ahogyan becsukódik az ajtó, azzal a lendülettel közelít meg Jimin és áll meg közvetlen előttem. Arcán szép mosoly húzódik végig, míg íriszei szó szerint csillognak. - Magas vagy. - Kijelentése végett elmosolyodok. 

-Te pedig pici. - Kuncogok fel, hisz olyan cukin felfújja az arcát, duzzogva nézve a szemeimbe. 

-Csak egy fél fejjel vagyok kisebb. - Motyogja és aranyosan meglöki a mellkasom. Ennyit arról, hogy nem érintkezhetünk. - Nyugodtan vedd le a maszkot, nem fog történi semmi sem. 

-Biztos? - Kételkedve nyúlok az említett tárgyhoz, de ő olyan biztatóan mosolyog és bólogat, hogy hiába érzem nem lenne szabad, miatta mégis  leveszem. 

-Így sokkal jobb. - Olyan jó kedvűnek látszik, mint még talán egyszer sem. Sokat mosolyog és íriszeit egy pillanatra se veszi le rólam, bár én sem tudom róla. - Üljünk le. - A kezemhez nyúl, kis tenyerét belecsúsztatva az enyémbe, míg oda kísér az ágyhoz.

-Elmeséled nekem mit is jelent az autoimmun betegség? Anyukád említette, de nem tudom mit jelent pontosan. - Ülök le vele együtt a puha ágyára, aminek a húzatta szintén hófehér. A szobája sincs máshogyan, egyetlen szín sincs benne, és fertőtlenítő illata van. 

-Mondjuk úgy, hogy nincs immunrendszerem. - Látom nagyon agyal, hogyan is magyarázza el nekem egyszerűbben, míg kezét nem húzza ki az enyém közül, sőt pici ujjaival simogatja kézfejem. - Emiatt pedig a kisebb betegségek is veszélyesek számomra. Allergiás vagyok sok mindenre, aszmás és gyomorfájós. A betegség végett sokszor izomfájdalmaim vannak, lázam és fáradékonyabb vagyok, de sorolhatnám nap hosszat...

-És gyógyszerekkel nem lehet meg gyógyítani? 

-Lehet csillapítani velük, de én...nem szedek gyógyszereket már. 

-Miért? - Lepődők meg és egy picit megszorítom ujjait. 

-Értelmetlen ezt tovább húzni a keleténél. - Lemondóan lesüti a szemeit, így nem láthatja mennyire is aggódom érte. 

-De ha nem küzdesz sosem lesz jobb. 

-Épp ez az. - Emeli fel fejét és olyan törhetetlenül néz a szemeimbe, hogy elhallgatok. - Én élni akarok....nem túlélni. 

Elfogadta a sorsát és nem akar változtatni a jelenlegi helyzetén. Talán már belefáradt a harcba és sok kudarcba...rengetek sírásba. De nem tudom elfogadni ezt a fajta döntését. Képtelen vagyok...

"Élni akarok...nem túlélni"

Cseng a fülembe újra és újra a mondata, összeszorítva teljesen a szívemet. Akarom, hogy éljen. Ha már maga miatt nem is tud többet küzdeni, legalább tegye meg értem. 

-Ne mondj ilyet. - Szorítom össze az ajkaimat és összefűzőm az ujjainkat, lassan a mellkasomhoz emelve. - Ne tedd...mert én itt vagyok melletted és soha nem foglak magadra hagyni. Ezért...ne add fel. 

-Köszönöm. - Elmosolyodik és a kezünkre pillant. - De inkább keress valaki mást, mert ha velem maradsz megfogsz sérülni. Barátkozz, nevess sokat és...-

-Nem akarok mást, csakis téged. - Vágok a szavába, dühösen nézve a megszeppent szemeibe. 

Elengedem kis kezét és vállaira helyezem tenyereimet, jobban magam felém fordítva őt, majd olyat teszek, amit soha nem gondoltam volna. Megcsókolom. Puha ajkai égetik az enyémet és szívem őrült dobogásba kezd. Végre sikerült megértenem mi is vonzott ennyire a fiúhoz. Miért is vártam őt naphosszat, aggódtam szüntelenül. Miért repkednek pillangók a gyomromba. 

Szeretem őt..

És hiába tudom, hogy megfogok sérülni, már nem tudnék távol maradni tőle. Azért ez vicces, hisz végülis a pletykáknak egy része igazak voltak. "Aki a szemeibe néz azt elragadja magával". Ez történt velem is, mert első pillantástól kezdve érte vert a szívem. Már akkor az övé akartam lenni, hogy végül ő is az enyém lehessen. Ha nem is sok ideig, de legalább egy picikét... 

Köszönöm, hogy elolvastad. ^^ 
Véleményeket szívesen olvasok.