Az asztalomon halkan csippant az órám, mire nyögve odafordultam. Hajnali kettő. A fenébe. Egész éjjel nem aludtam semmit. Megittam vagy három liter vizet, de még így sem sikerült. Egyre csak Noelen kattogott az agyam. Van kiút. Van lehetőségem.

Végül, amikor már hajnali fél hármat ütött az óra, bosszúsan lerúgtam magamról a takarót. Ez nem fog menni, inkább hagyjuk. Előkaptam a szekrényemből egy kisség megviselt hátizsákot és körbenézve a szobámban, elgondolkodtam, hogy mire lenne szükségem az útra. Faei lévén, rengeteg vízre, az biztos. Megtöltöttem két kétliteres flakont, és ezek mellé még bepakoltam két ürest is, hogy majd útközben tudjak tölteni. Leakasztottam a dzsekim a kilincsről és miután a térképet a zsebembe gyűrtem, fél vállamra kaptam a táskát. Készen is voltam. Óvatosan, szinte settenkedve siettem át a sötét házon, jól figyelve, melyik padlódeszkára lépek. Jól tudtam, melyek nyikorognak és melyek nem. Kiléptem a sötétbe és tüdőmből szaggatottan távozott a levegő. Hihetetlen adrenalin árasztotta el az ereimet, úgy éreztem, menten felrobbanok. Megigazítottam a vállamon a hátizsákot, majd elindultam, először Ryan-ék háza felé. Hogy a szülei fel ne ébredjenek, megkerültem a házat, aztán egy kaviccsal megdobtam az ablakát. Behúztam a nyakam, amikor meghallottam a hangos zajt, amivel a dobás járult. Ha erre nem ébred fel Ryan, akkor semmire. Alig kellett várnom két-három percet, nemsokára megjelent bozontos üstöke az ablakban és értetlenkedve ráncolta a homlokát.

- Flo, mi a szart csinálsz itt?

- Ryan, elmegyek.

Na, erre nagyot nézett.

- És hová, ha szabad kérdeznem?

- Noel után.

- Mi?! – akadt ki teljesen, mire közelebb hajoltam és suttogva elhadartam neki mindent.

- Baszkiii... - meredt rám és felemás szemében olyan mértékű csalódottságot láttam, hogy belesajdult a szívem. Lassan megrázta a fejét és beletúrt, kócos hajába.

- Elárult minket. Megölte Rich-t – sorolta Noel tetteit. – Mégis mi a francért akarsz utána menni?

Nagyot sóhajtottam.

- Talán nem önként tette. Talán kényszerítették.

- Aki ilyen nyugalommal az arcán öli meg az egyik legjobb barátját, azt nem kényszeríti senki és semmi.

Dacosan pislogtam ki a könnyeimet a szememből. Ryan szavai úgy hatottak rám, mint egy pofon.

- Nem. – Makacsul összeszorítottam a fogaimat. – Soha nem tenne ilyet.

Ryan egykedvűen vállat vont.

- Nem tudhatod.

- De, igen!

Kétkedve húzta fel a szemöldökét és megrázta a fejét. Idegesen birizgálni kezdtem a hajamat. Ryan nem tudja. Nem tudja, milyen, amikor valakit kiskorod óta ismersz és tudod minden titkát, minden örömét és minden félelmét. Amikor már előre tudod a reakcióját valamire, vagy amikor már csak egy szinte észrevehetetlen arcizom rándulásból tudod, mire gondol, milyen a hangulata. Nem. Ő ezt soha nem értheti meg.

- Jó. – Védekezően emelte fel a kezét. Pár pillanatig hallgattuk, ahogy fütyül a szél.

Ryan keresztbe fonta a karját a mellkasán és hirtelen elvigyorodott.

- Mikor indulunk?

***

Nem gondoltam volna, hogy ilyen simán megy minden. Már-már gyanúsan simán. Bár először a többiek is húzták a szájukat, de végül rábólintottak és most közös elszántsággal lépdeltünk végig a kolóniából kivezető ösvényen, majd a sötét erdő felé vettük az irányt. Nem féltem. Dzsekim zsebébe süllyesztettem a kezem, és amikor megéreztem a térképet, elöntött valami furcsa izgalom. Minél hamarabb meg akartam találni Noelt.

- Au! – kiáltott fel ekkor fájdalmasan Aiden, és ágak recsegése hallatszott.

- Jól vagy? – tapogatóztam felé a sötétben.

- Aha – nyögte.

Heather megragadta a kezem.

- Miért kutyagolunk itt a vaksötétben, az erdőben? Semmi értelme, a térképet sem látjuk és esünk-kelünk.

- Mondasz valamit – hallottam Ryan hangját.

- Rendben, akkor, amint világos lesz, indulunk tovább! – adtam ki az utasítást. – Keressetek magatoknak valahol alvóhelyet.

