„-Most mit csinálsz? – kérdeztem a kocsijához lépő lánytól, aki a kezében lévő telefonon pötyögött, majd eltéve azt kinyitotta a kocsiajtót.

-Összehívtam egy gyűlést. Szálljatok be –utasította, Jin és én pedig döbbenten néztünk egymásra, de Hoseok csak beszállt az anyósülésre, így mi hátra ültünk.

-Mégis miféle gyűlésre gondolsz? – kérdezte Jin rosszat sejtve.”

Hyun Ji POV:

-Majd meglátod – feleltem és már el is indultunk.

Egész úton kérdezősködtek, de nem árultam el semmit. Azzal hogy én most elviszem őket oda tulajdonképpen megszegem a legnagyobb szabályunkat.

Odaérve Minah házához, aki valójában Hobi barátnője, de egész héten beteg volt így nem volt suliban, kiszálltunk a kocsiból és a garázsajtóhoz mentünk.

Nem volt titkos kopogásunk sem egy titkos bejáró vagy jel. Csak kulcsom.

Kinyitottam az ajtót és beléptünk a helységbe, ahol már a többeik ott voltak.

Mindenki rögtön felénk kapta a fejét és mikor meglátták kik vannak velem, rögtön elszabadult a pokol.

Ott volt mindenki, aki fontos szerepet játszik az iskolában. A sportcsapatok kapitányai, DÖK elnök, suli újság főszerkesztője, a lány egyesület vezetője, a dráma csoport elnöke stb. Magyarul a suli népszerűségei.

Én ugyan nem voltam semmiben sem vezető, de mivel elég nagy tekintélyt harcoltam ki magamnak az évek során, így helyem volt közöttük. Minah volt a DÖK elnök, így nála tartottuk a gyűléseket.

-Minek hoztad ide ezeket? – állt nekem azonnal Hwan Gun, akinek az öccsét Jin-ék megvertek – Na gyertek mindjárt szétverem a pofátokat!

Az eszesebbek rögtön megállították, de ők is kinyilvánították a véleményüket.

-Hyun Ji ezek bűnözők!

-Semmi keresnivalójuk itt!

-Húzzatok el innen!

-Srácok! – kiáltotta Minah, aki épp ekkor lépett be a helyiségbe és rögtön a két csapat közé állt.

Láttam rajta, hogy még mindig gyenge a vírustól, de arca elszánt volt. Hiába volt otthoni ruhában, még mackó nadrágjában és Spogna Bob-os felsőjében is tekintélyt parancsoló volt, így mindenki elhallgatott.

-Na azért – bólintott elégedetten.

Ekkor Hoseok odalépett hozzá és átkarolta, mi pedig fogtuk magunkat és elhelyezkedtünk. A garázs teljesen át volt alakítva ezeknek a gyűléseknek a céljára. Volt itt két kanapé egymással szemben, négy fotel, egy halom babzsák, zöld szőnyeg a padlón, dohányzó asztal, hűtő, tévé és egy hatalmas tábla a falon. Mindent itt terveltünk ki. Ez alatt ne értsetek semmi rosszat. Szimplán csak az iskolai bálokat meg ehhez hasonlókat vitattuk meg itt.

Vagy mint most is, a nézeteltéréseket kell helyrehoznunk.

-Akkor kezdjük – indítványozta a fotelbe leülve Minah. Pontosabban a fotelben ülő Hobi ölébe ülve – Miért hívtad össze a gyűlést Hyun Ji?

Felálltam, hogy mindenki jól lásson és belekezdtem.

-Nos szeretném első sorban tisztázni, hogy nem álltam a másik oldalra. Azért hoztam őket is magammal, mert szerintem már ők is kezdik belátni, hogy ez így nem jó. Igaz Jimin?

Kaptam tőle egy megsemmisítő pillantást, de tudtam mivel csillapíthatom le.

-Te magad mondtad, hogy nem kellett volna Hwan Gun 12 éves öccsét megverni. Nem így van?

Csak morgott valamit az orra alatt, amit igennek vettem, majd folytattam.

-Igaz, hogy Jimin adta ki a parancsot, hogy verjék meg, de azt nem tudta hány éves. Azt hitte idősebb. Oké ez nem mentség és nem őt akarom védeni, de nagyon reménykedem benne, hogy végre belátja ez így nem helyes.

-Na állj le! – állt fel hirtelen Jimin – Ne engem tárgyalj ki, hanem inkább mondd el mit akarsz.

-Nyugodja már le – ültettem vissza vállánál fogva – Azt akarom, hogy fogjunk össze. Hogy végre mindenki abbahagyja ezt. Nem tudom a suliból ki rendelte el Suga megverését, de remélem visszahívja a focistákat, mielőtt megint megvernének valakit. Na? – fordultam körbe – Ki vállalja a felelősséget Suga megveréséért?

Senki nem mozdult és nem is reagált.

-Ne csak akkor legyetek nagymenők –néztem egyesével mindenkinek a szemébe –amikor a sötétben megvertek valakit. Úgy is tudom, hogy valaki közületek volt –állapodott meg a tekintetem Hwan Gun-on, aki idegesen rágózott és karjait összefonva meredt maga elé – Hwan?