- Hú, ez most teljesen olyan, mintha valami titkos küldetésen vennénk részt – áradozott Aiden és hangos recsegéssel kísérve felkapaszkodott egy fára. – Tilos dolog, amit csinálunk és senki sem tud róla, hogy megszöktünk. Úristen, beleborzongok! És ha belegondoltok, végre világot láthatunk és elmehetünk...

- Befognád? – fojtotta bele szegény Aidenbe Ryan a szót egy pillanat alatt.

- Most mi bajod? – vágott vissza Aiden sértetten.

- Az, hogy aludni akarok, te nagyon okos!

Kényelmesen elhelyezkedtem egy nagy fa erős ágán és fél mosollyal az ajkamon hallgattam a vitájukat. Elnehezültek a pilláim és lassan lecsukódott a szemem.

- Ti ott ketten! Azonnal befogjátok a szátokat! Kuss legyen! Hány évesek vagytok, öt?

Heather erős hangja felriasztott majdnem álmomból.

Ryan és Aiden még zsörtölődtek egy darabig, de aztán elhallgattak. Végre. Újra megpróbáltam elaludni és ezúttal sikerült is. Éreztem, amint az álom lassan maga felé szív, akár egy hatalmas, békés feketelyuk. Istenem csak le ne essek a fáról!

***

- Kelts már fel, légyszi.

- De olyan cuki, amikor alszik!

- Na és? Ő mondta, hogy hajnalban indulunk. Amikor világos van!

- Akkor is aranyos.

- Basszus! Hihetetlen vagy. Majd akkor felébresztem én.

Hunyorogva nyitottam ki a szemem, felébredtem barátaim beszélgetésére. Aranyos? Én? Amikor alszom? Na, de most komolyan. Felültem, de azonnal meg is billentem, és ha valaki nem ragad meg a derekamnál fogva, szép nagyot estem volna.

- Kösz! – néztem meglepetten Ryan-re, aki megvonta a vállát és elengedett. – Elfelejtettem, hogy egy fán vagyok.

Rám nevetett.

- Én arra ébredtem, hogy Aiden lezúg az ágról, amin feküdt!

Ezen nekem is nevetnek kellett.

- Köszi, jól vagyok, nem fáj semmim! – kiabált fel hozzánk Aiden sértődötten, aki bizonyára hallotta a beszélgetésünket.

- Bocsi – mosolyogtam rá. – Jól vagy?

Nemtörődöm módon legyintett.

- Semmiség.

- Heather? – pillantottam le barátnőmre, aki épp hosszú haját fogta föl lófarokba. Állandóan így hordja, én megőrülnék, ha folyton ilyen szoros copfba lenne a hajam.

- Megvagyok.

Vigyázva lemásztam a fáról és csatlakoztam a többiekhez. Körbe ültünk és mindannyian meghúztunk egy üveg vizet. Nagyokat kortyoltam, amikor hirtelen valaki meglökte a palack alját és majdnem kiverve a fogaimat, rám borított fél üveg vizet. Köhögve néztem körül. A többiek döbbenten meredtek rám.

- Melyikkőtök volt? – törölgettem a szám és a nyakam.

- Egyikünk sem – válaszolt Heather és összenézett a fiúkkal.

- Ne tagadjátok! – mosolyogtam rájuk erőltetetten.

- Tényleg nem mi voltunk! – ellenkezett Ryan és mutogatva magyarázni kezdett.

- Annyit láttunk csak, hogy megbillen az üveged és ömlik rád a víz.

- De tényleg úgy tűnt, mintha valaki szándékosan meglökte volna – szólt közbe Aiden, bennem pedig megállt az ütő. Nem hazudtak, láttam a szemükben. Őszinte rémülettel bámulták a kezemben szorongatott palackot. Körbe néztem.

- Akkor ki volt?

Heather reszketni kezdett.

- Mi van, ha Noel itt van?

- Na, ne röhögtess! – Széttártam a karom és hátrahajtva a fejem üvöltözni kezdtem:

- Noel, te kibaszott nagy seggfej, itt vagy?

Miután csend volt a válasz, erőltetett vigyorra húztam a szám, mire Heather fintorogva megforgatta a szemét.

Az üvegemet biztos távolságba helyezve magamtól közelebb húzódtam a többiekhez és a zsebembe nyúlva előszedtem a térképet. Kihajtogattam és barátaim kíváncsiskodó képe elé dugtam.

- Aszondom, beszéljük meg, hogyan tovább, aztán húzzunk a fenébe – dörzsölgette a karját Aiden és helyeslően bólintottam. Körbeadtuk egymásnak a papírt és teljesen belemerültünk a tervezgetésbe, amikor hirtelen a szél az arcomba fújta az összes tincsemet. Bosszúsan félretűrtem, de megint az arcom előtt volt az egész hajam. Jó, leszarom, nem érdekel.

- Tehát – húztam magam elé a térképet, és akkor tűnt fel, hogy a többiek leesett állal bámulnak.

- Mi van?

- A hajad... - dadogta elfehéredve Heather.