-Jó és ha igen? – pattant fel – Meg kell tanulniuk, hogy ez nem az a suli, ahol bandázhatnak és drogot árulhatnak!

-Hanem azt kell megmutatni nekik, hogy mi is megverjük azokat, akik nem bántották a másikat? – álltam elé és néztem haragosan a szemeibe – Pontosan azt bizonyítottad be, hogy semmi különbség nincs a két banda között. Gratulálok. Semmit nem értél el vele.

-Jó akkor mit tanácsolsz? – tárta szét a kezeit és várakozva nézett rám.

-Kompromisszumot. Mi nem bántjuk őket és ők se a mieinket – néztem Hwan-ról Jimin-re.

Mindketten idegesen nézték a padlót és gondolkoztak. Az volt a legnagyobb gond, hogy nekem se volt erre ötletem. Az egész azzal kezdődött, hogy elfoglalták a sulinkat. A stílusok, az a nemtörődömség és flegmaság, amivel megvetettek mindent, amit mi fontosnak tartottunk… Ez a két banda nem fér meg egymás mellett…

-Kössünk fegyver szünetet – szólalt meg Jimin, majd felemelte a fejét – Beszélnem kell a többiekkel – állt fel – Nem ígérhetek semmit, de ha ti is, akkor én is szavamat adom, hogy nem bántunk senkit. Amíg ki nem találjuk mi legyen. Ha meg van a terv, akkor tudjátok hol keressetek – mondta még, majd várakozóan nézett Hwan-ra.

-Rendben – szólalt meg Minah, majd körbenézett – Többiek?

Lassan bár, de mindenki rábólintott. Még Hwan is.

-Viszont – mondta még Hwan, mikor Jimin-ék már indultak volna, így ők visszafordultak az ajtóból és beljebb jöttek – Van itt még valami - ment hozzá közelebb, majd minden figyelmeztetés nélkül behúzott Jimin-nek.

-Hwan! – kiáltottam mérgesen, de ekkor Jimin vérző orrát megtörölve ugrott a csapatkapitánynak.

Jin is csatlakozott hozzá, de ezzel csak az volt a gond, hogy a mieink túlerőben voltak.

-Elég! – kiáltoztunk Minah-val, de mivel ez nem volt elég, Hoseok-kal közéjük vettettük magunkat és megpróbáltuk szétválasztani őket.

Épp Hwan karját fogtam le, de ő reflexből lekevert nekem egyet, amitől hátratántorodtam és elestem.

-Hyun Ji! – hallottam Minah, Hoseok, Jimin és Hwan rémült hangját.

Egyszerre abbamaradt a csete-paté engem pedig felhúzott valaki. Ugyanott talált el, ahol Jimin is megvert korábban, így most duplán fájt.

-Hyun Ji… - hallottam Hwan elakadó hangját, de kezemet felemelve hallgatattam el. Másik kezemmel szemem alatti részt fogtam, majd a síri csend közepette kisétáltam az ajtón, be Minah-ék házába. A lépcső felé fordulva lassan felvánszorogtam a fenti fürdőszobába, majd ültem le a kád mellé a padlóra.

Fájt. De nagyon. Nem sírtam, de kezdtem szédülni és alig éreztem a tagjaimat. Hwan nagyon erős. Focistákat szokott feldönteni, még szép, hogy akkora izmai vannak.

Lassan kezdtem eldőlni, mert a fejem már nagyon zúgott és szédültem, így le akartam feküdni a padlóra, de két kéz megfogott és ülő helyzetbe tolt vissza, majd éreztem, hogy lassan leül mellém.

-Ha Hwan vagy akkor menj innen –suttogtam erőtlenül. Nagyon furán éreztem magam. Mintha minden energiámat kiszívták volna.

-Csak én vagyok.

Jimin!

-Mit akarsz? – kérdeztem felemelve rá tekintetem. Próbáltam összeszedni magam, de mikor megláttam duzzadt arcát, amit Hwan rendesen megpüfölt, elkomorultam.

-Minah a kedélyeket csillapítja, Hoseok pedig segít neki, így én jöttem utánad – felelte engem vizslatva – Nem néztél ki túl jól, mikor kimentél. Nagyon fáj?

-Eléggé – húztam el a számat, mire felállt és egy törülközőt megfogva bevizezte azt, majd leguggolt elém és lassan a fájó pontra helyezte a hideg darabot.

Felszisszentem a fájdalomra és elkaptam a fejem.

Türelmesen megfogta az arcom és ismét ráhelyezte. Nagyon fájt, de megpróbáltam tűrni. Végül is nagyobb sérülést is szenvedtem már, de egymás után kétszer ugyanoda még nem kaptam ekkora ütéseket.

-Sajnálom – szólalt meg halkan és simítgatni kezdte a törülközővel a szemem alatt.