- Mi van vele? Csak a szél szórakozik.

Ryan határozottan megrázta a fejét.

- Nézz körül Flo. Szélcsend van.

Körbepillantottam. És valóban. Se egy fűszál, se egy levél nem mozdult. Ellenben a hajam még mindig össze-vissza repkedett az arcom mellett. Aiden felpattant ültőhelyéből.

- Menjünk innen!

Mindannyian feltápászkodtunk és esküdni mertem volna, hogy halk kuncogást véltem hallani. A karom libabőrös lett.

Hátra sem nézve hagytuk el az erdő ezen pontját és kissé paranoiásan tekingettünk mindenfele.

Magam felé fordítottam a térképet.

- Srácok – néztem fel. – Ugye tudjátok, hogy át kell mennünk a városon is?

- Hú, király! – örvendeztek a fiúk, és elkaptam Heather furcsa pillantását.

- Mi a baj? – léptem hozzá kicsit közelebb.

- Semmi. – Megrántotta a copfját.

Egy darabig csendben sétáltunk egymás mellett. Szinte éreztem, hogy mindjárt kiböki.

- Szerinted... Gary is ott lesz?

Hah! Tudtam!

- Mármint hol?

- A városban. – Szégyenlősen lesütötte a szemét.

- Minden bizonnyal – nevettem fel. – Mivel ott dolgozik a pékségben.

- De... látni is fogjuk?

Félrebillentett fejjel néztem rá.

- Szeretnéd?

Nyelt egyet, nem válaszolt.

- Ohóó – vigyorogtam. – Csak nem tetszik? Heather ad egy esély egy fiúnak, te jó ég!

Belebokszolt a karomba.

- Hülye! Nem mondtam ilyet!

- El kell, hogy szomorítsalak. Ez az, amit nem kell mondani, anélkül is észre veszem.

Erre duzzogva összefonta maga előtt a karját és kissé lemaradt mellőlem.

- Naaa, Heather – unszoltam. Átöleltem a vállát és nem engedtem el, hiába próbált meg eltaszítani magától.

- Nem akartalak megbántani. Hidd el, őszintén örülök, hogy újra nyitsz a szerelem felé!

- Nem nyitok. – Makacsul maga elé meredt. – Nem hagyom, hogy megint behúzzanak a csőbe! Nem akarok naivan reménykedni és hiú álmokat szövögetni! Nem akarok sóhajtozva virágszirmokat tépdesni! És a végén nem akarok szánalmasan pofára esni és ott maradni egyedül! Nem akarok a szánalomra méltó lány lenni, akit, szegényt, dobtak!

Heather zihálva vette a levegőt, aztán hirtelen sírva fakadt. Döbbenten néztem rá. Soha nem láttam sírni. Egyszer sem. Megálltunk és szorosan magamhoz öleltem.

- Mi a baj? – jöttek vissza a fiúk is, amint észre vették, hogy már nem követjük őket.

- Csak régi emlékek – törölgette a szemét Heather és már össze is szedte magát. Elapadtak a könnyei és egy kis pirosságon kívül nem látszott semmi az arcán, ami a sírásra utalt volna. Aiden felsóhajtott.

- Már megint az a seggarc?

Visszafojtott mosollyal bólintottam.

- Egyszer már rendbe raktuk a képét – emlékezett vissza nosztalgiázva Ryan és múltba révedő tekintet jelent meg az arcán. Aztán megrázta a fejét és csettintett egyet.

- Bizony, a régi szép idők.

Aiden átkarolta a vállát és másik karjával maguk elé mutatott, mint aki levetíti a jelenetet.

- Emlékszem – kezdte –, életem leghosszabb ideig tartó szobafogságát kaptam aznap. – Fátyolos tekintettel sóhajtott.

Nevetnem kellett és Heather arcán is megjelent egy mosoly.

- Szerintem ne kiabáld el – mondtam röhögve – ugyanis, ha ez után valahogy haza kevergünk, garantáltan életfogytiglan fog ránk várni.

- Mondasz valamit – tűnődött el Aiden. – És megint egy faszfej miatt. Ez az én formám.

Végre megtört a jég és Heather is elnevette magát. Tovább indultunk. Útközben mindenféléről csevegtünk, és rádöbbentem, mennyire szeretem őket, milyen jó barátaim és, hogy mennyire hiányzik ebből a körből két ember. Rich és Noel. Akiknek itt kéne most lenniük! Sőt. Ha Noel nem vált volna „rossz fiúvá", az egészre nem lett volna szükség. Nem tartanánk most itt. Nem is kellett volna elindulnunk. Belegondolva, nem tudom mi lett volna, ha. Most ez van.

Kiérve az erdőből elindultunk a városba vezető úton. Nekem pedig hirtelen olyan nevetséges aggályaim támadtak, hogy megint nincs rajtunk cipő.

Itt van, itt van!!! Meghoztam a következő fejezetet! :) Jó olvasást hozzá! <3