-Mit? – nyeltem egyet és a padlót pásztáztam. Valamiért feszélyezett, hogy ilyen közel volt hozzám. Térdeink szinte összeértek, egyik kezével arcomat fogta a másikkal szemem ápolta.

-Hogy akkor megvertelek – mondta, de közben nem nézett a szemembe, hanem minden figyelmét sebemre összpontosította – Meggondolatlanul tettem. Nem volt helyén való. Sajnálom.

-Nem hittem volna, hogy eljön ez az idő –mosolyodtam el szomorúan, mire végre szemembe nézett.

Nagyot dobbant a szívem tekintete láttán. Tudtam, hogy sok mindenen ment keresztül élete során és mindez jól kiolvasható volt szemeiből. Az anyja nem élt éppen anyához méltó életet. Jimin szinte az utcán nőtt fel a haverjaival, drogozott, ivott és rossz társaságba keveredett. Valaki rendszeresen megveri, az anyja meghalt, új suli, most már az apjával él, aki kissé szigorú vele és most még ez a helyzet is. Láttam szemeiben a tanácstalanságot és hogy már belefáradt ebbe az egészbe.

Én is így éreztem. Elegem volt már ebből az értelmetlenségből. Nem volt se vége se hossza a sorozatos megveréseknek és kezdtem már becsavarodni. Csak a régi békét akartam visszanyerni és újra normálisan élni az életemet…

Keze megállt és a fájó pontomon tartotta a hideg anyagot, miközben szemeivel nem engedte tekintetem. Másik kezével lassan végigsimított arcélemen, amitől szívem kétszer akkorát dobbant és nagyot nyeltem. Miért van rám ilyen hatással?

Elmosolyodott.

-Még ez a monokli sem tud elcsúfítani –mondta.

Nem tudtam mit feleljek erre, de nem is várt választ, mert lassan kezdett közelebb hajolni, amitől lesokkoltam. Hirtelen két dolog cikázott át az agyamon.

Az egyik az volt, hogy akarom-e én egyáltalán, a másik pedig az, hogy ő Jimin. Az a Jimin, aki megverte Taehyung-ot és engem is, sőt megverette Sung-ot is. Viszont ez a Jimin gondoskodott Suga-ról és jött most utánam, pedig őt is alaposan elintézték.

Mire ezeket végig gondoltam, már ajkai az enyémeken voltak és közelebb húzódva, államat egyik kezével megfogva csókolt meg.

Automatikusan visszacsókoltam, bár hirtelen nem értettem mi ütött belém. Pár napja a hátam közepére sem kívántam, de… Valahogy mégis szívembe lopta magát és lelkem mélyén mindig aggódtam érte. Azt hiszem akkor kezdődött mikor a sebeket megláttam a hátán. Aztán most, hogy végiggondoltam miken ment keresztül az évek során, kezdtem megérteni őt. Nem értettem teljesen egyet tetteivel, de ekkor elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy neki is jobb legyen, és végre a jó oldalát lássa az életnek.

Mintha ezzel az egyetlen csókkal átadta volna ezeket az érzéseket. A csalódottságot, elvetettséget, a magányt, a sok fájdalmat és megvetést a személye iránt… Éreztem, hogy ez több, mint egy spontán csók.

Lassan átkaroltam a nyakát, amitől egy pillanatra megállt, majd ajkait tovább mozgatva fogta meg a derekam és ültetett ölébe.

Ajkaink lassan mozogtak, amit nem néztem volna ki belőle. Mindig is úgy gondoltam, hogy ő egy durva szoknyapecér, aki nem teketóriázik. Hirtelen eszembe jutott, amit Hwan mondott a lakásukon, mikor elmentem hozzájuk.

„Azt hiszed csak mert más vagy a többieknél a szoknyapecér Jimin miattad meg fog változni?”

Ettől a gondolattól egy kissé elkomorodtam, amit ő is megérzett, így lassan levált ajkaimról és próbált a szemembe nézni, de én csak lefele bámultam.

-Mi a baj? – simította hátra a hajam, majd puszilta meg a homlokom.

Jól eső érzés öntött el erre az érintésre, de nem tudtam mennyire hihetek neki.

-Tudnom kell – nyeltem nagyot, majd minden bátorságom összeszedve néztem szemeibe – hogy most játszol-e velem, vagy komolyan gondolod.

Válaszra várva tanulmányoztam szemeit, mire lassú mosolyra húzta száját, majd ismét közelebb hajolt.

-Sokkal fontosabb vagy nekem, minthogy csak játsszak veled – suttogta ajkaimra, majd ismét megcsókolt, ezúttal azonban már nyelvét is átpréselte ajkaim között.

Mindennél jobban szerettem volna hinni neki, de elhatározásom akkor sem változott.

Megmutatom neki, hogy az életnek van egy szebb oldala is, amit ő eddig nem ismert.

Telefonjának jelzése szakította meg csókunkat. Még mindig ölében ültem mikor elolvasta az SMS-t és arca egyszeriben nagyon elkomorult és összeszorította szemeit.

-Ilyen nincs – mormolta, majd homlokát kezdte dörzsölni.

-Mi történt? – kérdeztem aggódva.